Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az Alkotmánybíróság döntése a kéregetés jogává silányítja a pedagógusok sztrájkjogát

Az Alkotmánybíróság, Handó Tünde előadó alkotmánybíró vezetésével december elején tette a dolgát, azaz változtatás nélkül jóváhagyta a kormány azon intézkedéseit, amelyek a gyakorlatban megfosztották a tanárokat a sztrájk jogától.

A döntés több szempontból is botrányos.

Egy vitás kérdésben, amelyben a kormány az egyik fél, a AB jóváhagyta a kormány jogát, hogy jogfosztáson keresztül szorítsa sarokba tárgyalópartnerét. Tévesnek ítélte az AB azt a felfogást, hogy az alaptörvényben nevesített jogot (legalábbis részben) védeni kell a mindenkori kormány önkényes beavatkozásaitól. Mindezt tette a sztrájkjog olyan értelmezésével, amely szerint a sztrájk gyakorlatilag csak minimálisan érintheti negatívan a sztrájkban nem résztvevő közvetlenül érintett feleket (pl. diákok, szülők), akiknek a jogai elsőbbséget élveznek a sztrájkolók érdekeivel szemben.

Ez röviden azt jelenti, hogy az AB szerint a sztrájk joga a gyakorlatban nem igazán különbözik a nyugodt és másokat nem zavaró kéregetés jogától.

Arról, hogy miért fontos a sztrájkjog és különösen a tanárok sztrájkjoga, hogy az miért lényeges a diákok, a szülők és a jövendő generációk jogai és lehetőségei szempontjából, már korábban írtam. Itt arra keresem a választ, hogyan értelmezte át az AB NER-kompatibilissé a sztrájk jogát és milyen kormányzati törekvéseknek próbál szabad utat nyitni a mostani döntés.

A sztrájk, legalábbis a világ boldogabb részein, a munkavállalók olyan közös fellépése, amely kárt okozhat a munkáltatóknak közvetlenül vagy közvetve. A brit jogi doktrína sokáig „engedélyezett összeesküvésnek” (licensed conspiracy) nevezte a kollektív fellépés ezen módját (a szakszervezetek alakításával együtt), törvényileg engedélyezett károkozásnak, mely közvetlenül sértheti a munkáltató (anyagi) érdekeit és negatívan érinthet más, a felek közötti konfliktusban nem résztvevő szereplőket (utasok, szülők stb.).

Az „engedélyezett összeesküvést”, a sztrájk jogát azzal indokolják, hogy a köz javát nem szolgálja, ha az állam hagyja, hogy a munkavállalók és munkáltatók konfliktusaiban a jóval erősebb fél, azaz a munkáltatók kihasználhatják a két fél közötti szélsőségesen egyenlőtlen erőviszonyokat. Az erőfölénnyel való visszaélés (régiesen szólva: kizsákmányolás) nem csak a konfliktusban közvetlenül érintett munkavállalókra ró terheket, hanem – mint azt az amerikai Legfelsőbb Bíróság egyik híres döntése megfogalmazta – közvetve és közvetlenül is terheket rak a társadalom egészére.

Hogy a tanárok és a kormány közötti konfliktus példájánál maradjunk: az alulfizetett és kizsigerelt tanárokra alapozó rendszer lehetőségeket (pl. minőségi tanítás) vesz el diákok százezreitől, a (tehetősebb) szülőket arra kényszeríti, hogy a gyerekeik jövője érdekében egyre inkább saját maguk vásárolják meg a gyerekeik életlehetőségeit javító oktatást, az iskolarendszerből kikerülő fiatalok közül sokan csak a munkaerőpiac alulfizetett részeiben tudnak bizonytalan jövőjű állást szerezni, az ország fejlődési pályaváltását korlátozzák a munkapiacra bekerülő fiatalok korlátozott képességei és a versenyképességében stagnáló gazdaság egyre nehezebben fogja tudni eltartani nyugdíjasait.

A sztrájkok tehát rejtett hálózati kapcsolatokat létesítenek az abban résztvevők és a sztrájk által közvetve, illetve közvetlenül érintettek között. A sztrájkjog szabályozói, amikor a munkavállalói jogok korlátozásáról vagy kiterjesztéséről döntenek, akkor elvileg a sztrájk pozitív és negatív külső hatásai (externáliái) között keresnek egyensúlyt. A korlátozó sztrájkszabályozások a rövid távú hatásokra és a közvetlen károkra hivatkoznak, figyelmen kívül hagyják az egyenlőtlen erőviszonyok konzerválásának vagy jogi úton való növelésének és kikényszerítésének hosszabb távú és szélesebb társadalmi költségeit.

A liberális sztrájkszabályozások fordított logikára építenek. A Magyarországon csodálattal bámult finn iskolák tanárai, ha sarokba szorítva érzik magukat, szabadon visszacsaphatnak, hazaküldhetik a diákjaikat, bezárathatják az iskolákat.

Az AB döntése után Magyarországon a diákoknak reggel 9-től délután 5-ig jár az iskolai felügyelet és közben minimum a tanítási órák fele, de egyes tanulók számára a teljes óraszám megtartása kötelező. Míg a finn sztrájkszabályozás pozícióba hozza a tanárokat, a magyar szabályozás, durván sértve az Nemzetközi Munkaügyi Szervezet normáit és elveit, egyértelműen a gyengébb fél gúzsba kötését célozza meg.

Stílszerűen a taláros testület a tanárok szakszervezeteinek karácsonyi ajándékként az általuk kéregetési joggá átalakított sztrájkjog mellé kiegészítésként kalapokat is küldhetett volna.

És a csattanó csak most jön. A tanárok munkáltatója az az állam, amelynek  a kormánya – mint munkáltató – közvetlenül érintett ebben a konfliktusban, az ellenérdekelt fél az a kormány, amelyik a közjóra hivatkozva a tanárok jogainak korlátozásáról döntött. Azaz az AB itt elszalasztott egy lehetőséget arra, hogy bizonyítsa, nincs a kormánnyal teljesen alárendelt viszonyban, van némi politikai autonómiája. A NER 12. évében naivitás lenne feltenni azt a kérdést, hogy ez az AB ezt miért nem tette meg. A kérdés igazából az, hogy a Fidesz a tanárok sztrájkjogának eltörlését miért nyomja az AB-n is keresztül?

Az egyik és valószínűleg túlságosan is olcsó válasz az lehet, hogy „csak”, mert ez a kormány mindig is erőből old meg konfliktusokat, úthengerként menve keresztül az egyetemek, kutatóintézetek után az iskolákon és az ott dolgozó tanárokon is. Ez a válasz azonban alábecsüli a kormányt uraló pártot, azt sugallva, hogy az csupán zsigeri alapon cselekszik és nem értékválasztás alapján.

A valószínűbb az, hogy az új sztrájkjog híven tükrözi a NER 12 éve domináló felfogását a jó társadalomról, aminek az oktatás csak egy kicsiny, de fontos szeletét jelenti. Tömören: a Fidesz hagyományos konzervatív és neoliberális elemeket kombináló társadalompolitikájában a tanárok sztrájkjának pozitív külső hatásai (minőségi tanítás, társadalmi lehetőségek egyenlőbb elosztása, jövőbe való befektetés stb.) felesleges és elkerülendő költségek egy olyan rendszerben, amely a jövedelmeket és lehetőségeket az érdemtelen alsó középosztálytól és a szegényektől a lassan hízó közép- és felső középosztályokhoz csoportosítja át.

Ebben az értékrendben a legjobb tanárok majd átmennek a privát oktatás szférájába, a felső középosztály magángimnáziumokban kárpótolja csemetéit az állami általános iskolák hiányosságai miatt… és a többi, hát igen, a többi néma csend.

Kiemelt kép: Fotó: Dián Ákos