Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Restauráció helyett valódi megújulást a civil szférában!

A napokban látott napvilágot a Civilizáció Koalíció által elkészített A Civil minimum 2022 programja. A dokumentum – bár számos fontos iránymutatást tartalmaz – alapjaiban nem illeszkedik a XXI. század elvárásaihoz. Nem előre tekint, hanem a visszaállítás szándéka vezérli – mintha nem telt volna el a világban is több mint egy évtized a civilek hazai talajvesztése óta. Ennél szerintem többre lenne szüksége Magyarországnak.

Sajnos ma ott tartunk, hogy elhisszük, a civil társadalom politikai szerepvállalásának ideje lejárt, ez a pártok dolga. Ennek elfogadásával sikerült visszaszorítani saját mozgásterünket, és lemondtunk a társadalmi kreativitásból és a cselekvőképességből származó lehetőségeinkről is.

Messziről nézve a civil szféra az (ál)demokrácia kelléke lett, mivel mellékszereplőként ugyan jelen vagyunk, de aktivitásunkat és kezdeményező képességünket elveszítettük. Pedig a valóságban a civil társadalomban nagyon is ott van a potenciál arra, hogy önreflexióval és megfelelő dinamikákkal magát a demokráciát is képes legyen megújítani, újragondolni.

De kezdjük egy kicsit messzebbről. A rendszerváltás nyomán bebiztosított hatalmi szereplők célirányos szétválasztása (állam, privát szektor, civil szektor és média) és független működése az utóbbi évtizedben számos csorbát szenvedett. A központosító állam nemcsak a civil szervezetek működését korlátozza, hanem politikai szitokszóvá tette az NGO-t. E kommunikációs manipuláció azt próbálja elhitetni, hogy a jogvédő szervezetek a Soros hálózat részeként hol a menekülteket telepítenék Magyarországra, hol a keresztény magyar családokat támadják.

Szembetűnő tehát, hogy a civil szektor sem tud saját feltételrendszerében működni, még ha ennek ellenkezőjét is képzelik egyesek, óhatatlanul hatnak ránk a politikai, társadalmi és gazdasági trendek és folyamatok. A civil szektorban munkálkodó állampolgárként jómagam is szembesültem azzal, hogy a szervezetek ideológiai és politikai szempontból is kategorizáltak lettek, melynek legfőbb indikátora az, hogy akár akarják, akár nem,  a regnáló hatalom mellett vagy ellen teszik le voksukat. Sokan vannak bekötve az állam által kezelt hazai és uniós forrásokba, ami feszültséget okoz a szervezetek között: miközben versenyt futnak a forrásokért, az átpolitizált szektorban szinte lehetetlen szakmai alapú koalíciókat és együttműködéseket kötni, ha kritikák és javaslatok fogalmazódnak meg a döntéshozók irányába.

Elvi és egyben szervezeti szintű kérdés tehát a hatalommal történő kooperáció vagy annak elutasítása, ami viszont sokszor a szervezetek megszűnéséhez vezet. Érdemes megjegyezni, hogy persze nagyon sok „kooperáló” szervezet végez olyan munkát, mely a társadalmi egyenlőtlenségeket hivatott csökkenteni, és szolgáltatásaik révén emberek, családok életét teszi jobbá.

De tegyünk tisztába valamit: véleményem szerint,

a mindenkori civil szektor szerepe abban áll, hogy az állampolgárok szervezett módon tudjanak közös álláspontokat kialakítani az őket érintő ügyekben, és azokat megfelelő eszközökkel, érdekképviseleti folyamatokban tegyék nyilvánvalóvá a politikai és gazdasági szereplők számára.

Ez sokszor szembe megy azzal az állítással, hogy a civileknek kizárólag állami feladatokat kell ellátniuk. Egy demokratikus rendszerben teljes mértékben megfér egymás mellett a szolgáltatói és az érdekérvényesítői szerepkör is. De nem Magyarországon.

Ahogyan az állami pénzek érkeznek a szervezetekhez, az érdekérvényesítés beszűkül a szervezet szintjére, és nem tud kiterjesztődni a szektorban működő más szervezetekkel történő együttműködésre. A másik végletben pedig, ahogyan kritikákat, követeléseket fogalmaznak meg, egyes szervezetek kirekesztődnek, és a politikai propaganda gépezet céltáblájává válnak. Esély állami finanszírozásra szinte nulla, de persze sok szervezet el sem fogadna állami támogatást, hiszen függetlenségük abban pillanatban megkérdőjeleződne.

Az ország szempontjából korántsem mellékes szál, hogy a mélyállam fenntartása érdekében éppen a nemzeti vagyon kiszervezése zajlik – névleg legalábbis – civil szervezetekbe. Az ilyen vagyonkezelő alapítványok funkciója és hatása messze távol van a civil szektorra jellemző szolgáltatói vagy érdekérvényesítői szerepkörtől. Sokkal inkább pártérdekeket szolgálnak, és jó előre meghatározzák és összekuszálják a civil szektor és az állami intézmények közötti kapcsolatrendszert. A jövő politikai kihívása ezeknek a funkcióknak a szétválasztása, a társadalomban betöltendő szerepkörök újrafogalmazása.

Ebben a kontextusban született meg tehát a Civil Minimum 2022 program, mely a civil szektor működését támogató környezet szempontjából az alábbiakat deklarálja:

  • el kell ismernie a civil szervezetek jogát az indokolatlan beavatkozástól mentes működéshez, valamint a források gyűjtéséhez és biztosításához,
  • meg kell teremtenie a civilekkel való együttműködés és a párbeszéd lehetőségét,
  • kötelezettséget kell vállaljon mindezen alapvető jogok megvédésére.

A Civilizáció koalíció tagszervezetei azzal az elvárással küldték meg a nagyobb pártoknak programjukat, hogy a 2022-es országgyűlési választások után kormányzásra készülő politikai erők ezek mentén alkossanak stratégiát a civil szektor fejlesztésére, világos célkitűzésekkel, cselekvési tervvel és felelősökkel.

A dokumentum négy programban taglalja a 13+1 javaslatát, melyek nagy része – az ellenzéki pártok elképzeléséhez hasonlóan – nem újrarendeződést, hanem visszarendeződést hirdet.

A Szabad Civil Szféra programelem a jogszabályi környezet tisztázása mentén a Stop Soros törvényhez hasonló szabályozás teljes megszüntetését és a jövőben történő mellőzését követeli. Nagyon helyesen. Az adományosztó alapítványok visszahozatala és az adminisztratív terhek csökkentése viszont önmagában nem hoz megújulást, és nem oldja fel a korábban vázolt béklyókat. Ettől még nem lesz szabad a civil szféra.

A Transzparens Támogatási programelem átlátható és érdem alapú finanszírozást követel, melyben a szektorsemlegesség, a szabad verseny jól hangzó alapelvek, de azok a magyar kontextusban nem kivitelezhetőek akkor, amikor az érdemeseket egy szűk civil és politikai kör fogja kiválasztani, ahogyan ez történik ma, és történt a Fidesz-éra előtt is. Itt is újrarendeződésre van szükség.

A Társadalmi Nyilvánosság programelemben vélhető a legtöbb előremutató intézkedés, hiszen a nyilvánosságba ágyazott kormányzás és civil-kormányzati egyeztetői folyamatok mind a részvételt erősítik. Hozzá kell tennem, hogy Magyarországon az átlátható kormányzati működést és a civilekkel történő egyeztetési folyamatokat mindig is felülírták és látszategyüttműködésbe terelték a politikai és a pénzügyi érdekek.

A Szolidáris Társadalom program túlsúlyban kezeli az adományozási és finanszírozási kérdésköröket, miközben természetesen fontos az egyéni és vállalati felelősségvállalás is. A civilek munkájáról szóló hiteles tájékoztatás a médiában szintén fontos elem, de ettől még önmagában nem lesz szolidárisabb a társadalmunk és a szektor sem. Számomra a legfontosabb programelem az Aktív Állampolgárság (+1), melyet túl szemérmesen fogalmaztak meg – pedig ez a kulcs: támogatni kell a polgárok közvetlen közéleti részvételét is.

Mit is javaslok?

A nemzetközi egyezmények és a magyar alkotmány szerint „a civil szervezetek működési alapjainak megteremtése, a társadalmilag hasznos és közösségteremtő tevékenységük elismerése, a közérdekű, illetve közhasznú tevékenységük támogatása alapja az emberek önkéntes összefogásának és nélkülözhetetlen Magyarország fejlődéséhez”.

Ennek a mondatnak akkor lesz valódi ereje, ha közösen követeljük, és elérjük, hogy a civil törvényben rögzítésre kerüljön a megkülönböztetésmentes civil részvétel biztosítása:

El kell ismertetni a civil társadalom szerepét abban, hogy alakíthatja Magyarország jelenét és jövőjét! Mint ilyen szereplők, szabadon cselekedhetnek, és véleményt nyilváníthatnak akkor is, ha ez a közéletben és a politikában való részvételt jelent, és akkor is, ha álláspontjuk eltér az állami hatóságokétól.

A civil társadalom minden szereplőjét el kell ismernie az állami intézményrendszernek, és engedélyeznie kell a megkülönböztetés nélküli részvételüket a közéletben.

Ennek a követelésnek a jogszabályokban való megjelenítése lehet a biztosíték arra, hogy az államhatalom legitim szereplőként tekintsen a civil szektorra, és emellett a civil szektor is valós hatalmi szereplőként tekinthessen önmagára. Mindezek  feloldhatják azt a függőséget is, amely az állami forrásokat használó civil szervezetek esetében a szabad vélemény formálását és az érdekképviseleti tevékenységeket akadályozzák.

Ehhez természetesen az kell, hogy az ilyen irányú jogszabályokat a kormányzati és a civil szervezetek is elfogadják, és ezek mentén átpozícionálják az egymáshoz fűződő viszonyaikat. Azaz  kölcsönösen elismerjék egymást mint hatalmi tényezőket. Ez partnerséget és a civil szektor újradefiniálását jelenti számomra.

E kényes egyensúly az elmúlt évtizedekben megborult, és a kiegyensúlyozáshoz szükség van a civil szervezetek pénzügyi függetlenítésére is. A jogi alapzat megerősítése mellett tehát számba kell venni azokat a pénzügyi forrásokat, melyek a független civil szféra működését szavatolják.

Ez azért fontos, mert Magyarországon a pénzügyi függőség  gyengíti a szabad véleménynyilvánítást és az érdekképviseletet. Jól illusztrálja az államhatalom félelmét a civilektől és a független forrásoktól a Norvég Alap által biztosított 77 milliárd forint visszautasítása, mert abban volt egy mintegy 4 milliárdos tétel, a Civil Alap, amelynek felhasználásába a kormányzat nem szólhatott volna bele.

Emiatt a kormány inkább lemondott a teljes összegről, minthogy olyan politikailag és pénzügyileg független szervezeteket lásson megerősödni, melyek az egyensúly visszaállításán dolgoznának.

Javaslom, hogy a civil szervezetek fogjanak össze, és dolgozzanak azon, hogy a Norvég Alaphoz hasonló források – a kormányzati intézményeket megkerülve – érjék el azokat a szervezeteket, amelyek állampolgári és közösségi felhatalmazással, közösségfejlesztést és közösségi érdekérvényesítést kívánnak megvalósítani, és a hatalmi egyenlőtlenség csökkentéséért hajlandóak küzdeni.

Az áhított rendszerváltáshoz tehát nem lesz elég egy másik kormányzat, amelytől feltehetően többet követelhetünk. Fontos, hogy a civil szektor elsődleges kihívásait önmagában és az azt körülvevő kontextusban tudjuk megfogalmazni. Jól lehatárolt módon, de mindezeket együtt vizsgálva. Ehhez pedig elsődlegesen a civil szektorban elindított inkluzív diskurzusra van szükség.

A dokumentum a jövőbeli kormányzattól vár garanciákat a civil szektor szabad működésére és a partneri státusz elérésére. De a politikai kontextus mind azt sugallja számunkra, hogy ezeket nem fogják csak úgy számunkra megadni, ezekért meg kell küzdeni. Ezek alapján, tudunk-e elég önkritikával magunk számára megfogalmazni és megválaszolni olyan, további alapkérdéseket mint:

  • Mi a civil szektor valódi szerepe ma, és milyen kihívások leküzdése által tudja újrafogalmazni önmagát?
  • Hogyan járulhat hozzá egy demokratikusabb és békésebb Magyarország megszületéséhez a szektor?
  • A regnáló és alakuló politikai elit mellett van-e szerepe civil szektornak a politikai és társadalmi környezet alakításában?

Tudom, hogy jelenlegi függőségi viszonyok gyengítik a civil szféra lehetőségeit, de szervezeteinknek ideje az emberek felé nyitnia azzal a céllal, hogy a civil társadalom politikai önszerveződése valósággá váljon.

Igen, politikai – nem pártpolitikai – önszerveződésekre van szükség, hiszen minden ügy, minden eset, amelyet képviselünk, az maga a politika. Ideológiák helyett, az emberek számára fontos ügyeket kell fókuszban tartanunk.

Az ügyközpontú civil politikában való folyamatos részvételünk biztosítja hatalmi bázisunkat ahhoz, hogy megfelelő jogi, pénzügyi és intézményi kereteket tudjunk kiharcolni a politikusok részéről, és folyamatában járulhassunk hozzá a magyar demokrácia újraépítéséhez.

A válaszok nem egyszerűek, és folyamatos reflexiót feltételeznek. Annyi azonban bizonyos, hogy mint ahogy a politikai szervezeteknek, úgy nekünk, civileknek is egymás felé és az állampolgárok által létrehozott közösségek felé kell nyitnunk, hiszen ott van az a legitimáció, melyet egyetlen egy párt és kormányzat sem fog majd megkérdőjelezni.

Tehát a megújulásunk attól függ, hogyan tekintünk magunkra: sarokba szorított és lebéklyózva toporgó áldozatként, avagy Magyarország jelenét és jövőjét alakító hatalmi szereplőként?