Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A szociális törvény módosítása fog minket elvezetni a várva várt elégedetlenségi mozgalomhoz?

Nemrég önkormányzati választás volt a kerületemben, és telefonhívásokkal igyekeztek meggyőzni, hogy menjek el szavazni. Eszem ágában se volt. A választások után megrendült a bizalmam a politikai osztályban. Elegem lett abból is, hogy ha mégoly esetlenül is képviseli Hadházy Ákos a képviseleti rendszer iránti általános bizalmatlanságot, a baloldal véleménye a polgári demokrácia válságáról, hogy próbáljunk tudomást se venni erről. Nem mintha egyetértenék azzal, amit Hadházy Ákos tesz, inkább azt gondolom, hogy rátapint valamire, ami egyébként mindig is a „rendszerkritika” részét képezte – a kapitalista parlamentáris demokrácia működésképtelenségére, és arra, hogyan tud fasizálódni a társadalom formálisan demokratikus keretek közt.

Azért ha már vette a fáradtságot és felhívott, elbeszélgettem az ellenzéki aktivistával, hátha sikerül meggyőznie. A beszélgetés egy pontján az aktivista véletlenül kikotyogta azt a valószínűleg jellemző, de udvariasságból elhallgatott ellenzéki reményt, hogy olyan hatalmas válság várható, amibe végre beletörhet Orbán bicskája. Közöltem, hogy nem szeretnék azért fázni és éhezni, hogy megbukjon Orbán Viktor, és azt sem szeretném, ha azért buktatnák meg az emberek Orbán Viktort, mert éheznek és fáznak, mert személy szerint nem szeretem az éhezést és a fázást, és ezeket a választói preferenciáimat nyugodtan felvehetik az adataim közé. Az aktivista a vonal túlsó végén zavarba jött. Csak nem hiba csúszott az adatbázisunkba? Biztos, hogy szavazott ez az ember az előválasztáson? Fideszesnek hangzik!

Pár héttel később választott ellenzéki képviselők egy csoportja huszonkét órás parlamenti vitával hívta fel a figyelmet arra a kegyetlenségre, ami a szociális törvény módosítása: a módosítással a kormány az államról az egyénre hárítja a gondoskodás felelősségét.

Sokszor kérik az ellenzéki politikusoktól, hogy ne tegyenek úgy, mintha demokráciában élnénk.  Ezúttal viszont éppen azzal tették láthatóvá a rendszer antidemokratikus mivoltát, hogy huszonkét órán keresztül játszottak demokráciát, amellyel demonstrálták, hogy huszonkét órányi patyomkin-demokrácia sem elég arra, hogy megtudjuk a Fidesztől, miért írnak át egy törvényt. Hallhattunk néhány állítást a 2010 utáni kormányzás vélt vagy valós érdemeiről, de magát a törvénymódosítást nem tudták megindokolni.

November 21-én tüntetést is tartottak az új szociális törvény ellen, ezt a témát tehát következetesen viszi tovább az ellenzék egy része. Így végre fölülírhatja a „hátha Orbán megbukik a válságban” politikáját egy „lehetne a válságot másképp is kezelni” politika. De vajon tényleg a szociális törvény a fideszes válságkezelés állatorvosi lova?

Született még két olyan törvényjavaslat, ami témájukat tekintve hasonlít az antiszociális törvénymódosításhoz, mégse érték el az ellenzék ingerküszöbét. Amint arra a szakszervezetek többszörösen felhívták a figyelmet, a munka törvénykönyvét úgy módosították, hogy az egészségügyileg alkalmatlanná vált dolgozókra nyomást gyakorolhassanak, és így végkielégítés nélkül bocsáthassák el őket a munkáltatók. Pont az i-re, hogy a kórházi elfekvőket is fizetőssé tették, hogy amint a munkahelyen, úgy a kórházban se kelljen gondoskodnia az államnak az állampolgárokról.

Íme tehát az új életpályamodell. Előbb betegre dolgoztatják az embereket a munkaidőkeret beláthatatlan elnyújtásával és túlóráztatással, hogy aztán különösebb gond nélkül dobhassák utcára az elhasznált emberi erőforrást. Majd a kizsigerelt dolgozót és családját az állam is magára hagyja. Novák Katalin intő tanításainak megfelelően a betegekről való gondoskodást a női hozzátartozók végzik, sokan közülük önálló jövedelem nélkül, vagy önellátáshoz elégtelen fizetéssel, családjuk jóindulatára bízva. Az állam csak egy valamiről gondoskodik: ha családon belüli erőszak fenyeget valakit, a sikolyt ne hallja senki.

Kerestem, de pár kivételtől eltekintve nem  találtam olyan ellenzéki politikust, aki felszólalt volna a munka törvénykönyve módosítása ellen. Jámbor András a szociális törvénnyel és az elfekvők fizetőssé tételével együtt tárgyalta a kérdést. Kordás László is szentelt néhány szót az ügynek. Elképzelhető, hogy van még ilyenre példa, de ha ezek nem jutottak el hozzám, akkor az érintettekhez még annyira se.

Pedig a problémák gyökere nem a szociális törvény szövegezése, hanem a kizsákmányolás. A gondoskodásra szorulók többségének nincs veleszületett betegsége vagy fertőzése. A munkába betegednek bele. Igaz ez a jövő legfontosabb iparágának, a gondoskodási iparnak a dolgozóira is, akik hasonlóan nehéz  fizikai munkát végeznek, mint a hagyományos, maszkulin ipari munkások, és ugyanúgy testi fájdalmakhoz fog vezetni a túlterhelésük.

Ezek az emberek nem ismernek magukra, amikor a politikusok a „rászorulókért” harcolnak. Azok a régimódinak tekintett szavak, hogy „dolgozó” vagy „munkás”, önbecsülést adnak nekik. Ők azok, akik dolgoznak. Sokan közülük a dologtalannak tetsző szegényeket okolják a problémáikért, de a történelem szebb napjaiban a dologtalan gazdagokat hibáztatták.

Miért nem lázadnak, miért nem elégedetlenkednek, és miért nem szorulnak rá végre az ellenzék segítségére ezek „a rászorulók”?

Hogy miért nem tud eljönni az eljövendő lázadás, azt jól szemlélteti a Partizán hónap eleji műsora, melyben szakszervezeti vezetőket kérdeztek egy sztrájkhullám kilátásairól. A sokféle szakmát képviselő szakszervezeti meghívottak a harc egységét voltak hivatottak reprezentálni, de ehelyett inkább csak a köztük lévő súlyos ellentétek jöttek felszínre.

A szemétszállítók képviselője, Király András hosszú perceken át magyarázta, szerinte miért nem volt vadsztrájk a kukások sztrájkja a sajtóban megjelent állításokkal szemben. A műsor egy másik pontján a volánsofőrök sztrájkját szervező szakszervezeti vezető, Dobi István megjegyezte, hogy a kukások márpedig vadsztrájkoltak, és megköszönte a példamutató magatartásukat. Egy sztrájk ugyebár attól „vad”, hogy nem a szakszervezet szervezi, úgyhogy bőven volt miért magyarázkodnia Király Andrásnak. Így aztán az sem tudható biztosra, hogy a sztrájkot lezáró megállapodás csak a sztrájkot nem szervező  szakszervezetet nyugtatta meg, vagy a vadsztrájkoló dolgozókat is kielégítette.

Ugyanebben a műsorban Radics Gábor, a gumiipari szövetség elnöke rövid vitába keveredett szakszervezeti felettesével, Székely Tamással, a Vegyipari Szövetség elnökével, amiért szerinte ernyőszervezetük csak akadályozta a  makói sztrájkot. A vitát a műsorvezető, Gulyás Márton hamar lezárta, bár azt ígérte, egyszer talán találnak alkalmat a lefolytatására. Érdemes lehet később visszatérni ehhez a vitához, mert ha igaz, amit Radics Gábor állít, az az ellenzék várva várt reményét, a Nagy Orbán-buktató Sztrájkhullám esélyeit is veszélyeztetheti. Az is kiderülhetne egy ilyen vitából, hogy valóban két szakszervezeti vezető közti személyes vitáról van szó, vagy egy olyan törésvonalról, ami közügy: mi a fontosabb egy szakszervezet számára, a tárgyalóképesség megőrzése vagy a harc? Egy ilyen vita új kilátásba helyezhetné azt a vélekedést is, hogy a rabszolgatörvény elleni tiltakozásokat Hadházy Ákos köztévés akciója siklatta ki, és nem valami más, például a szakszervezeti szövetségek tehetetlensége  vagy enerváltsága.

A jelek szerint tehát a fővárosi ellenzék egy illegitim megállapodással parancsolt megálljt a kukások sztrájkjának, hiszen a konfliktusról egy olyan féllel állapodtak meg, amely nem vett részt a konfliktusban. A makói sztrájkolókat többnyire ignorálták. Nem tiltakoztak a gyár előtt, mint anno az esztergomi Suzuki-gyárnál tették, amikor a Suzuki eltávolított egy lázadozó munkást. A Continental száz ilyen munkást rúgott ki.

Ezek után egy új sztrájk esélyei Makón enyhén szólva csekélyek – ugyan a munkáltató egyoldalúan lezárta a bértárgyalásokat, ami megnyitotta az utat a jogszerű sztrájk előtt. És ugyan a helyzet továbbra is rossz, egy évvel az előző sztrájk után a munkások már tudják, kitől mire számíthatnak: a cégtől elbocsátásokra, Lázár Jánostól zsebpénzre, az ellenzéktől pedig több hallgatásra, mint támogatásra.

A munkabéke persze így se tarthat örökké.

A szolidaritás írmagva nélkül a rendszer egyelőre stabil, de amikor a dolgozók úgy látják, hogy nagyobb ára van a hallgatásnak, mint a mozgolódásnak, majd akkor lázadnak. Nem biztos azonban, hogy meg fognak elégedni azzal, hogy egy új politikai közösséget röpítsenek a hatalomba az előző helyére, ahogy azt tőlük most egyesek elvárják.

Akik pedig nem egy Orbán-buktató tömeges éhezéstől és fázástól várják a változást, hanem tenni is akarnak érte, megpróbálhatják elmagyarázni az embereknek, hogy bárhogyan is alakulnak az ellátási láncok, a környezeti katasztrófa vagy az energiaválság, abban semmi szükségszerű sincs, hogy a válság árát a dolgozók fizessék meg – és ehhez a szociális törvény elleni tiltakozás egy jó kezdet.