Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ideje dönteni: a tőkés rendszer a fontosabb, vagy hogy túléljük a következő évszázadot? 

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) 2021 augusztusi jelentése kétségkívül letaglózó volt – hisz egyértelművé tette, hogy az elmúlt években a világ nem került közelebb a Párizsi Megállapodásban megfogalmazott célok teljesítéséhez, sőt.

A jelentés alapján világos: noha 2015-ben Párizsban az országok megegyeztek abban, hogy a globális felmelegedés mértékét az évszázad végéig lehetőleg másfél, de maximum két Celsius-fokban korlátozzák az iparosodás előtti időszakhoz képest, jelen tendenciák és a tudomány mai állása alapján ott tartunk, hogy a másfél fokos emelkedést a korábban számítottnál tíz évvel korábban, már ennek az évtizednek a végére elérhetjük. A tudomány jelen állása szerint másfél fokos emelkedés mellett még viszonylag élhető marad a bolygó jelentős része, míg a két fok már jóval súlyosabb problémákat fog okozni, de a politikai konszenzus szerint ezek az elviselhető határán lesznek.

Mi az az IPCC?

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testületet 1988-ban alapította az ENSZ és a Meteorológiai Világszervezet. A szervezet célja, hogy minél alaposabb összefoglalókat közöljön a Föld klímájának változásáról, melyről akkor is már számos információval rendelkezett a tudományos világ, azonban messze nem volt a döntéshozók és a társadalom homlokterében úgy, mint manapság. A testület nem végez saját alapkutatásokat, hanem a meglévő tudományos eredmények alapján összegzi a rendelkezésre álló tudást, hogy átfogó képet alkothasson a bolygó állapotáról és a várható – jó esetben elkerülhető, vagy mérsékelhető – klimatikus folyamatokról, emellett javaslatokat is megfogalmaz.

A testület jelentéseit három munkacsoport készíti: ezek az éghajlatváltozás tudományos hátterével, a folyamatok hatásaival, és az ártalomcsökkentés lehetőségeivel foglalkoznak. Néhány évente a szervezet átfogó jelentést tesz közzé az éghajlatváltozás állapotáról, a mostani lesz a hatodik; ennek részeként adta ki eredményeit az első, tehát a tudományos háttérrel foglalkozó munkacsoport.

A szervezet idei jelentése, valamint a hozzá tartozó anyagok innen tölthetők le, a lehetséges jövőképeket szemléltető interaktív térkép pedig itt található.

Ahogy ezeket a sorokat képernyőre vetem, az iroda ventilátorai szélmalomharcot vívnak az ablakokon beömlő több, mint harminc fokos hőséggel, miközben odalent autók tucatjai senyvednek a bedugult Orczy út forró aszfaltján. A szerencsésebb sofőrök a csúcsra járatott klímák mellett próbálják elviselni a szélvédőn betűző perzselő napfényt a szokatlan hőségben – ami valójában már nem is olyan szokatlan az évről évre forróbb Kárpát-medencei nyarakon.

Ők persze még mindig jobban jártak, mint a világ számos pontján lángoló, megfékezhetetlen erdőtüzek, a zabolátlanul kiáradó folyók, a soha nem látott tornádók vagy a megállíthatatlanul emelkedő tengerszint, esetleg épp aszályok által pusztított földek lakói, akik jó esetben csak otthonukat kénytelenek elhagyni, míg rossz esetben az életükkel fizetnek az elmúlt korok károsanyag-kibocsátásáért.

Június 24-én tornádó csapott le Csehországra. Forrás: Wikipedia / Tadeáš Bednarz 

A tudományos konszenzus ugyanis immár bizton állítja hogy ezek, a történelmi tapasztalatok miatt egyelőre extrémként hivatkozott időjárási események a klímaváltozás következményeként keserítik meg egyre több és több millió ember életét.

Azt pedig a jelentés készítői is minden korábbinál nyomatékosabban hangsúlyozzák, hogy a klímaváltozás egyértelműen az ipari forradalom óta exponenciálisan növekvő mennyiségben a légkörbe juttatott üvegházhatású gázok (ÜHG), tehát az emberi tevékenység következménye. Ezt szemléletesen példázza, hogy az elmúlt kétmillió évben nem volt olyan magas a légkör szén-dioxid koncentrációja, mint napjainkban. Ugyanakkor a jelentés azt is hangsúlyozza, hogy a metán, mint a szén-dioxidnál nagyságrendekkel erősebb üvegházhatást kifejtő anyag, úgyszintén a kibocsátáscsökkentési célok fókuszába kellene hogy kerüljön.

Mi lesz így velünk

Talán elcsépeltnek tűnhet beláthatatlan következményekről beszélni, de nehéz lenne itt más kifejezést használni.

A testület 2018-as, nagy port kavart jelentése – ami az időjárási extremitásokkal karöltve tette slágertémává a sajtóban és a közbeszédben a klímaváltozást – a 2030-2052 közötti időszakra tette az iparosodás előtti szinthez képesti másfél fokos hőmérséklet-emelkedés elérését. Már akkor arról volt szó, hogy 2030-ig meg kell felezni a bolygón az összes ÜHG-kibocsátást, 2050-ig pedig el kell érni a globális klímasemlegességet, vagyis azt az állapotot, amiben legalább annyi üvegházhatású gáz kötődik meg, mint amennyi a levegőbe kerül, különben bizonyosan másfél fok fölött lesz a felmelegedés az évszázad végéig.

A mostani jelentés ezt annyiban finomítja, hogy a másfél fokos célkitűzés tartására gyakorlatilag nulla az esély.

Így azon kell kollektíve küzdenünk, hogy az évszázad végéig sikerüljön az iparosodás előtti szinthez képest két fok alatt tartani a középhőmérséklet emelkedését, globális szinten tekintve. Azért globális, mert az egyes régiók hőmérséklete különböző mértékben változik, Magyarországon például már jelenleg is másfél foknál járunk, de vannak régiók – mint a felmelegedést ugyancsak megszenvedő Szibéria – ahol már napjainkra jó 3-4 fokkal növekedett a hőmérséklet.

Ráadásul a felmelegedés szintje már most elérné a másfél fokot, ha paradox módon épp az aeroszolos, vagyis a levegőben lebegő részecskék általi szennyezés hűtőhatása nem kompenzálná uszkve négy tized fokkal.

A klímaváltozás látványosan hozzájárul a bolygó megváltozásához: a poláris jégtakarók kiterjedése soha nem látott mértékben csökkent le, és bár ma még jó szolgálatot tesznek az északi-tengeri – erősen szennyező – távolsági kereskedelemnek az orosz flotta atommeghajtású jégtörői, az évszázad közepére legtöbbjüket minden bizonnyal nyugdíjba lehet majd küldeni, hisz egyre általánosabbá válnak majd a jégmentes nyarak.

A gleccserek visszahúzódása is igen látványos és aggasztó folyamat, aminek következményeként egy darabig jóval magasabb a gleccservízből táplálkozó folyók vízhozama, ami áradásokhoz vezethet. Mikor azonban majd eltűnnek, az a korábbinál melegebb és szárazabb klíma mellett súlyosan aszályos időszakokkal fog járni, ez pedig a terméshozamok visszaesésével milliók éhezését vonhatja maga után. Bár a klímaváltozás hatásaképp ez egyébként is nehezen elkerülhetőnek tűnik, sőt mi több: már az elmúlt évtizedben is legalább részben, ha nem egészben a folyamat számlájára volt írható a terméshozamok csökkenése, ezzel pedig a társadalmak destabilizálódása számos országban. Ez a jelenség nem mellesleg Magyarországon is tapasztalható, még ha egyelőre elhanyagolható is a polgárháború valószínűsége.

De a jég olvadásával együtt jár a tengerszint emelkedése is, jelenleg húsz centi többletnél járunk 1901 óta. Azonban míg az 1901-1971 közötti időszakban évi 1,3; 1971-2006 között évi 1,9; addig a 2006-2018 közötti években már évi 3,7 milliméterrel emelkedett a tengerszint. Vagyis, ahogy várható, minél magasabb a jégkészleteket olvasztó hőmérséklet, annál intenzívebb az olvadás, és így a tengerszint-emelkedés is. A sarki jégtakaró kiterjedése nem volt ilyen csekély az elmúlt 1 000 évben, a gleccserek pedig az elmúlt 2 000 évben nem húzódtak vissza ilyen mértékben.

A folyamat pedig önmagát is gerjeszti.

Míg ugyanis a (hacsak nem súlyosan szennyezett felületű) fehér jégtakaró hatékonyan veri vissza a napfényt, a sötétebb sziklák és a tenger jóval több energiát nyel el, így jobban is melegszik. De ugyanilyen öngerjesztő folyamat a sarkvidékeken a permafroszt, vagyis az örökké fagyott talaj olvadása, aminek hatására destabilizálódnak a talajstruktúrák, és kiszabadul az akár évezredek óta fagyott talajban megkötött metán, ami a szén-dioxidnál hússzor erősebb üvegházhatású gáz (és akkor az ősférgekről meg a vírusokról nem is beszéltünk). De olyan ipari katasztrófákhoz vezethet, mint a tavaly nyári, szibériai olajszennyezés, aminek bekövetkeztében közrejátszott, hogy a korábban szilárd permafroszt felolvadva nem tudott megfelelő támaszt adni a hatalmas dízeltartályoknak.

Szibériai olajszennyezés. Összesen 21 ezer tonna gázolaj jutott felszínre, ami aztán a Pjaszina-folyóba és a környező földekre ömlött. Forrás: The Ice Age Twitter

Az erdőtüzek szerte a világon ugyancsak visszacsatolással járnak, hisz miközben a klímaváltozás következményeképp érnek el korábban nem látott intenzitást, az üvegházhatású szén-dioxidot elnyelő – és a forróságban nem egyszer menedéket nyújtó – növényzetet pusztítják, egyszersmind összességében több milliárd tonna szén-dioxid kibocsátással is járnak az olyan években, mint a jelenlegi. Összehasonlításképp: 2019-ben az erdőtüzekből származó szén-dioxid kibocsátás 7,8 milliárd tonna volt, ez az Európai Unió kibocsátásának jó háromszorosa, vagyis számottevő mennyiségű ÜHG-t jelent – noha még így is töredéke (adott évtől függően negyede-ötöde) a fosszilis tüzelőanyagok égetéséből származó kibocsátásnak.

Erdőtűz Spanyolországban 2016-ban. Forrás: Contando Estrelas, Flickr

Futhatsz, de el nem bújhatsz

Ha az előbbiek ellenére valaki kételkedett volna abban, hogy a klímaváltozás a világszerte tapasztalható hatásokkal jár, ki kell hogy ábrándítsam.

Ahogy a jelentés is hangsúlyozza, nincs a glóbuszon egy talpalatnyi föld, ami ne lenne érintett ilyen vagy olyan módon a változásoktól.

Valamennyi régióban tapasztalhatók korábban nem látott intenzitású hőhullámok:

Forrás: IPCC WGI Interactive Atlas

Forrás: IPCC WGI Interactive Atlas

Forrás: IPCC WGI Interactive Atlas

Azon régiókban, melyekről megbízható adatok állnak rendelkezésre, a vízciklusok intenzitásának növekedésével növekedik a heves esőzések mértéke is:

Forrás: IPCC WGI Interactive Atlas

Ezzel párhuzamosan azonban a mezőgazdaságot és a természeti környezetet sújtó aszályos időszakok is intenzívebbek szinte valamennyi megfigyelt régióban (ez alól Észak-Ausztrália kivétel). Vagyis a heves, intenzív esőzésekből származó vizet a talaj a világ legnagyobb részén nem képes megtartani, és a világ szinte minden pontján csökken a talajvíz szintje, valamint a talaj nedvessége, ami súlyosan érinti úgy a mezőgazdaságot, mint a természeti környezetet, beleértve a vegetációt, és a tőle függő faunát, végső soron pedig az emberi életfeltételeket és életkörülményeket is.

Természetesen a világ különböző pontjain különböző mértékben befolyásolják az emberek életét és a társadalmak sorsát a klímaváltozás velejárói, ahogy az egyes régiókban tapasztalható felmelegedés is változó lesz. A pólusokhoz közeledve akár az átlagos háromszorosa is. Így miután a folyamatokat meggátolni és visszafordítani nem tudjuk – az alkalmazkodás is más és más stratégiákat követel meg.

Ahogy az már a világ rendje, a szegény országok és a szegényebbek nagyobb terhet kell viseljenek, mint a tehetősek.

Noha a szegényebb perifériaországok jóval kevésbé járultak hozzá a mára kialakult tarthatatlan helyzethez, mint a centrum, mégis ők és lakosaik szenvedik el a klímaváltozás súlyosabb következményeit, ahogy a költséges védekezést is nehezebben tudják kivitelezni (bár mint Németországban láthattuk, a centrumban is beüthet a krach, ha nincsenek rá felkészülve). Míg Hollandiában reális esély, hogy a tengerszint emelkedésével párhuzamosan magasabbra dúcolják a védműveket, Bangladesben annál kevesebb erre az esély, egyszerűen azért, mert nincs rá pénzük. Ahogy minden valószínűség szerint attól se lesz, ha az ENSZ a szegény országok megsegítésére szólítja fel a gazdagokat, ugyanis a nagy szavak mindig könnyebben hangzanak el, minthogy kinyíljanak a pénzcsapok – a kapitalizmusban nemhogy ingyenebéd, de még ingyen védelem sincs.

Áradás németországban. 2021. Július Forrás: Wikipedia / Martin Seifert

Ugyanitt érdemes megjegyezni, hogy a gazdag országok épp azért lehetnek ezen előnyösebb helyzetben, mert az elmúlt évszázadokban folyamatosan erőforrásokat szívtak el a perifériáról (hívjuk akár távolsági kereskedelemnek, gyarmatrendszernek vagy globális szabadkereskedelemnek), és gátlástalanul halmozták fel a tőkét a saját, vagy a perifériaországok munkásai munkaerejének a kisajátítása útján. De ide tartozik az elmúlt évszázadok szennyezése is, ami túlnyomórészt olyan javak termeléséhez kötődött – és kötődik – melyek megtermelése elsősorban egy szűk gazdasági elit érdekeit szolgálja, másodsorban pedig a centrumban tapasztalható életkörülmények legalább részbeni fenntartását szolgálják (vö. Franciaországban még mindig jobb élni, mint Egyenlítői Guineában).

Mi a teendő?

A jelentés öt lehetséges jövőképet vázol fel.

Az első két forgatóköny (azonnali, radikális vagy erőteljes kibocsátáscsökkentés), melyek esetén az évszázad végére sikerülne másfél, illetve két fok alatt maradni, sajnos aligha jelentenek reális opciót a jelen társadalmi berendezkedésben, ugyanis nemcsak a szén-dioxid-megkötő technológiák jövője bizonytalan, de olyan azonnali politikai és gazdasági lépésekre lenne szükség hozzájuk, melyek a hatalom birtokosai számára súlyos érdeksérelmekkel járnának.

A maradék három opció közül a harmadik (mérsékelt kibocsátáscsökkentés) valószínű, ha a világ kormányai tartják a megfogalmazott kibocsátási céljaikat – így azonban az évszázad végére valószínűleg csaknem három fokot fog melegedni a Föld klímája, de akár túl is lépheti ezt az értéket. Ez esetben bő tíz év múlva kellene tetőznie a globális ÜHG-kibocsátásnak, majd az évszázad közepétől folyamatos csökkenésre volna szükség.

Az évszázad végére ugyanakkor emellett a forgatókönyv mellett nagyjából sikerül megvalósítani a földi poklot, számos régió válik alkalmatlanná az emberi életre. Így százmillióknak kell új otthon után nézniük, ráadásul a lakható területeken is nagyságrendekkel több lesz az eddig ritkásan előforduló időjárási anomália – az extrém válik az új normálissá. A megváltozott körülmények között vélhetően a mezőgazdasági terméshozamok is alacsonyabbak lesznek, így új, alternatív élelmiszereket kell majd bevezetni.

A negyedik és ötödik verzió (a kibocsátás mérsékelt, illetve erős növekedése) esetén 3,6, illetve 4,4 Celsius-fokkal nőne a globális átlaghőmérséklet az évszázad végére, de már a közepére sikerülne meghaladni a párizsi klímacélok két fokos maximumát. Amennyiben ezen forgatókönyvek közül érvényesül valamelyik, szinte borítékolható az ökológiai összeomlás, ami egyes régiókban, vagy akár globálisan civilizációs összeomlással is járhat. Ezen verziók illusztrálására melegen ajánlom a Mad Max című dokumentarista drámát.

A jelentésből tehát világosan látszik, hogy a párizsi klímacélok – és az ökoszisztéma, valamint a civilizáció jelenleg ismert formája – fenntartása érdekében radikálisan vissza kell fognunk a globális ÜHG-kibocsátást, mégpedig azonnal. Ez azonban nem történhet a jelenleg is elnyomott csoportok kárára.

Nagy kérdés, hogy a kapitalista rendszer képes-e olyan korrekcióra, aminek következtében az emberiség nagyobb részének a túléléséhez elengedhetetlen mértékben csökken az üvegházhatású gázok kibocsátása. Mindazonáltal a rendszer működéséből fakadóan kétséges, hogy ez megoldható – hisz a kibocsátáscsökkentés, valamint a túltermelés visszafogása óhatatlanul komoly érdeksérelmekkel jár a rendszer haszonélvezői, a nagy ipari termelők tulajdonosai számára.

A tőkés rendszer látványosan alacsony hatékonysággal használja az erőforrásokat: rengeteg nyersanyag felhasználásával, munkáshadak végletes kizsigerelése árán tetemes károsanyag-kibocsátás mellett viszonylag kevés embernek biztosít az emberiség túlnyomó részéhez képest sokkalta jobb életet.

Ez pedig hosszú távon – és már napjainkban is – fenntarthatatlan.

A rendszer azonban valószínűleg nem fogja azelőtt felszámolni magát, hogy bekövetkezne az ökológiai és civilizációs összeomlás – aminek az ellenszere azonban egy hatékonyan és igazságosan megtervezett gazdasági rendszer lenne, ami az erőforrásokat csak fenntartható mértékben használja, és a folyamatos növekedés és tőkefelhalmozás helyett a társadalmi érdekeket veszi az első helyre.

Kétségkívül, szigorú szabályozással valószínűleg a kapitalizmusban is ki lehet alakítani olyan termelési struktúrát, amelyik legalább közelíti a fenntarthatót. Azonban a rendszer jellegéből fakadóan továbbra is a kizsákmányoláson és a természet kisajátításán kell hogy alapuljon.

Sajnos azonban a fentiek ismeretében is: a szocialista fordulat ezen a ponton hasonlóan valószínűtlen, mint hogy a kapitalizmus egyszerre csak fenntarthatóan fog működni. De ne legyen igazam.