Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: Két évtized

Már több mint húsz év eltelt ebből az évszázadból, és nem alkottunk semmit. Volt némi alkalmazkodás, új eszmeként meg az Európa iránti gyűlölet, amely minden elemében megvolt már az 1880-as években, csak akkor Monarchiának hívták, de már akkor is rühellt mindent, ami „modern” volt. A civilizáció ebben a két évtizedben egyre csak hanyatlott. A közélethez – meg az élethez egyáltalán – legalább a reneszánsz óta, de valójában mindig nélkülözhetetlen történeti tudás megszűnt. Évek óta olvasom, hogy 1968-ban Prágában összeomlott „az emberarcú szocializmus” (legutóbb épp ma egy rossz versben), mintha „az emberarcú szocializmus” a szovjet megszállók és „normalizáló” cinkosaik jelszava lett volna, nem a legyőzötteké, a demokratikus szocialista csehszlovák többségé; máskor meg mintha a csehszlovák nép és a demokratikus szocializmus kudarca lett volna az, hogy az iszonyatos katonai túlerő legyőzte. Mintha magától ment volna tönkre. Mintha leszavazták volna. Magyar értelmiségiek már nem tudják megkülönböztetni Dubčeket Brezsnyevtől. Minden politikai irányzaton belül többre tartják Kádárt, mint Nagy Imrét. Fiatal gazdaságtörténész beszél egy podcastban vagy hol, aki – joggal – dicséri a „létező szocializmus” civilizációs teljesítményeit, a diktatúrára vonatkozó kérdésre pedig nagyjából azt válaszolja: ő nem politológus.

Ez csak egyetlen eset.

De minden nap találkozunk ezekkel a propagandarágalmakból keletkezett vagy csak spontánul létrejött ostobaságokkal. Százzal, ezerrel. Minden kontextus, amelyben szerencsétlen kortársaink próbálják elhelyezni reménytelen életüket, ferde. A minták régiek. A még az ellenreformáció idejéből származó klisék (újszerűen gondolkodó kisebbségek szexmániás, perverz őrültek, elmondhatatlan praktikák űzői) sok évszázadosak, minden módosítás nélkül használják őket. „Komoly emberek” tudományos hipotézisként vitatják azokat a három-négyszáz éves trükköket, koholmányokat és babonákat, amelyeket – a francia XVIII. századról – megtalálhat(ná)nak Robert Darnton (történettudós) könyveiben (ha olvasnának).

A történeti érzék nem azért nélkülözhetetlen, hogy kinyomozzuk a „nincs-új-a-nap-alatt” precedenseket, hanem azért, hogy lássuk, hol tartunk. Húsz évvel ezelőtt fölbukkant (nem először) olyan baloldal, amely nem fogadta el hatalmi szóra, hogy „a szocializmus” az, amit szociáldemokrata és kommunista pártkongresszusok apologetikus szándékkal „szocializmusnak” neveztek (persze mindig a saját gyakorlatukat), hanem tudományos és etikai (normatív) szemszögből bátorkodtak megítélni a kísérlet értékét. Ma már „baloldali körök” minden röstellkedés nélkül azonosítják magukat az ultrakapitalista és imperialista politikát folytató Kínai Kommunista Párttal (nem szólva a „baloldali” latin-amerikai zsarnokságokról…), azon a megvesztegető eszmei alapon, hogy elvégre kommunistának hívják hivatalosan. Ez abból a sztálinista elképzelésből fakad, amely a kapitalizmust kizárólag a „szabad piac” szinonimájának tekinti. (Ezt a magát tévesen „liberálisnak” címkéző kelet-európai ún. reformközgazdaságtan is megörökölte Sztálintól, egyszerűen megfordítva az értékhangsúlyt.)

Eszmeileg a kelet-európai (és nemcsak!) „baloldal” visszazuhant kb. 1954-be és folytatja az Országos Tervhivatal „vitáit” a beruházás versus fogyasztás kissé primitív kontrasztjáról.

Ennek az az egyik következménye, hogy – bár az egész miskulanciának semmi köze a marxizmushoz – a marxi témák kihaltak a mozgalmakban, és a még nem sztálinizált fiatalság más problémák és eszmények felé fordul.

Ez utóbbiak megértéséhez szintén történeti érzékre van szükségünk.

Tudjuk jól, hogy a a társadalmi csoportharcok, amelyeknek nem sok közük van a voltaképpeni osztálykérdéshez (tehát a magyarul nemrég megjelent osztálytanulmányomhoz se), állandó elemei a komplex társadalmak létének. Hajózó kalmárok és földbirtokosok, klerikusok és laikusok, előkelők és közrendűek, a domináns vagy alárendelt etnikumhoz vagy felekezethez tartozók, katonák és civilek, hódító arisztokráciák és konszolidáló királyok a maguk államépítő jogászaival, no és persze gazdagok és nincstelenek, férfiak és nők, joggal fölruházottak és jogfosztottak szüntelen harca soha meg nem áll.

Ezek megértése és megítélése általában anakronisztikus (hol van már a polgárság pár régi svájci vagy hollandi városon kívül?), pedig a kései modernség (a bomlófélben lévő nemzetközi korporatív kapitalizmus) újfajta vezető rétegeket teremtett, amelyek a saját közös kultúrájuk határain belül folytatják érdekharcukat.

Ahogyan a Mrs. Thatcher utáni korszakban a kormányzás, a voltaképpeni politika egy időre átkerült a nagy tőkés ipari-szállítási-kereskedelmi korporációk meg a tőzsdék, bankok, biztosítók kezébe, a régi, jól bevált hatalmi eszköz, a parlamenti kormányzás zajtalanul összeomlott.

(Evvel magyarázható a nyilvánosság előtt szereplő politikai személyzet hitványsága, tudatlansága és alkalmatlansága: értelmes emberre nem volt szükség. A parlamentarizmus mindig erősen hatott az európaiak humorérzékére.)

Miután a 2008-i válság állami beavatkozást követelt, kiderült, hogy a minisztériumokban, parlamenti bizottságokban, pártközpontokban nem találhatók elmék. A nyugat-európai „demokráciának” (helyes nevén: képviseleti kormányzat, amely nem fér össze a demokrácia alapeszméjével) és szánalmas kelet-európai utánzatainak a vezetői ijedten tébláboltak, s akkor jöttek elő olyan figurákkal, mint Donald Trump, aki – különleges egyénisége mellett, amelyről nem írok – nyilván arra se képes, hogy egy trafikot elvezessen. Ilyen embert állított elő a képviseleti rendszer meg olyan helyzeteket, mint a Brexit volt, amikor Nagy-Britannia úgyszólván véletlenül kizuhant az Európai Unióból. (S amelyet voltaképpen azóta se kormányoznak.) Ezekkel az „államférfiakkal” összehasonlítva a félelmetes diktátor, Putyin valóságos óriás. (Akármi lesz is a sorsa végül.)

Az új „elitek” – a nagy korporációk tájékozott, kozmopolita, dúsgazdag szakemberei, a kormányzatok általában konzervatív, de a „pártpolitikától” viszolygó, a parlamenti ügymenetet (joggal) lenéző, jól képzett hivatalnokai, továbbá a nagy egyetemek, kutatóközpontok, szakfolyóiratok fiatal tudósai ugyanahhoz a „brancshoz” tartoznak, és – több-kevesebb szerencsével – megpróbálják az államokat Max Weber-i szakmai gépezetté alakítani, aminek a mintája természetesen a tág értelemben vett természettudomány és a matematizálható, empirikus társadalomtudomány. Ez a forrásaitól elzárt, eszményeitől elszakított, minimumra redukált „fölvilágosodás” (potenciálisan: „fölvilágosult abszolutizmus”) – még mielőtt komolyabb sikereket ért volna el és befolyásolni tudná a méltán lenézett „politikai életet” – azonnal bekerült a legnagyobb viharba.

A jelenlegi három legnagyobb probléma (1. a koronavírus-járvány, 2. a környezeti katasztrófa, 3. a „migráció”) ahelyett, hogy az új képzett eliteknek adna alkalmat tudásuk, elméleteik és ötleteik kidolgozására és alkalmazására, inkább az „irracionalizmus” váratlan kitörését okozta, amellyel szemben még a hagyományos („választásos”) politika is tehetetlen, hát még az ismeretlen, pusztán csak kinevezett vagy szerződtetett hozzáértők.

A világ minden épelméjű szaktudósa a lehetőleg teljeskörű oltást javasolja, a folyamatos tesztelést, a távolságtartást és a többit. Legnagyobb meglepetésre a közvélemény fékezéshez elegendő része utasítja el a SarS-Cov-2 elleni nem tökéletes, de valamennyire reménykeltő megelőzési módszereket. A kormányok általában engednek a nyomásnak, leveszik a napirendről a kötelező oltást, és így tovább. A tudományos establishment – amely nem vállal felelősséget a „szociológiai” (helyesebben vallásantropológiai) következményekért: az másik szakma – nagy szigort javasol. Ha nem hallgatnak rá, mit is tehetne, mossa kezeit. Ha odafigyelünk (amire sokan biztatnak bennünket) az oltásellenesek gondolataira, találunk bennük a középkori kútmérgezési legendáktól a romantikus tudományellenességig, az államellenességig és a valódi szabadságpátoszig sok mindent. De a rendszer elleni – meglehetősen dőre és a modern kultúra ismeretétől nem áthatott – ellenállás tónusa félreismerhetetlen. Mivel a mai társadalom nem lehet meg természet- és társadalomtudomány, technika, gyors közigazgatás (vagy mindennek az egyik szintézise: orvostudomány, egészségügy) nélkül, „az oltás” gyűlölete – azon a vallási szinten, amelyet valaha a boszorkányhit jelentett, amelyet az egyháznak végül ki kellett irtania – tragikus. Az „árnyékhatalommal” összevegyített tudomány a közvélemény oltásellenes szekciója számára olyan (hatékonyan elképzelt) ellenség, amilyenről 1945 óta nem hallottunk. Itt a vereség teljes (bár a többség nem oltásellenes): a kormányok tömeges erőszaktól félnek. A legkevésbé átoltott országok a környéken: Németország, Ausztria, Svájc. Hazugság, hogy ez a gazdasági elmaradottság következménye. A kötelező oltás kivihetetlennek látszik. A német titkosszolgálat hivatalos jelentése szerint az oltásellenes és a neonáci mozgalmak eggyéolvadnak és növekednek, belső kultúrájuk egyre erőszakosabb. A Die Zeitban 31 német tudós tiltakozik ellene, hogy munkáját csak állandó fenyegetések és gyalázkodások között végezheti. (Úgy hallom, az ún. szociális médiákon oltottak vadul szidalmazzák az oltatlanokat. Ez természetesen megengedhetetlen és fölháborító.)

A környezetvédelemmel látszólag éppen ellenkező a helyzet. A nélkülözhetetlen zöld politika (mármint az igazi, nem „a zöld pártok” fölhígított, bátortalan programja) a közönybe fullad bele (bár a környezetvédő aktivistákat is fizikai és verbális támadások érik, tájékoztat az openDemocracy). A mindenkinek a túlélését érintő kérdés ma már egyre inkább csak a jótékonykodó progresszív középosztály (különösen a nők) ügye, ahogyan az antirasszizmus az egyetemi bölcsészkaroké.

Bármit meg lehet csinálni. Az egyik kelet-európai miniszterelnök az európai csúcsértekezleten simán megvétózza az egész európai „klímapolitikát”, megsértve evvel saját országának a saját kormányzása alatt hozott törvényét is – és evvel nem került bele az újságba! Ebben az ügyben már alig van szenvedély. „Majd csak lesz valahogy.” Igazából alig van konfliktus, kisebb – nagyon fiatal – radikális zöld csoportokon kívül mindenki beletörődött, hogy a kitűzött, elvben kötelező célokat úgyse fogják teljesíteni.

Az, hogy a természet és a civilizáció elpusztul, az emberiség iszonyú szenvedések között kihal, csak fáradt legyintésre készteti a korábban tűzokádó népszónokokat.

A migráció kérdésében van a legszisztematikusabban félrevezetve a közvélemény. Kelet-Európa több országában az a benyomás keletkezett, hogy a nyugatiak „bevándorlásbarátok” (a szélsőjobboldal kivételével), ám a keletiek „migránsellenesek”. (Ez épp olyan hagymáz, mint az „Európai Egyesült Államok”, amelytől némelyek rettegnek, holott ilyesmit vagy akár ehhöz hasonlót soha senki nem javasolt az Európai Unióban.) A nyugat-európai államok egy része megpróbál a már bejutott menekültekkel emberségesen bánni és – olykor! – ad a látszatokra, de a saját fajvédő kerítését a kelet-európai külső határon állítja föl, virágzik a fegyver- és a szögesdrót-export, a nyugati országokból pedig rendszeres röpülő- és hajójáratokon toloncolják vissza a menekülteket, többnyire a biztos halálba. A Frontex és a nyugati határőrségek (és helyi zsoldosaik, pl. Líbiában) a legbestiálisabb erőszakot alkalmazzák a menekülők ellen. Még az se teljesen igaz, hogy – akárcsak a XIX. században – kegyetlenül viselkednek a periférián, hogy őrizzék a belső békét, nyugalmat, jólétet. Az államcsődben, morális és politikai végállapotban lévő Franciaországban (a failed state) a „belső” államterületen is folyik a muszlimüldözés (és a radikális iszlamizáció), szép lassan csúszva az etnikai polgárháború, a permanens destabilizáció felé; a felelősségérzetnek nyoma sincs. A külvárosokban a francia munkásfiatalság egy része nem ideológiailag, de érzelmileg egyre közelebb érzi magát a „világi köztársaságot” izzóan gyűlölő magrebi és afrikai verekedőkhöz. (S aztán maga is bunyózik az arabokkal.) Mindeközben tombol az 1945 óta nem látott nyílt és brutális fasizmus, élén az elavult történelmi típusnak tartott tankönyvi pszichopatával.

A balti államok, Lengyelország, Románia, Magyarország, Szerbia stb. sajátos államrendjét – akár a Törökországét – azért tolerálja „az európai közösség” (!), mert kívül tartja a színeseket. A tengervízbe fojtott, fagyos-sáros erdőben ide-oda terelt, gyűjtőtáborokban szorongó szerencsétlenekről egyre inkább megfeledkeznek. A részvét is professzionalizálódik. Lehetséges, hogy a koronavírus-járvány hatására nehezebb lesz a határátlépés, a személy- és áruforgalom, az Európán belüli gazdasági migráció (keletről nyugatra) megnehezülése pedig tovább súlyosbítja az amúgy is forrongó etnikai ellentéteket. (Korábban soha nem hallottam hangosan, teli szájjal szidni a franciákat, németeket, osztrákokat a pesti utcán vagy a vonaton. Erre se figyel senki, s ha ugyan figyelne, akkor se tehetne semmit.)

Ezen túl ezeknek az országoknak a közjogi és politikai belviszonyai nem érdekelnek senkit. Olcsó munkaerő, olcsó rasszizmus.

A szolidaritáshiánynak, a közönynek, a hajmeresztő babonának, a legszemérmetlenebb, nyílt fajgyűlöletnek oka van.

A távoli ok az 1945 utáni osztálykompromisszum: Nyugaton az erős (antifasiszta ellenálló legitimációjú, népszerű) munkásmozgalom hatására, Keleten (az SZKP XX. kongresszusa, a lengyelországi és magyarországi mozgolódások miatt: mindhárom 1956-ban) a főleg proletár társadalmi elégedetlenség hatására hűteni kellett a konfliktusokat, s ezért mind a nyugati „keresztyéndemokrácia”, mind a keleti „népi demokrácia” – sürgős és valóságos igényeket (is) kielégítve a nehéz háborús rekonstrukció után – emelte az életszínvonalat, beleértve a népre kiterjesztett magaskultúrát, amely mellett újraéledt mindkét térségben a háború előtti kispolgári giccs és „sugárzó derű”. (Erről ma is naponta több nosztalgikus cikk és videó kerül föl az internetre, változatlanul imádják.) A nyugat-európai nagytőke és a kelet-európai fejlesztő-tervező állam kiegyezése az addig nyomorgó munkássággal egyértelmű világszemléleti alapon történt.

Az, hogy tekintetbe veszik a gazdaságilag kisemmizett, de politikailag (akkor még) hatalmas erőt jelentő munkásság óhajait, azt jelentette, hogy kielégítik az érdekeit. Az érdek kissé népmegvető definíciója az akkor még gőgös, fönsőbbséges uralkodó rétegek által mindenekelőtt a testi kényelem volt az érdekeltek és családjuk számára. Ez számít érdeknek mind a mai napig. Ebben nem volt benne a politikai részvétel, a szabad gondolkodás, az autonóm cselekvés – amelyet az uralkodó rend képviselői és (néha naiv) követőik még ma is (!) ilyesformán határoznak meg – , azaz az érdek fogalmában nincs benne a más érdeke. (Pedig rejtve benne volt: csökkent az egyenlőtlenség is, nemcsak lehetőségek nyíltak.)

Éppen ezt (a népmozgalmat) kellett megelőzni vagy megakadályozni, amelynek az alapgondolata a más érdeke.

A köznyugalom kezese az önzés – ezt mindig sejtették, és a reneszánszban le is írták – , ami kevésbé igaz, mint gondolták.

Régen a vallás motiválta az embereket önzetlen (tehát esetleg forradalmi), önföláldozó cselekvésre. Ennek a XVIII. századra az utolsó halvány nyoma is eltűnt (a formaságok ellenére).

A modern korban két olyan eszmeáramlat volt, amely önzetlenségre és együttérzésre motiválta a honpolgárokat: a szocializmus és a nacionalizmus. (Ezekről nem ismétlem meg, amit régi írásaimban róluk elvégeztem. A nacionalizmusról egyébként nem azt, amit tőlem elvárnak.)

A szocializmus lelki alapja az együttérzés minden szenvedővel, a régimódi nacionalizmusé (patriotizmusé) a saját honpolgári, területi és történelmi közösségünk lojális szeretete.

Mindkettő halott, mindkettőt kivégezte az érdek társadalmi és etikai dimenzió nélküli fölfogása – és ennek (egy darabig) a materiális sikere.

Az, hogy tanárok és tanítók nem oltatják be magukat, s evvel azt kockáztatják, hogy megfertőzik a gondjukra bízott gyerekeket; az, hogy a közösségi médiákban van, aki ünnepli a menekültek vízbe fojtását – extrém példák, de könnyű elképzelni, hogy ilyen emberek súlyosabb próbatétel esetén hogyan járnának el.

Ennél is sokkal súlyosabb a vezető államok (beleértve az EU-t a maga egészében) és tőkés korporációk ember alatti önzése, amellyel visszautasítják a WHO fölhívását arra, hogy mondjanak le a szerzői és licencjogokról, és tegyék lehetővé az oltóanyag helyi gyártását a szegény országokban, ahol tízmilliók életét fenyegeti a koronavírus. Itt ér össze a szögesdrótozó rasszizmus a járvány iránti gyilkos közönnyel.

A parlamenti politikából kiábrándult, fiatal, etatista szakértői elitek nincsenek hatalmon. Terveik csak nekik vannak, de ezek olyan – számukra irracionális – szociális és militáns ellenállásba ütköznének, hogy reformterveiket fölőrli a parlamentáris kompromisszumgépezet és inkompetencia, ronggyá beszéli a hanyatló sajtó (keleten meg elhallgattatja őket, amennyiben vannak, a csak a hatalomkoncentrációval törődő politikai apparátus). Erőszakra nincsenek fölkészülve. Európában és Észak-Amerikában meg „a fehér domíniumokban” rég nem volt polgárháború. Úgyhogy az állam mint racionális cselekvő mégis erőtlennek bizonyulhat.

Amikor Rousseau megállapította, hogy a közérdek helyét elfoglalta a magánérdek, tehát a harmónia helyét a konfliktus, azt is meglátta, hogy a konfliktus kreativitása hozta létre a civilizációt, a művészeteket, a litteræ humaniores-t, a tudományokat, a kereskedelmet, a technikát, az egymással vetélkedő államképződményeket, tehát az autentikus emberi élet, a szabadság hívének – legalább a szívében – el kell vetnie a civilizációt a maga egészében, mert nem is lehet más, mint az önzés és a bűn civilizációja, kivéve talán a korai antikvitás néhány elemét.

Innen nézve elég groteszk, hogy a dekadens baloldal (más jelzővel aligha lehet illetni) egymás után szünteti meg, tiltja be az ókortudományi, klasszika-filológiai tanszékeket az amerikai egyetemeken (mert a görög-római ókor a XIX. században keletkezett rasszizmus vétkébe esett), szemben egyébként a szocialista-kommunista-anarchista munkásmozgalom hagyományával, amely a teljes örökséget követelte valaha a proletariátusnak – és mindenkinek. (Marx legkedvesebb írója – Shakespeare mellett – Aiszkhülosz volt. Szégyen, hogy ezt le kell írni.)

Még groteszkebb, ha tudjuk, hogy – ld. Marco d’Eramo kitűnő cikkét: „Tianxia versus Plato”, a New Left Review blogján – , hogy a Kínai Népköztársaság új politikai filozófusainak kutatásai – amelyek a vetélkedő vesztfáliai rendszer helyett „az égalatti” ókori kínai koncepciójára támaszkodnak: ez az alárendelt hatalmak kulturális betagozódása (írásrendszer, hierarchikus-intellektualista hagyomány, alkalmazkodó szokásrend), lehetőleg erőszakmentesen. Ezért nem bomlott Kína nemzetállamokra. A nagyon érdekes kínai teoretikusok a Nyugat erejének és problémáinak forrásait az ókorban keresik (talán majd állást is kínálnak a munka nélkül maradt amerikai klasszika-filológusoknak…), és nagyobb erőfeszítés nélkül rábukkantak persze Thuküdidésznél arra a fordulatra, amelynek során a Periklész utáni „demagógok” úgy szereztek többséget, hogy megígérték a meghatározó csoportok érdekeinek kielégítését (ami különbözik a közjótól, és gyakran szembenáll vele; ha mindig a közvetlen érdek érvényesült volna, ma nem állna egyetlen ókori és középkori templom, palota se, mindaz a lenyűgöző szépség és büszke bölcsesség eltűnnék, ami vigasztalhat bennünket a civilizáció nyomorúságáért). De a kínai (régi és új) teoretikusok éppen a harmónia és a civilizáció azonosságában (tian hszia) hisznek, a filozófus-hivatalnokok által vezetett racionális állam küldetésében.

Nyugaton döbbenten (némelyek irigyen) bámulják a mai Kína világnézeti fejlődését, amely a maoista forradalom után visszatér a klasszikus forrásokhoz, mint errefelé valaha a reneszánsz. De Platónhoz is. A reneszánsz is oly gyakran leplezett vulgáris zsarnokságokat.

A nagy emancipációs kísérletek (francia forradalom, orosz forradalom: mindkettő világforradalom volt tulajdonképpen) után az emberi jogok és a civil társadalom mítosza, amely formailag és külsődlegesen 1989 alapeszméje volt (más alapeszméje nem volt, de ebben is kevesen hittek, némelyek lojálisak voltak hozzá mint amolyan közös nemzedéki eszményhez, de végig kétkedve, mint e sorok írója). Rövid pluralisztikus és agonisztikus robbanássorozat után, ami után savanyú füstszag és elmondhatatlan vulgaritás maradt, visszaálltak a szokványos soviniszta, fajgyűlölő, klerikális klisék egész Kelet-Európában (az utolsó pont nem érvényes a vallástalan Csehországra), ahol a hajdan hőn áhított többpártrendszer lett a legnagyobb botrány, a legvisszataszítóbb szemétdomb. (A de facto egypártrendszer természetesen még ennél is gyomorforgatóbb.)

Érző és gondolkodó fiatal emberek, az „értelmiséginek” szidalmazott belső száműzöttek kisebb csoportokba húzódnak, elvonulva, mint a Dekameron elbeszélői. Itt nem éledhetnek újra a XX. század elejének nagy folyóiratai, irodalmi és filozófiai mozgalmai – amelyek hátterében mindig a szocializmus rejtett ereje állt, ami rég elszivárgott – , csak a „szecesszió”, a kivonulás, az elfordulás, a hátat fordítás, az ironikus mosoly fátyla mögött a legvadabb megvetés. Olyan rég nem hallott szavak válnak időszerűvé, mint a „mélabú” és az „ábránd”.

Húsz év alatt itt Európában, és persze különösen Kelet-Európában elértük a teljes reménytelenség állapotát, amelyben a jómódúak, ha nem is gyarapodnak, de valahogy elvannak, ám a szegények egyre szegényebbek, egyre kiszolgáltatottabbak, egyre alázatosabbak, pedig ettől a II. világháború óta már megszabadulni látszottak.

Erre telepszik rá a népi babona, amelyben a mély bizonytalanság, irányvesztés, őrjöngés, értetlenség fejeződik ki – és a bizalomra csakugyan nem érdemes establishment iránti bizalomnak az ellenkezőjére fordulása: a beteges gyanakvás. Ezek a kortendenciák valamennyiünket megérintenek, ha nem is akarjuk.

Elveszett évtizedek, hiábavaló munka, fölösleges kínlódás. Nem marad belőle semmi.

Kiemelt kép: Európai országokban vendégmunkásként dolgozó, a koronavírus-járvány miatt hazautazó ukrán állampolgárok várakoznak az erre kijelölt területen a záhonyi magyar-ukrán határátkelőhely előtt 2020. március 30-án. - MTI/Balázs Attila