Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Orbán idénre nem keresett magának új ellenséget: beérte a régiek felemlegetésével és a sikerpropagandával

„Nem velük kell törődnünk, hanem a saját táborunkkal” – hangzott el a Fidesz-KDNP tagjainak és szimpatizánsainak címzett iránymutatás Orbán Viktor szombati, összességében 23. évértékelő beszédében, amelynél kifejezőbb tételmondat aligha akadt a kormányfő szűk egyórás szónoklatában.

S valóban: 2015-2016 óta visszatérő motívumnak számított a Fidesz különböző kampányai során a kérdés, hogy az aktuális politikai ellenfeleken kívül vajon ezúttal milyen társadalmi csoportot tesznek meg fő ellenséggé a kormánypárt éceszgéberei, és egészen eddig minden fontosabb választás során elő is kapták a kalapból hol Sorost, hol a menekülteket, 2020 legelején pedig a gyöngyöspatai kártérítési per kapcsán a független bíróságok és a cigányság sejlett fel az ellenségképek között.

Most azonban, a koronavírus-járvány harmadik évének elején Orbán Viktor olyan évértékelőt tartott, amelyben a sikerpropaganda egyértelműen túlsúlyba került a legyőzendő ellenségek lajstromával szemben.

Emlékezzünk arra, milyen utat járt be az orbáni retorika a legutóbbi országgyűlési választási kampány nyitánya, 2018 februárja óta, amikor is az évértékelő beszédében még „a Soros-féle embertípus kitenyésztésének (homo Sorosensus) programjáról”, a magyarokhoz képest iskolázatlan „migránsokról” beszélt, nem is keveset. Félreértés ne essék, a szombati beszédből is megtudtuk, hogy „Soros György emberei gyülekeznek” úgy a déli határoknál, mint Brüsszel felől, s hogy „új migrációs hullám nemcsak hogy lesz, hanem már van”, de ezek sokkal inkább unalomig ismert, rutinszerű elemei voltak Orbán szombati performanszának, mint hangsúlyos vezérmotívumai.

Idén a kötelező ellenségmustrában természetesen helyett kapott a „baloldal”, Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon volt miniszterelnökök, Brüsszel –  s mellette a németországi kormányváltás óta állandó „társellenséggé” avanzsáló Berlin. Külön kategóriát képezett Márki-Zay Péter ellenzéki miniszterelnök-jelölt, valamint Karácsony Gergely főpolgármester, akiket Orbán most már szokásosnak mondható módon úgy helyezett viszonylag kiemelt szerepbe, hogy a nevüket egyszer sem mondta ki, csak idézett tőlük vagy utalgatott rájuk („magas, vékony és szeret sokáig aludni”) – ez volt tán a legegyértelműbb jel az egész beszédben arra nézve, hogy a kormányfő továbbra is nyílt versenyre számít április 3-án, a két ellenzéki szereplőt pedig releváns ellenfélnek tartja.

Érdekessége volt az évértékelő beszédnek, hogy a miniszterelnök – mint azt szó szerint ki is mondta – ellenfeleit egyszerre tartja veszélyesnek és nevetségesnek, ám ezt a stiláris kettősséget nehezen bírta el a szónoklat:

Orbán tőle szokatlanul sok és szokatlanul gyenge viccel próbálta meg oldani a „baloldal” elleni kozmikus harc feszültségét, ám ezekre többször kínosan későn reagált a Várkert Bazár javarészt Fidesz- és KDNP-tagokból verbuvált közönsége.

A Fidesz tehát idénre nem keresett magának új ellenséget, sőt mi több: Orbán retorikai értelemben saját magát és a Fideszt békés szereplőként pozicionálta, mintegy „átadva” a gyülölködés szerepét az ellenzéknek. Emlékezetes, hogy 2018 márciusában még többes szám, első személyben fenyegetőzött a miniszterelnök a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, hogy a választás után az ő politikai közössége „elégtéltelt fog venni” a velük szemben állókon. Mára ez a mondása is odáig szelídült, hogy a „baloldal” majd a „Jóisten rendelése szerint” bűnhődik azért, hogy a koronavírus-járvány idején „rátámadt” a nemzeti kormányra. A társadalmi csoportok megtámadójának pedig Márki-Zay Pétert állította be idézve annak szerencsétlen, az utóbbi hetekben a Fidesz-propagandában napestig idézett mondatait a „fideszes melegekről”, „zsidókról”, valamint a „fogyatékosokról”.

Jogosan vetődik fel persze a kérdés, hogy az országgyűlési választás napjára erőltetett homofób népszavazás mégis hol helyezkedhet el az Orbán által szombaton felrajzolt békés, joviális Fidesz-univerzumban. Azt láthatóan a kormányfő is érezte, hogy ha az ellenzéket „melegezőnek” és „zsidózónak” mutatja be, akkor nem követheti el azt a hibát, hogy ő maga is megtegye ugyanazt. Orbán a népszavazásról eleve az évértékelő 45. percében beszélt először, s akkor sem transzneműeket vagy a melegeket állította pellengérre, még csak átvitt értelemben sem: ehelyett meglehetősen izzadtságszagú érveléssel levezette, hogy a Nyugat és a Kelet valójában azért látja máshogy a család – és vele együtt a jogállam – kérdését, mert az előbb „örökül kapta” a szabadságot, az utóbbinak pedig „meg kellett harcolnia érte”.

Ha újabb ellenségeket nem is kreált a kampányra a Fidesz, a külső fenyegetésektől elleni védekezésnek ma is főszerepet szánt Orbán, ebben a kontextusban pedig igen sokat beszélt az ukrán-orosz, nyílt háborúval fenyegető konfliktusról. Ennek kapcsán egyrészt saját szerepét nagyította fel azzal, hogy szerinte moszkvai diplomáciai útjával „békemissziót” vállalt, másrészt pedig azt hangsúlyozta, hogy „szükség van saját erőre, saját nemzeti hadseregre”, mert „egyetlen szövetségesünk sem fogja a bőrét a vásárra vinni helyettünk”. Hogy ez milyen konkrét kormányzati intézkedéseket jelent majd a jövőre nézve, azt nem részletezte a miniszterelnök.

A kormányfő nem kerülte ki az elszabaduló infláció és államadósság kérdését sem, amelyek elsőre igen kényesnek tűnhetnek, ám ezeket oly módon gyúrta össze a „munkaalapú társadalom” működőképességéből levezetett sikerpropagandába, hogy lényegében relativizálta azokat, mindkét mutatató esetében külföldi példákkal tompítva a súlyosságukat. Orbán „Brüsszelnek” igen nagy terjedelemben szánt keresetlen mondatokat egész beszéde során, az inflációról szóló blokkban például a kerékkötő szerepébe bujtatta az Európai Bizottságot, egészen pontosan „fekvőrendőrnek” nevezve az uniós szervet.

A gazdasági válság kezelésével kapcsolatos, propagandisztikus megállapítások közül a minden bizonnyal a dolgozói bérek emelésével kapcsolatos rész „döcögött” leginkább Orbán beszédében. A minimálbér – reálbér-emelkedést önmagában csak elvétve eredményező – 200 ezer forintra emelését a miniszterelnök „Nagy Nemzeti Megállapodásnak” titulálta, amely bírja a szakszervezetek, a munkaadók és a kormány hozzájárulását is, kivéve a persze a „baloldalt”, amely nem szavazta meg a parlamentben.

A beszéd húzóerejét jelentő, jóléti intézkedésekből álló sikerlistánál – 25 éven aluliak szja-mentessége, a rezsicsökkentés „megvédése”, minimálbér-emelés, további három hónapra meghosszabbított „árstop” – talán csak az volt érdekesebb, ami ebben a témakörben a szónoklatból kimaradt. A miniszterelnök ugyanis egyáltalán nem reflektált azokra az ágazatokra, amelyek az idei béremelések „rosszabbik végén” álltak – gondoljunk itt például a sztárjkkészültségben álló pedagógusok vagy mozdonyvezetők helyzetére.

A munkavállóknak nem is ígért konkrétumokat Orbán a választás utánra: ködösen úgy fogalmazott csak, hogy „pénz lesz”, és hogy a következő béremelés lépést fog tartani az inflációval.

A miniszterelnök 23. évértékelője itt nézhető vissza teljes egészében:

Kiemelt kép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher