Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

PSZ: 2022 lehet, hogy történelmi mulasztás volt a szakszervezetek részéről

Ha a kormány a 2013-ban adott szavát betartotta volna, rengeteg időt, energiát, könnyet tudtunk volna megtakarítani. A pályaelhagyó pedagógusok, a mentálisan és fizikálisan túlterhelt kollégák helyett megfelelő létszámú és felkészültségű pedagógus lehetne ma a pályán. Nem hagytak más lehetőséget számunkra, minthogy a tiltakozás egyre több eszközét bevessük. A kialakult helyzetért minden felelősség a kormányt terheli, mert minden olyan adattal, információval rendelkezett, amivel a szakszervezetek, és tudatában voltak annak is, milyen veszélyek fenyegetik az egész közoktatás rendszerét. Ennek ellenére nem léptek semmit. Próbáltak minden problémát a szőnyeg alá söpörni, fejüket strucc módjára a homokba dugni. Elkeserítő, hogy a kormány kényszerpályára tolta a pedagógusokat a sztrájkot korlátozó rendelkezéseivel, meg akarta félemlíteni a kollégákat, láthatatlanná akarta tenni a munkavállalók alapjogát képező sztrájkot. Ehelyett olaj volt a tűzre az őszi elbocsájtások sorozata. A tizenkét éve hatalmon lévő NER gondolkodásmódjából fakad, hogyha a szakszervezetekkel valódi tárgyalásokat folytatnának, sőt esetleg megállapodnának, akkor az a gyengeség jele lenne.

Pedig békés körülmények között lehetne építkezni a közoktatásban, csak a kormányból hiányzik erre a politikai akarat.

A kiállások legfőbb hozadéka, hogy szervezettebbek lettünk, illetve az oktatás minden szereplőjét (diákot, szülőt, oktatásban dolgozót) meg tudtuk szólítani, és proaktív civil szerveződések (pl. noÁr) álltak ki a követeléseink mellett. A kormány médiafelületei nem tudták ráfogni egyetlen rendezvény esetében sem – legyen az élőlánc, sztrájk, polgári engedetlenség, tüntetés –, hogy kukákat borogattak, huligán módjára randalíroztak volna a résztvevők. A másik fontos elem, hogy a tiltakozó akciók Budapest-központúsága enyhült, a kormány erős vidéki fellegváraiban is több ezres megmozdulások voltak, sőt számos kistelepülésen is beleálltak az akciókba. A legnagyobb gyengesége a tiltakozásoknak, hogy a pedagógusok egy részénél még nem sikerült a félelmet legyőzni, egy kisebb részénél pedig a közöny falát átütni.

A legnagyobb eredménynek azt tartjuk, hogy a rendszerváltás utáni időszak leghosszabb ideig tartó tiltakozó akcióját sikerült megvalósítanunk. Ehhez kapcsolódóan az is sikernek számít, hogy a társadalom érdeklődését fent tudtuk tartani az oktatás ügyével kapcsolatban, és az ügy mellé tudtuk állítani a szülőket és a diákokat is. A másik, amit ki szeretnénk emelni, hogy a kormány által preferált egyházi iskolák is beleálltak a tiltakozó akciókba, és egyre szélesebb körben csatlakoztak a megmozdulásokhoz. A NER legnagyobb kudarcának tekinthető, hogy a kormány a nemzet jövője számára létfontosságú oktatás kérdését pártpolitikai és nem szakmapolitikai kérdésként kezeli. Tudomásul kell venni, hogy azok az országok lesznek sikeresek az oktatás terén (Észtország, Portugália, Finnország, Lengyelország, stb.), ahol szakmai kérdésként kezelik az oktatást – közmegegyezés és kormányokon átívelő konszenzus alakul ki alapvető kérdésekben. Sajnos a mai közállapotokat figyelembe véve ez a „lehetetlen küldetés” kategóriájába tartozik. Talán államfői segítséggel lehetne elmozdulást tenni ebbe az irányba, eddig azonban sajnálatos módon nem láttunk erre szándékot a köztársasági elnök részéről.

Azt tudjuk, hogy változtatni kell a közoktatás helyzetén, mert a jelenlegi állapotokat nem lehet sokáig fenntartani. Sokan abban bíztak, hogy a tárgyalóasztal mellett meg lehet egyezni, mások azt gondolták, csak az erőből ért a kormány (ezek az álláspontok a szakszervezeten belül is összecsaptak), de mindeddig még abban sem tudtunk megállapodni a sztrájktárgyalásokon, ami egy fillérjébe sem került volna a költségvetésnek. Bármilyen megállapodás a kormány kommunikációja szerint a gyengeség jelét sugározná, ebben a „hidegháborús” állapotban szinte lehetetlen józan és mértéktartó egyezséget kötni. Amit viszont nem sikerült elérni, az a társszakszervezetek bevonása a tiltakozó akciókba. Csak a szolidaritásig jutottak el a többi ágazatban, amiért így is nagyon hálásak vagyunk. A társadalmi elégedetlenséget azonban nem tudtuk eddig kihasználni a munkavállalók élethelyzetének javítása érdekében (itt nem csak az oktatásban dolgozókról beszélünk).

Pedig a tiltakozó akciók és a társadalmi elégedetlenség találkozásától rettegett a kormány, ez lehet, hogy történelmi mulasztás volt a szakszervezetek részéről.

A legszebb álmunk az, hogy végre megindul egy társadalmi párbeszéd az oktatás helyzetének javításáról. Ez nem csak a pedagógusok béréről szólna, hanem az egész rendszer reformjáról. Végre ki lehetne mozdítani a pártpolitikai mezőből, és szakmapolitikai alapokra helyezni az oktatást. A kormány láthatóan arra játszik, hogy a tiltakozó akciók a téli szünettel kifulladnak, elülnek, és az általuk okozott problémák ezzel megoldódnak. Ez a taktika már a nyári szünet után sem jött be.

A Brüsszelből érkező pénzek alapjai lehetnek a pedagógusok közérzetét jelentősen javító béremelésnek. Ha azonban ezt a forrást rosszul, hatalmi megfontolások mentén akarják újra szétosztani, akkor az okot adhat az újabb tiltakozó hullámok elindulására is. Nagyon félünk attól, hogy a bérrendezésért nagy árat kell majd fizetnie az oktatásban dolgozóknak.

Azzal is tisztában vagyunk, hogyha nem lesz változás a kormány oktatáspolitikájában, akkor újabb, kreatívabb formákat kell keresni, amelyek a teljes társadalom számára láthatóvá teszik a tiltakozó akcióinkat, még akkor is, ha ezekről a kormánypárti sajtó mélyen hallgat. Ezeken a formákon még nekünk is dolgozni kell, de ennek a fordulatnak része a január 2-án Miskolcról induló „Tudásmenet az oktatásért”, amely január 7-én ér Budapestre. A menet közben minden településen szeretnénk az ott dolgozó kollégákkal is találkozni, hogy érezzék azt, továbbra is fontos számunkra a véleményük.

A további lépéseinket nagyban meg fogja határozni, hogy a megemelkedett rezsiszámlák, az elszabadult infláció mekkora megélhetési válságba fogja taszítani az oktatásban dolgozókat, ez milyen indulatokat fog kiváltani belőlük, illetve ennek következtében mennyire lesznek hajlandóak „kilépni a komfortzónájukból”, és részt venni a tiltakozó akciók különböző formáiban.

A szerzők a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) alelnökei.