Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Szellem a palackból: így fojtják meg jövőnket a permafroszt gázai

Ahogy arról korábbi, a témába vágó cikkeinkben is írtunk, az üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátását nem csupán közvetlenül, de közvetve is okozza az emberi tevékenység. Az ember okozta klímaváltozás hatására például az örökké fagyott talaj, a permafroszt is melegszik, és mikor kiolvad, rengeteg addig megkötött gáz szabadul fel.

Nos, idén nyáron nem csak békésen olvadt a permafroszt, hanem több millió hektáron lángolt, és lángol még most is.

Habár a permafroszt definíció szerint olyan talajréteg, mely legalább két egymást követő évben folyamatosan fagyott, tehát hőmérséklete nulla fok alatt van, jelentős területeken ennél jóval hosszabb ideig, akár több tízezer évig is tart az egyhuzamban fagyott időszak – azonban a klímaváltozás miatt olyan területek is kiolvadtak, melyek emberemlékezet óta örökké fagypont alatt voltak, amihez az is hozzájárul, hogy a sarkvidékek jóval gyorsabb ütemben melegednek, mint a bolygó átlaga.

A korábban számítotthoz képest csaknem egy évszázaddal korábban megkezdődött olvadás pedig igen súlyos – és igen látványos – következményekkel jár nem csupán lokális, de globális szinten is, melyek hatására alaposan át kell alakítani a korábbi klímamodelleket, hogy hitelesebb eredményt adhassanak.

Mikor ugyanis felolvad az örökké fagyott talaj, nem csupán a száz, ezer, tízezer éve belefagyott mikrobák, rég elfeledett betegségek és több (tíz)ezer éve elpusztult állatok kerülnek elő olyan állapotban, mintha csak tegnap hullottak volna el, hanem velük együtt irdatlan mennyiségű ÜHG, ami szignifikánsan gyorsítja a klímaváltozás tempóját.

És még ott a higany is

Korábbi elméletek szerint a permafroszt gyakorlatilag nem kellene, hogy higanyt tartalmazzon, ehhez képest kiderült, hogy nemhogy tartalmaz, de a világ legnagyobb természetes higanylelőhelye a sarkköri fagyott talaj.

Az olvadással természetesen az ott megkötött higany is felolvad, összesen akár tízszer több, mint amennyit a gazdasági tevékenység folytán az elmúlt harminc évben a légkörbe eregettek. Amennyiben pedig elég, a higanygőz a levegőben messzire eljutva egy idő után kicsapódik, és akár messzi tájakon is vizekbe vagy a talajra tud hullani, végső soron bekerülve a táplálékláncba, ennek folyományaként pedig a tányérunkon is végezheti.

A permafroszt ugyanis a hosszú évek alatt, míg fel nem olvad, megköti magában az üvegházhatású gázokat, mely a halott élőlények – amelyekből a permafroszt biomasszája áll – bomlása során az őket lebontó mikrobák anyagcseréje nyomán a légkörbe kerülnének. Hisz nem bomlanak le, mert meg vannak fagyva.

Ez pedig rengeteg biológiai anyagot jelent.

Az olvadással az addig fagyott, halott élőlényeknek megkezdődik a bomlása, ami a gázok felszabadulásával jár, melyek a légkörbe kerülve tovább erősítik az üvegházhatást, melynek hatására a klíma még jobban melegszik, emiatt pedig még több permafroszt olvad fel, így még jobban gyorsítva a folyamatot, és így tovább.

A permafrosztból többféle ÜHG is felszabadul. Amennyiben a bomlás során rendelkezésre áll oxigén, akkor szén-dioxid, mely az emberi tevékenységből is jelentős mennyiségben kerül a légkörbe. Azonban míg az ipari forradalom kezdetétől 2010-ig a légkör szén-dioxid tartalma 560-ról 760 gigatonnára emelkedett- vagy másképp számolva az ipari forradalom előtti 280 milliomodrészről 2019-re 800.000 éves rekordra, 411 milliomodrészre -, a fagyott talajban csaknem 1600 gigatonna szén van megkötve, mely csak arra vár, hogy kiolvadjon.

Ez persze nem fog mind kiolvadni, és azt sem tudjuk egyelőre – legalábis a Nature vonatkozó cikke nem tud biztosat állítani – hogy milyen tempóban következik be az olvadás, azonban a kiolvadó mennyiség szignifikánsan hozzájárul a légkör szén-dioxid tartalmához, tovább erősítve az üvegházhatást.

Egy szintén a Nature-ben megjelent tanulmány szerint azonban nagyjából 0,27 fokkal emelhetik meg csak a permafroszt olvadásából származó ÜHG-k a bolygó hőmérsékletét az évszázad végére, de ezek egyelőre igen friss kutatások, és nagy bizonytalansággal dolgoznak. Így nehéz biztosat állítani azon kívül, hogy a korábban számítotthoz képest – miszerint a permafrosztból 2300-ig 200 gigatonna ÜHG kerül a légkörbe, vagyis annyi, mint az emberi kibocsátás az ipari forradalom kezdete és 2010 között – a folyamat sokszoros tempóval zajlik.

Ez pedig nem csupán a szén-dioxidnak köszönhető. Amennyiben a fagypont fölötti bomlás oxigénszegény környezetben zajlik – melyre a lápos sarkvidéki területeken bőven találunk példát – metán képződik, mely buborékok formájában a felszínre kerül, ahonnan közvetlenül a légkörbe távozik.

Ráadásul sok olyan hely van, ahol korábban permafroszt volt a jég, amely kitöltöttea talaj egy részét, elolvadt és elszivárgott. Ennek következtében a talaj térfogata csökkent, melyből olyan kráterek is képződhetnek, mint a Batagajka-kráter, melyek még több, korábban jóval mélyebben lévő talajt, és vele együtt évezredeken át fagyott biológiai anyagot tesznek ki a környezet hatásainak, ezzel a bomlásnak, amivel gázok képződnek.

Olvadó sarkköri talaj Kanadában 2014-ben. Fotó: Flicker (A. Cassidy, UBC Geography.)

De kevésbé látványos formában a talaj besüppedéseként is megnyilvánul, melyet aztán az esővíz, vagy olvadékvíz feltölt, viszont mivel fagypont fölött van a hőmérséklet, nem fagy meg, mi több, a talajba szivárogva tovább közvetíti a hőt, ami további olvadáshoz vezet. Fagypont felett pedig a bomlási folyamatok az ÜHG-k felszabadulásához vezetnek.

Ami azért problémás, mert a metán a szén-dioxiddal ellentétben nem évszázadokig, csupán évtizedekig marad a légkörben, azonban százéves időtávra vetítve 28-szoros az üvegházhatása, így a visszacsatolás még erősebb, húszéves időtávon pedig nyolcvanszor erősebb ÜHG, mint a szén-dioxid, ezekből a tavakból pedig leginkább metán kerül a légkörbe.

A permafroszt biomasszája és erdős részeken a rajta növő erdők ráadásul megfelelő körülmények között remekül égnek. Képzeljünk csak el egy északi fenyőerdőt az örökös fagy birodalmában, ahol a talajra hullott tűlevelek – és elpusztult állatok, stb. – nem bomlanak le, hanem a hosszú évek során egy akár több méter vastag, fagyott biomassza-takarót hoznak létre. És most képzeljük el, hogy a valaha a Földön mért legmelegebb hónapokban a szokásoshoz képest több fokkal megnövekszik a hőmérséklet, ráadásul az idő is sokkal szárazabb, ezért huss, elég egy szárazvihar a hozzá tartozó villámokkal és máris vadul lángol a végtelen tajga.

Ez pedig több szempontból igen problémás úgy rövid, mint közép- és hosszútávon. Ugyan korábban is rendszeresek voltak a sarkköri erdőtüzek, sőt a növényzet megújulásához szükségesek is,

azonban a megfigyelések kezdete óta – melyet másfél évtizede, műholdakkal látnak el, mivel az érintett területek jelentős része lakott területektől távol esik – nem volt még soha annyi és olyan kiterjedésű sarkköri tűz, mint 2019 nyarán.

Ennek vannak rövidtávú, egészen konkrétan érezhető következményei. A szibériai erdőtüzek füstjét még Alaszkában és Kanadában is érezni, azonban Szibériában komplett nagyvárosokat burkolnak füstbe, ezzel nemcsak jelentősen veszélyeztetve az ott élők egészségét, de olyan is előfordult, hogy a füst és a felhőzet éjszakát csinált a nappalból, a szó szoros értelmében.

Erdőtűz füstjébe burkolózó szibériai város 2019 augusztusában. Forrás Twitter.com/LonelyPlanet

Annak fényében ez nem meglepő, hogy a Szibéria több pontján is akár több százezer hektár területen égő tüzekből felszálló füstfelhő a maga ötmillió négyzetkilométeres kiterjedésével félmillióval felülmúlja az Európai Unió 4,5 négyzetkilométernyi területét. Ez pedig azt is jelenti, hogy a légkörben a füst és a pernye elnyeli a nap hőjét, így a légkör melegebb lesz, ugyanakkor a növények nem tudnak olyan hatékonyan fotoszintetizálni, mint tiszta időben.

Hosszabb távon azonban ennél sokkal súlyosabb, globális következményei lesznek a korábban nem tapasztalt intenzitású sarkköri tüzeknek, ugyanis ezek a klímaváltozás sebességét is befolyásolják, mind a tüzek ÜHG-kibocsátása, mind a tüzek után maradó állapotok miatt.

A Szibériában, Alaszkában, Kanadában és Grönlandon égő tüzek júniusban 50, júliusban 79, augusztus első harmadában pedig 25 megatonna szén-dioxidot eregettek a légkörbe – ez eddig nagyjából a széntüzelésen élő Lengyelország 2017-es éves kibocsátásának fele, és még nincs vége a szezonnak.

A sarkköri tüzekben rengeteg erdőség tűnik el, ami egyrészt ennek megfelelően nagyon sok szén-dioxidot juttat a légkörbe rövid idő leforgása alatt, másrészt a fák elégésével komoly szén-dioxid elnyelő potenciál tűnik el, mely csak hosszú évtizedek alatt képes regenerálódni, vagyis addig annyival kevesebb erdő fogja kivonni az atmoszférából az üvegházhatású gázt.

Emellett a tüzekből felszálló pernye és hamu, melyet a szél akár több ezer kilométer távolságra is eljuttat, mikor a talajra kerül, sötét réteget von, ezáltal amennyiben jégre vagy havas tájra hullik, megnöveli a talaj hőelnyelő potenciálját, ezáltal is elősegítve az olvadást.

A néhány napig égő erdőtüzek mellett a jelenlegi sarkköri tüzekben jelentős mennyiségben égnek tőzeglápok is, melyek – mint azt feljebb láthattuk – nagy mennyiségben és koncentrációban tartalmaznak szerves anyagokat, melyek évezredek alatt gyülemlettek fel bennük, egy ilyennek az oltása pedig komoly kihívás.

A tőzeglápok ugyanis hetekig, akár több hónapig éghetnek, mivel folyamatosan izzítják saját alsóbb rétegeiket, és az áthevült tőzeg lassan, fokozatosan égeti el a benne felgyülemlett szénalapú anyagokat, mint az állatok, növények maradványai, és mivel folyamatosan termel hőt, a még nem felgyulladt tőzeget is melegíti környezetében, melyben ezáltal gyorsabban megy végbe az oxigénszegény bomlás, melynek során metán képződik.

Ami akkor is megtörténik, ha a tőzeg nem ég el, csak a rajta található növényzet, ilyenkor ugyanis a láp lesz a napsugárzásnak kitéve, ami melegíti, és ugyanott tartunk, ahol az előbb: gyorsabban megy végbe a bomlás, nehezebben hűl fagypont alá a talaj hőmérséklete.

Ahogy pedig feljebb is írtam, az egész imént leírt folyamat egy olyan ördögi kör része, melyet a kapitalista gazdaság alapját jelentő, folyamatos növekedési kényszerből fakadó, folyamatosan növekvő ÜHG-kibocsátás indított el, és miközben a gazdaság pörgetése céljából az emberiség továbbra is nyakló nélkül hozza felszínre a szénalapú energiahordozókat, ennek hatásai miatt a természeti környezetnek is növekszik a kibocsátása.

Olvass tovább!