Az alábbi írással indítjuk útjára sorozatunkat, amelyben Tamás Gáspár Miklós szövegeire szeretnénk ablakokat nyitni. A felkért szerzők arra vállalkoztak, hogy olyan, számunkra fontos írásokat, beszédeket vagy előadásokat ajánljanak, amelyeken keresztül megfogalmazható az is, hogy személyesen és kollektívan milyen jelentősége, szerepe van TGM életművének számu(n)kra. A választás szükségképpen önkényes és esetleges, a sorozatnak lesznek könnyedebb és súlyosabb darabjai. Reméljük, hogy mindez lehetőséget nyújt arra, hogy szerzőként és olvasóként is minél többek számára megnyíljon egy olyan közös tér, amelyben Tamás Gáspár Miklós szövegeiről, s rajtuk keresztül magunkról beszélgetünk. Nagy öröm számunkra, hogy a sorozat nyitódarabjaként Pap Szilárd István, a Mérce korábbi főszerkesztő-helyettesének írását adhatjuk közre.

***

Az elmúlt hetek megemlékezései során egyik leggyakrabban elhangzott közhely, hogy Tamás Gáspár Miklósnak korszakai voltak. Volt neki anarchista, meg konzervatív, meg marxista korszaka. Ami persze tényszerűen igaz – de kinek nincsenek korszakai? És mi érdemlegeset írunk le az egyénből, mit állítunk róla, ha konstatáljuk, hogy korszakai voltak? A korszakoló TGM-olvasat, érzésem szerint, inkább csak annak ágyaz meg, hogy relativizálhassunk, elkenhessük azokat a kényelmetlen dolgokat, amelyeket TGM az emberről, az emberiségről, a társadalomról, az államról mondott. Meg persze ezt a baloldaliság dolgot lehet kicsit kevésbé komolyan venni. De ez mindegy is.

A Beszélő 1989-es, 26. számában megjelent Búcsú a baloldaltól a korszakoló TGM-olvasat szerint a filozófus szabadelvű konzervatív korszakának szimbolikus kezdete, alapító gesztusa. És az a TGM szöveg, amit életem során legtöbbször olvastam (újra), és bátran tudom ajánlani mindenkinek.

De miért olvassunk egy olyan szöveget, amit elvileg a szerzője is meghaladott? Hát egyrészt azért, mert egy fantasztikus szellem- és politikatörténeti munka. A magyar politikai gondolkodás genealógiájának kiváló felfejtése.

Már csak életkori okokból is, az én kortársam a baloldali TGM volt, így, amikor legelőször olvastam a Búcsú a baloldaltólt, akkor világosnak tűnt, hogy a politikai javaslatokat, a projektet, amit a filozófus életre akart hívni, évtizedekkel később már nem gondolja komolyan. Nevesül egy angol ihletettségű szabadelvű konzervativizmust, mely szemben áll mind a konzervativizmus romantikus-tekintélyelvű-nacionalista verzióival, a bolsevik és szociáldemokrata etatizmusokkal, mind pedig a felvilágosodásban gyökerező, racionalista liberalizmussal. Ahogyan a magyar politikai gondolkodás történetét olvassa, az viszont a mai napig  érvényes, provokatív-kontraintuitív és mérhetetlenül fontos olvasata politikai közösségünk múltjának.

„… a harmincas évek közepétől a magyar liberalizmus – mind a radikális, mind a klasszikus szabadelvű, cobdenista-rassaysta verzió – teljesen elveszti vonzerejét, a neobarokk-konzervatív, Bethlen–Szekfű-féle konszolidált jobboldal defenzívába szorul – a szellemi porondon csak a marakodó, de történelmi távlatból nézve közeli rokon népi, illetve marxizáló urbánus baloldal marad.”

Nehezen tudnám leírni azt a mentális élményt, intellektuális lelkesedést és borzongást, amit ennek a tételmondatnak, illetve az ebből kibontott, Széchenyi Istvántól Ady Endrén, Szabó Dezsőn, József Attilán, Németh Lászlón, Révai Józsefen és Bibó Istvánon át egészen Kis Jánosig tartó gondolati ívnek az olvasása mind a mai napig jelent. Úgyhogy nem is próbálkozom leírni. Maradjunk annyiban, hogy a szöveg befogadása után többé már nem fogtok ugyanúgy nézni a magyar politikatörténetre, mint előtte. Egyetlen írást olvastam, ami ilyen szintű mindblow a magyar politikatörténet témájában, ez Szabó Ervin Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban című munkája.

Ez a Búcsú a baloldaltól első szintje.

Aztán újabb és újabb olvasások jönnek, és felfedezed a dialektikus gondolkodás ilyen gyöngyszemeit:

„…nem kérdéses, hogy a magyar szabadelvűség tragédiája – amely főként abban állt, hogy a liberalizmus bázisát adó középnemességet az általa lehetővé tett kapitalizmus gazdaságilag tönkretette, az államapparátusba és autoritárius-soviniszta ideológiákba kergette, továbbá abban, hogy mind a tőkés piac beindításának nehézségei, mind a nemzetiségi kérdés nyitottá tette az etatista-autoritárius ideológiák felé – lehetetlenné teszi a kritikátlan bámulatot.”

Kicsit materialistább módszer, mint azt az ember egy olyan szövegben várná, ahol néhány sorral később Marx és Engels német idealizmuskritikája kap néhány oldalvágást, de hát, istenem, ez valószínűleg csak a korszakoló TGM-olvasóknak probléma.

Egyik olvasásnál aztán feltűnik ez: „Akinek a történelme csak honfibú, könnyáztatta kebel, fölháborodás, ágyúdörgés – az forradalmár lesz, amíg szerethetővé nem erőszakolja maga körül a világot.” A konzervatív TGM ezzel a honfibúval a hétköznapi apróságok szépségét és szeretetét állítja szembe, úgy is mondhatnám, a Brian élete harmadik prófétájának motyogó-szöszmötölő derűjét („…és senki nem fogja tudni, hová lettek azok a kis bigyók, meg az a furcsa kis izé raffiakötő állvány, amihez hozzá voltak erősítve…”).

Ebben a szembeállításban alapjáraton semmi feltűnő nem volt egy ilyen konzervatív szöveg esetében. Amíg rá nem döbbentem, hogy ez a szar világkörülmények közt is lehetséges, derűs szöszmötölés valami mélyen erdélyi magyar habitus, ami bennem is megvolt, és amit az elmúlt bő 10 évben teljesen kiölt a Trianonban hirtelen szuverén nemzetállammá váló Kismagyarország császártól és néptől egyaránt megszabadult szellemi elitjének baszdühe. Szerethetővé erőszakolni a világot, hallod, mikor amúgy lenne benne annyi szerethető.

Btw, azt, hogy hogyan is lett szuverén magyar nemzetállam, szintén TGM-től tudjuk, és ezért értjük a Trianon-siratás és a szuverén nemzetállam fetisizálása közötti ellentmondást. Ahogy egyébként azt is tőle tudjuk, hogy 1956 egy BALOLDALI forradalom volt.

Ez utóbbit többek közt pont innen, a Búcsú a baloldaltól soraiból tudjuk: „Mi, új magyar konzervatívok nem sajátíthatjuk ki ’56-ot. ’56 szocialista forradalom volt, talán az egyetlen a világtörténelemben.” Később arról is írt, hogy a rendszerváltás utáni jobboldali 56-kép nem más, mint a kádári-biszkui értelmezés továbbvitele. Mindkettő nacionalista ellenforradalomnak látta 56-ot. Csak az egyik negatív, a másik pozitív előjellel.

Aztán, ahogy néhány éve megkezdődött saját személyes búcsúm a baloldaltól („ám ennek bevallásával triviális lelki okokból sokáig késlekedett”), gyakrabban kezdtem újraolvasni a szöveget, kapaszkodókat keresve ehhez a búcsúhoz. A marxiánus elméletek nagy családját és a marxista elemzési módszertant továbbra is a világ leírásának, megértésének legpontosabb eszközének tartom. És eszem ágában sincs tőle búcsút venni. Ahogyan a burke-i és oakeshott-i ihletettségű konzervativizmushoz sincs meg az alkatom. Bármennyire is szimpatikus az a gyöngéd szabadságszeretet.

A Búcsúban TGM pont ennek a szabadságnak a politikáját szerette volna kiásni a történelem megannyi – szerinte – szabadságellenes törmeléke alól. A törmeléket akkor mind a baloldallal azonosította, és ezzel a nagyívű gesztussal egy pillanat törtrészére vészesen közel sodródott a világtörténelem egyik legprimitívebb politikai közhelyéhez, a „patkóelmélethez” – (hogy, ugye, a bal- és a jobboldal a széleinél gyakorlatilag összeér).

Ezt utólag már másképp látta.

De az érv, hogy amit a 1989-ben baloldalnak hívott, az tulajdonképpen nem mind baloldal, valójában csak egy nominalista érv, bármennyire is igaz. (S mit rózsának hívunk…) És megkerüli, hogy itt TGM tulajdonképp a szabadságellenességtől búcsúzik el.

És ez a búcsú végleges.

Mert amikor történetesen megtér a baloldalra, ezt a negatív szabadság (vagyis valamitől való szabadság, à la Isaiah Berlin) iránti elkötelezettségét megőrzi, és érvényesíti is következetesen. Amilyen gondolatok, reflexek, habitusok ellen a 2010-20-as években küzdött az általa valódi magyar baloldalnak (VMB) nevezett fiatal baloldali közegben, azok pont azok voltak, amelyektől elvált a ‘89-es szövegben. Bolsevik badarságokat, nyugatellenes, provinciális félreértéseket olvasott a VMB fejére, és mindvégig védte a becsületét a rendszerváltáskor létrehozott, negatív szabadságot szavatoló polgári-demokratikus intézményrendszernek.

Ha nem is mindenre kiterjedően, de ez a szabadságszerető Felettes Én igenis nagy hatással bírt – mi lesz velünk nélküle? És bár ma sem mentes szabadságellenes radikalizmustól, a valódi magyar baloldal sokkal jobban áll e tekintetben, mint sok nyugati és régióbeli társa. Hála TGM-nek.

Ennyiben tehát a Búcsú a baloldaltól nem ad kapaszkodókat a kortárs baloldal problémáinak megértéséhez, szempontokat a tőle való eltávolodáshoz.

Legutolsó nyilvánosan megjelent esszéjében inkább a Szellem hiányát jelöli meg a problémaként. Aminek, meglátásom szerint, központi eleme az, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériség értékeinek politikailag potens szolgálata, az egyetemes emberi emancipációra vonatkozó, komolyan vehető ajánlat megtétele helyett a baloldal mára semmi másban nem képes lehorgonyozni saját – sokszor elzombiasodott – elképzeléseit, semmi mással nem képes igazolni azokat, mint a válság és a kivételes állapot retorikájával. A veszélyhelyzet az egyetlen érv, amelyet maga mellett képes felhozni.

Ezzel viszont tökéletesen belesimul a kortárs kapitalizmus önigazolási retorikájába. A fennálló gazdasági-politikai rend ugyanis mára szintén kifogyott az önigazolásokból, nincs ma már ember, aki komolyan elhiszi, hogy a kortárs kapitalizmus képes stabilan javuló életszínvonalat vagy egyéni kiteljesedést biztosítani számára. Így csak a válság menedzselése maradt, az az ígéret, hogy minden katasztrofális, de ha ránk, a globális kapitalizmus menedzselőire hallgatsz, akkor egy kicsit kevésbé lesz katasztrofális minden. (Ez a fajta válságpolitizálás – mind balos, mind mainstream verzióban – persze szükségszerűen szabadságellenes is, de ebbe most ne is menjünk bele.)

És nem ez az egyetlen dimenzió, amelyben tetten érhető, ahogyan a kortárs baloldal egyetlen funkciójává a kapitalizmus ideológiai megtámogatása, progresszívvé festése lett. Miközben a kapitalizmus épp látványosan képtelennek bizonyul arra, hogy teljesítse anyagi ígéreteit az emberiség felé, a baloldal elmagyarázza, hogy valójában jól van ez így – lásd nemnövekedés. Miközben a kapitalizmus apró darabjaira bontja szét, majd teszi árucikké az emberi pszichét, a baloldal az árucikké tett lélekdarabokról bizonyítja be, hogy mindez az emberi természet időtlen idők óta létező leglényege, esszenciája – lásd identitáspolitika.

(Ezen a ponton TGM bizonyosan mély egyet nem értését fejezné ki a leírtakkal.)

És így tovább, és így tovább.

Mindez a politikai ellenhatalom ambíciójának teljes feladásával és a politikai impotencia bűnének erénnyé maszkírozásával párosul.

A bármilyen szintű társas együttműködés feltételét képező alapvető emberi erények vulgáris dekonstruálása (az őszinteség, a tisztesség, a szorgalom mint burzsoá hazugságok??); a mozgalmi építkezéshez szükséges kemény munka és fegyelem feladása (mindközönségesen: lustaság és szélsőséges egoizmus/individualizmus); az elnyomás és áldozatiság fogalmainak struktúrákból és történetiségből való kimetszése és antiszociálissá hígítása; a TGM által „betűkultusznak”, Mao által „könyvimádatnak” nevezett valóságidegenség; és a munkásmozgalom hagyományainak skanzenesítése, vagyis a valódi politikai cselekvés és stratégia protéziseként szolgáló jelmezbál mind része a politikai impotenciának és az impotencia erénnyé maszkírozásának.

A VMB-nek „nem szabad NGO-vá válnia, meg kell maradnia politikai erőnek”, írta TGM 2019-ben. Az európai baloldal, benne a magyar, pont ellenkező irányba tart.

Szellemtelenség és impotencia – aki ma búcsúzik a baloldaltól, az ezekre mond nemet, ahogy annak idején TGM a szabadság ellenségeivel számolt le örökre, amikor búcsút intett a baloldalnak.