Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Néhány ársapka nem elég, jobban bele kellene nyúlni a piacok működésébe

A kormány a szerdai kormányinfón további két termékre, a tojásra és a krumplira vonatkozó árstopokat jelentett be, vagyis a kiskereskedelmi forgalomban legalább év végéig tilos a szeptember 30-i árnál magasabb áron értékesíteni ezen termékeket.

Ezzel az árstopos termékcsoportok köre nyolcra bővül, ugyanis a jelenleg érvényben lévőket is fenntartják, vagyis a jelenlegi lista:

  • 2,8 százalékos UHT tehéntej;
  • kristálycukor;
  • búzafinomliszt;
  • napraforgóolaj;
  • sertéscomb;
  • csirkemell, csirke far-hát, csirkefar, csirkehát, csirkeszárnyvég;
  • tyúktojás;
  • krumpli, kivéve az újkrumpli.

A fenti termékekre számos kiskereskedelmi lánc jelentett már be mennyiségi korlátozásokat, azaz egy-egy vásárló maximum csak bizonyos mennyiséget vásárolhat belőlük, és iparági szereplők már áruhiánnyal is riogatnak az érintett termékek tekintetében. Noha az árstopokkal a kormány rögzítette bizonyos termékek fogyasztói árát, az ellátásbiztonság gyenge lábakon áll.

Hovatovább, mint a Telex cikkéből kiderül, az élelmiszerek uniós összevetésben rekordszintű drágulása Magyarország gazdaságpolitikájából és az Unión belüli perifériás, globálisan félperifériás pozíciójából, valamint relatíve elavult, vagyis alacsonyabb termelékenységű élelmiszeriparából is adódik.

Ezt pedig néhány termék árstopja önmagában aligha tudja kompenzálni.

Még ha akár könnyebbséget jelenthetnek is a társadalom széles rétegei számára, és az ársapkás portfólióba frissen felvett termékekkel a Pénzcentrum egészen inspiráló receptgyűjteményt is tudott összeállítani – hosszú távon nem jelentenek megnyugtató megoldást.

Az árstopok jellegükből fakadóan csak rövid, legfeljebb középtávon lehetnek működőképesek – igaz, bevezetésükkor a kormány hangsúlyozta is, hogy ideiglenes intézkedéseknek szánja őket. Ennek viszont a gyakorlat egyelőre markánsan ellentmond. A kormány képviselői többször is említették, hogy az árstopok legalább addig velünk maradnak, míg a maginfláció nem csökken két számjegyű alá, százalékban kifejezve. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az élelmiszer-drágulás is két számjegyű alá csökken, hovatovább hogy a bérekhez képest elviselhető szinten stabilizálódnának az élelmiszerárak.

Továbbá a feldolgozott élelmiszerekre egyelőre nem vonatkoznak ársapkák, holott a társadalom széles rétegei napi szinten fogyasztják őket. Így az elmúlt évben például a tejtermékek, húskészítmények terén megfigyelhető szédületes drágulást nem tartja kordában semmi.

Tekintve, hogy az élelmiszerárak aligha fognak varázsütésre, önmaguktól visszarendeződni olyan szintre, hogy a vásárlóknak ne kelljen rohamosan elértéktelenedő bérük egyre nagyobb hányadát a boltok kasszáinál hagyniuk, a kormánynak további piacbefolyásoló intézkedéseket kell hoznia.

Ne álljunk meg tehát félúton!

Amennyiben ugyanis a kormány kizárólag a kiskereskedelmi árakat korlátozza, a költségeket a kiskereskedőkre vagy akár a termelőkre hárítva, akkor az adott szereplő – amennyiben tevékenysége jövedelmezősége egy bizonyos szint alá csökken, tehát a tulajdonosok befektetett tőkéjét nem tudja az elvárt módon szaporítani – kivonulhat az ágazatból vagy az adott piaci szegmensből. Magyarán ha egyre több termék árát korlátozzák, és az adott üzlet nem tudja a további termékek árrésével kompenzálni az ársapkás termékek kereskedelméből fakadó veszteségeket, akkor egy idő után dönthet úgy, hogy lehúzza a rolót.

Ugyanez igaz a termelési és kereskedelmi lánc további szereplőire is: ha az élelmiszerüzem nem tud rentábilisan, a befektetők számára jövedelmező módon termelni, mert a termékei felvásárlási ára nem tudja fedezni, hogy drágább az energia, a béreket már nem lehet jobban leszorítani, stb. akkor az adott termelő felfüggesztheti működését. Ugyanez igaz a mezőgazdasági termelőkre – habár a nagygazdáknak egyelőre láthatóan nincs félnivalójuk.

Na de akkor hogyan lehetne biztosítani az ellátásbiztonságot és a megfizethető élelmiszerárakat?

A fentiekből értelemszerűen következik, hogy az élelmiszer-termelés és kereskedelem kommodifikációja okozza a problémát. Vagyis az, hogy a tevékenységeket – túlnyomórészt – profitorientált cégek végzik, melyek számára addig fontos a termelés és az ellátás fenntartása, míg elérhető vele egy bizonyos profitráta, és a cégek tulajdonosai keresni tudnak rajta.

Logikus tehát, hogy az alacsony árakat és a biztos élelmiszerellátást a termelés és kereskedelem tőkelogika alóli kivonásával lehet biztosítani – magyarán ha Magyarország kormánya nem akar megállni félúton, ideje fejlesztenie az állami gazdaságokat és élelmiszeripart.

Ehhez remek alapot nyújthatna például a korábban privatizált temérdek termőföld újraállamosítása, de a szövetkezetek támogatása is hasznos lehet társadalmilag e tekintetben.

Persze szükség lehet élelmiszeripari beruházásokra is, esetleg a bedőlt cégek után maradt termelőegységek felvásárlására, hogy a termelési lánc valamennyi szintjén biztosított legyen, hogy működésének elsődleges célja az olcsó és hozzáférhető élelmiszer előállítása. Ha pedig az üzletek privát cégeknél maradnak, akkor a megfelelő szabályozással kell garantálni, hogy ne tudjanak nyerészkedni az így megtermelt élelmiszeren (a mostanihoz hasonló árstopokkal, amiknél drágábban a boltok nem árulhatnák a terméket, olcsóbban pedig nem lenne értelme – vagyis árszabályozással).

Noha egy ilyen rendszer még távolról sem lenne szocializmus, csupán némi állami beavatkozás egy társadalomra veszélyes módon piacosított szektorban, túl sok kormányközeli és úgy általában véve tőkeérdeket sértene. És vélhetően az EU-nak is lenne egy-két keresetlen szava egy olyan tagállami kormányhoz, ami hasonló intézkedéseket vezet be.

Ahogy önmagában nem is lenne elegendő, hisz a kormánynak párhuzamosan kellene a megélhetési válság számos aspektusán dolgoznia, többek között a megfizethető lakhatás biztosításán, és nem utolsósorban a gazdasági rendszer finomhangolásán úgy, hogy a társadalom széles rétegeinek az érdekeit szolgálja.

Csak címszavakban, a teljesség igénye nélkül: csökkenthetné az élelmiszerek és növelhetné a luxuscikkek áfáját (amihez persze definiálni kellene, hogy mi az a luxuscikk), módosíthatna a béreket terhelő adókon és járulékokon, hogy az alacsony keresetűek többet vihessenek haza (amivel a társadalom magasabb keresetű tagjait és a jobboldali közgazdászokat haragítaná magára), vagy emelhetné a minimálbért oly mértékben, hogy megfizethetőbb legyen a mindennapi megélhetés (mely intézkedésekkel persze a tőke jövedelmezőségét csökkentené a bérek javára, vagyis cégek elvándorlását kockáztatná). De talán egyszerűbben megfoghatjuk azzal, hogy újrahuzalozhatná a teljes újraelosztási rendszert, amivel együtt közép- vagy akár hosszú távon is kívánatos az árszabályozás az élelmiszerek és a mindennapi fogyasztási cikkek terén.

De ne legyen illúziónk: a fenti javaslatok a NER gazdaságpolitikájának, hovatovább a rendszerváltás utáni gazdaságpolitikai konszenzusnak – még csak nem is a kapitalizmusnak! – a meghaladását jelentenék, és nemhogy a Fidesz nem tenne lépéseket ilyen irányba, de ez más parlamenti erőkről sem feltételezhető (nem mintha számítana).

Miközben tehát egyre súlyosabb válság tombol, komolyan veszélyeztetve széles néptömegek megélhetését, aligha várhatunk többet az ársapkáknál és a kormányzati reményeknél, miszerint valahogy majd csak átvészeljük. Pedig ez a válság nemcsak a megélhetésünket veszélyezteti, de magának a rendszernek a hiányosságaira is egyre élesebben világít rá.

Címlapkép: MTI/Szigetváry Zsolt