Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A polgári engedetlenség az egyetlen értelmes válasz a Fidesz aberrált törvényére

Hogyan lesz most másképp?

Az elmúlt napok politikai eseményeiben nem volt semmi kiszámíthatatlan. Miután a Fidesz felborította az első dominót, minden a szokásos forgatókönyv szerint zajlott, mintha csak egy jól olajozott gépezet bejáratott fogaskerekei kapaszkodtak volna sokadszorra egymásba. A magyar törvényhozás ismét rátámadt egy kiszolgáltatott közösségre, ismét bizonyítva, hogy messze van még a feneke annak az erkölcsi pöcegödörnek, amiben áldott hazánk egy jó ideje pancsikol.

Pest és Buda haladó szellemű népe ismét félrenyelte a reggeli cappuccinóját, és sokadszorra csodálkozott rá némi öngyarmatosító sovinizmussal arra, hogy Euhópában (sic) bizony ilyet is lehet csinálni. A civilek ismét tiltakoztak, ismét skandáltuk a Kossuth téren, hogy „nem hagyjuk”, mint tettük annyiszor az elmúlt tíz évben. Persze aztán valahogy mindig úgy alakult, hogy mégis hagytuk, és ezt lelkiismeretünkön és TGM jeremiádjain kívül senki nem vetette a szemünkre.

Előreláthatólag most ez csak annyiban lesz másképp, hogy TGM jelenleg sajnos szünetelteti a hétköznapi politikai események kommentálását.

Ismét megváltoztattuk profilképeink kereteit, most épp szivárványosra, és rengeteg lájkot osztottunk szét digitális véleménybuborékunk tagjai között, akik egytől egyig szintén így tettek. A magyar LMBT közösség helyzete vélhetően téma lesz Brüsszelben. Guy Verhofstadt talán ismét szenvedélyes beszédben fog síkra szállni az „európai értékek” védelmében, és egy zöld párti EP-képviselő talán egy szivárványszínű zászlóval a kezében fog sajtótájékoztatót tartani a brüsszeli magyar nagykövetség előtt.

Az EU vezetői és nagyobb tagállamai részéről bizonyára lesz egy-két hivatalos ejnye-bejnye, de semmi olyan nem várható, ami megakasztaná a „pénz be, Audi ki” körforgás olajozott működését.

Talán még arra is futja , hogy egy-két nagyobb nemzetközi celebritás szolidaritást vállal a magyarországi LMBT fiatalokkal, mint anno Gandalf az SZFE-vel. A tiltakozási hullám lecsengése után persze beáll a kiindulópontnál represszívebb új status quo, amikor is valaki az úgynevezett „rendszerkritikus baloldalon” megírja majd, hogy az a baj az ellenzékkel, hogy a középoszálynak kedves kulturális gumicsontokra harap, miközben a melósok le vannak tojva. Talán igaza is lesz. Még az is lehet, hogy én fogom ezt leírni két hét múlva.

Ha nagy szerencsénk van, az Európai Bíróság pár év múlva elkaszálja a törvényt, ami viszont nem fogja tudni helyre hozni a magyar társadalomnak okozott maradandó károkat. Egy öntudatos polgár nyilván cinikus eszmefuttatásom ellenvetéseként felvethetné, hogy akkor szerintem mit kellett volna csinálni, valamint hogy mennyiben lenne más a helyzet, ha az LMBT közösséget dehumanizáló, törvénynek álcázott aberráció megszavazásának napján a „szeretet és az elfogadás” melletti békés és felemelő kiállás helyett az LMBT közösséggel szolidáris pesti nép égő barikádokat emelt volna? És valóban.

Ha az LMBT közösséget dehumanizáló törvénynek álcázott aberráció megszavazásának napján égett volna a város, akkor annyi lenne más csupán, hogy égett volna a város. Akkor hogy lesz ez most másképp?

Depresszív depolitizáció és politikai apátia

Nekem személyesen a legriasztóbb élményem a helyzettel kapcsolatban talán az volt, hogy tudatosan konstatáltam ugyan, hogy az az állam, amelynek területén felnőttem, és amelynek állampolgára vagyok, hivatalos nyilatkozatban nyilvánított egy gyermekekre veszélyes szörnyetegnek, mégis csupán a törvény racionális elutasítására vagyok képes, az érzelmi bevonódást is magába foglaló erkölcsi felháborodásra valahogy nem.

Talán az utóbbi évek rengeteg disznósága során kiégett bennem valami receptor, ami a magyarországi közélettel kapcsolatos erkölcsi felháborodást szabályozza. Nem tudom, hányan éreznek hasonlóképpen, de amennyiben a jelenség tömeges méreteket ölt, az elismerés a NER stratégiai géniuszának.

Talán az okozta számomra a legnagyobb megrökönyödést, amikor egy reggel Gulyás Márton publicisztikájára ébredtem, melyben kifejtette, hogy az ellenzék számára mind erkölcsi, mind politikai tekintetben a szavazás bojkottja az egyetlen járható út, és hogy semmiképp ne szavazzák meg a törvényt ellenzéki képviselők.

Ez ugyanis arra, a korábban számomra teljesen beláthatatlan eshetőségre emlékeztetett, hogy beszámítható elmeállapotú, nem fideszes képviselőnek megfordulhat a fejében, hogy megszavazza ezt a törvénynek álcázott aberrációt. Nem sokkal ezután persze a Jobbik lelkes csaholással és vakkantásokkal jelezte, hogy pár éve szájkosarat tettek ugyan rá, de européer demokratikus szalonna azért mégsem lett belőle.

Rágjunk-e „gumicsontot”?

Gulyás aggodalmait igazolandó, a magyar közélet ügyeletes szalonképes konzervatívja, Stumpf András is előállt egy publicisztikával, mely szerint az ellenzéknek saját meggyőződése ellenében is meg kellene szavaznia az LMBT emberek állami stigmatizálását, és hogy amennyiben nem tesznek így, sőt, tiltakoznak az őrület ellen, az a „Fidesz által hajított gumicsont” rágása lenne.

Szerinte, mivel a politika már rég nem a valóság talaján áll, és Orbán Viktor sem gondolja azt, hogy Szájer József pedofil, ezért az ellenzék nyugodtan megszavazhatja a törvényt, ha ezzel el tudja kerülni a „pedofilvédelem” vádját.

Az álláspontban rejlő ellentmondás, hogy miközben a politikának a valóságtól való teljesen elrugaszkodott mivoltára panaszkodik, azt javasolja az ellenzéknek, hogy járuljon hozzá ezen áldatlan állapotok fenntartásához azzal, hogy egy olyan törvényjavaslatra szavaz, amelyet egyébként elítél, hiszen úgyis minden mindegy, és semmi sem jelent semmit.

Stumpf eltúlozza annak a valószínű eshetőségnek a jelentőségét, hogy Orbán Viktor nem tartja pedofilnak Szájer Józsefet, és úgy tesz, mintha ez változtatna azon a tényen, hogy a törvény – akár politikai gumicsont, akár valós alapot nélkülöző – bizonyosan súlyos kárt fog okozni emberek százezreinek.

Politikai és erkölcsi szempontból semmi jelentősége nincs annak a kérdésnek, hogy Orbán Viktor személyesen homofób-e, mint ahogy az sem változtatna semmit a hozzá köthető események megítélésén, ha például előkerülne egy titkos napló, amiben Goebbels kifejti, hogy igazából középkori babonának tartja az antiszemitizmust,

és csak azért vágatott össze ellenszenvesen seftelő pajeszos zsidókat és rajzó patkányokat egymás után megjelenítő videómontázst az Örök Zsidó című propagandafilmben, mert politikai hasznot remélt ettől.

Figyelemelterelés és az ellenzék megosztása lenne a Fidesz homofób törvényének valódi indítéka? No shit, Sherlock! Nagyon valószínű, hogy egy jól átgondolt propagandahadművelettel van dolgunk. A kormány most vert át egy rakat változtatást a parlementen, melyek még a saját táborán belül is megosztónak bizonyultak. Az ország legértékesebb önkormányzati lakóingatlanainak a piaci ár töredékéért történő haveri kézre játszásától kezdve az ország Kína felé történő eladósításán át az autópályák évtizedekre szóló privatizációjáig.

A kormányzó többség emellett a tíz év maszatolás után végre egységesülni látszó ellenzék miatt új helyzettel néz szembe a jövőre esedékes választásokon. Ebben a helyzetben teljesen várható lépés volt a belengetett pénzosztás mellett valami megosztó identitáspolitikai kérdés tematizálása.

Ez azonban semmivel nem enyhíti a törvény súlyos következményeit a magyarországi LMBT közösség számára.

Gumicsont vagy sem, ez a törvény hús-vér emberek sokaságának fog valódi kárt okozni. A szólásszabadság, valamint az önkifejezés és a művészet szabadságának teljesen önkényes korlátozása mellett az egyébként is veszélyeztetett LMBT fiatalokra a legveszélyesebb.

Kérdéses például, hogy ha egy pedagógus egy öngyilkosságot fontolgató meleg tizenévesnek elmondja, hogy a szexualitása úgy van jól, ahogy van, az büntethetővé válik-e a törvény értelmében, ha mondjuk egy túlbuzgó szülő feljelenti. A homofób tematizálás valóban figyelemelterelés, de ettől függetlenül olyan hosszútávú károkat okoz a magyar társadalomnak, ami miatt kötelességünk foggal-körömmel harcolni ellene.

Nem tudni pontosan, hogy a gyakorlatban miképp fog alkalmazásra kerülni az orosz mintájú törvény, többek között azért sem, mert józan ésszel szinte teljesen értelmezhetetlen, viszont pont ez az, ami miatt igazán veszélyes lehet. A „homoszexualitás népszerűsítése” lehet bármi, amit a magyar állam átpolitizált intézményei annak vélnek, és bárkit meghurcolhatnak miatta, akit valami helyi buzgómócsing feljelent.

Büntethetővé válik-e például, ha egy nyilvános közösségi médiaposztban, amit 18 éven aluliak is láthatnak, leírom, hogy „a homoszexualitás jó dolog”? Bár a törvényt a médiatartalmakra szabták, felmerül az is, hogy némi agytornával betilthatóvá válnak-e a meleg büszkeség napi felvonulások, vagy a szivárványszínű zászló, mint ahogy az Oroszországban történt.

A törvény önkényes alkalmazása jelentheti a Pride betiltását, arra hivatkozva, hogy 18 éven aluliak is láthatják, de megtörténhet az is, hogy a kormány a felvonulás zavartalan lebonyolítására hivatkozva fogja tagadni, hogy bármi gond lenne az országban az LMBT jogokkal.

Az ilyen törvények, akár a kormány akaratától függetlenül is beindíthatnak olyan társadalmi folyamatokat, amelyeket már a törvény alkotója sem képes kontrollálni. Az ilyen helyzetekben a helyi buzgómócsingok sokszor még veszélyesebbek tudnak lenni, mint a Habony-szalon cinikus bennfentesei, lásd például a pomázi óvoda szivárványszínű kerítésének abszurd esetét.

Oroszországban példátlan erőszakhullám követte egy hasonló törvény elfogadását. Egyrészt a „propagandatörvényre” hivatkozva a hatóságok brutális erővel vertek szét minden melegjogi megmozdulást, másrészt neonáci milíciák az állam vélt támogatásán felbátorodva tucatjával raboltak el, kínoztak, sőt gyilkoltak meg LMBT fiatalokat.

Az Orosz Föderáció peremvidékén uralkodó önjáró vezetőknek ez sem volt mindig elég. Pár évvel a „propagandatörvény” bevezetése után az Oroszországhoz tartozó Csecsen Köztársaságban a hatóságok százával zárták koncentrációs táborba a tartomány melegnek vélt lakosságát, ahol embertelen kínzásoknak vetették őket alá, arra kényszerítve őket, hogy a közösség további tagjait elárulják. Sokakat  halálra kínoztak, míg másokat átadtak a családjuknak, azzal az utasítással, hogy gyilkolják meg őket, ha le akarják mosni magukról a meleg családtag miatti szégyent.

Nem állítom persze, hogy itt is ez következik, viszont pont az a félelmetes ebben az abszurd törvényben, hogy bármit jelenthet, amit a kormány vagy túlbuzgó hívei gondolnak, hiszen teljesen értelmezhetetlen.

A „nyugatos” ellenzék rendszeresen „putyinista” törvényként hivatkozik a változásra, ugyanakkor nem Putyin volt az első vezető, aki hasonló eszközzel bélyegezte meg az LMBT közösséget.

Az úgynevezett 28-as cikkelyt, amely megtiltotta az önkormányzatoknak (így az önkormányzati iskoláknak) a „homoszexualitás népszerűsítését” például 1988-ban vezette be Margaret Thatcher kormánya az Egyesült Királyságban, és Angliában egészen 2003-ig érvényben volt.

Ott persze „csupán” LMBT tanárok sokasága veszítette el az állását, és veszélyeztetett fiatalok maradtak életmentő segítség nélkül, az oroszországihoz hasonló pogromra nem került sor.

Mi a helyzet a törvény homofób módosítás előtti változatával?

Ugyan a törvény LMBT embereket démonizáló módosítása az, ami kiverte a hazai és nemzetközi közvélemény jóérzésű részénél a biztosítékot, de én nem vagyok szavazathajhász ellenzéki politikus, ezért úgy érzem, van itt még más is, ami említésre méltó.

Az égvilágon semmi bizonyíték nincs arra, hogy a szexuális bűnelkövetők listázása valóban biztonságosabbá teszi az országot a gyermekek számára. Az amerikai példa inkább azt látszik igazolni, hogy a büntetésüket már letöltött elkövetők ilyen típusú ellehetetlenítése éppen növeli annak az esélyét, hogy újra bűncselekményt követnek el, mert például még egy szeméttelepen sem akarja senki munkába állítani őket.

Az sem segít a gyerekeken, ha az aggódó szülőknek a nyilvános pedofillista böngészése nyújt hamis biztonságérzetet, miközben

tudvalevő, hogy a legtöbb ilyen bűncselekményt nem a hatóságok által már ismert korábbi elkövető, hanem az adott közösségben hatalommal bíró személy, például rokon vagy vallási vezető követi el, ami nehezíti az ilyen esetek felderítését.

A bizonyítható pozitív hatás nélküli törvényalkotás, melynek az ilyen büntetőpopulizmus az ékes példája, nem azt igazolja, hogy a kormány és az ellenzék elkötelezett a gyermekek védelme mellett, hanem azt, hogy mindannyian hülyének nézik a választókat.

Ha valaki nem támogat egy bizonyítható visszatartó erővel nem rendelkező és tömérdek jogi aggályt felvető pedofilellenes törvényjavaslatot, az ugyanúgy nem „pedofilpárti”, mint ahogy nem „korrupciópárti”, aki csak a szemöldökét ráncolja az ellenzék korrupciós bűncselekmények büntetési tételeit emelni hivatott, egymásra licitáló, demagóg ígéreteinek hallatán. Ne nézzetek minket hülyének, ha egy mód van rá. Úgyis szavazunk majd rátok, mert ki másra szavaznánk.

A demagóg útvesztőbe való besétálás nem az egyetlen lehetőség volt az ellenzék számára. Teljesen nyilvánvaló például, hogy amennyiben a Fidesz komolyan gondolná a gyermekek védelmét és a pedofil bűnelkövetők példás büntetését, nyugodtan a perui hatóságok gondoskodására bízhatták volna a gyermekpornóval lebukott pedofil nagykövetüket, és érdemi segítséget nyújthatnának például a katolikus egyházon belül történt gyermekbántalmazási esetek áldozatainak megsegítéséhez és az egyes jelek szerint világszerte rendszerszintű jelenség felszámolására.

Mi a teendő?

Nade, mit lehet csinálni ebben a helyzetben? Tény, hogy nem csak Magyarország jövője szempontjából szükséges az Orbán-rezsim leváltása, de az LMBT közösség érdekét sem szolgálná semmi jobban, mint ennek az aberrált politikát képviselő garnitúrának a mielőbbi eltakarítása, így nem érdemes olyan akciókba kezdeni, ami ennek az esélyét csökkentené.

Jakab Péter népszerűsége aggasztó jel ugyan, főleg a szerdai szavazás fényében, de semmiképp nem szolgálná sem az ország, sem az LMBT közösség érdekét, ha ennek okán, az „erkölcsi tisztaság” illúziójáért cserébe nullára redukálnánk a NER megbuktatásának esélyét azáltal, hogy szétbarmoljuk az amúgy is törékeny ellenzéki együttműködést.

Épp ellenkezőleg az LMBT emberek és a velük szolidaritást vállalóknak pont azért fontos részt venni az előválasztáson, hogy elkerüljük az izraeli forgatókönyv megvalósulását, ott ugyanis az egyre inkább autoriter tendenciákat mutató, korrupt Netanjahu-kormány leváltását levezénylő szivárványkoalíció nemrég egy szélsőjobbos politikust ültetett a miniszterelnöki székbe.

Az ellenzéknek politikai és erkölcsi kötelessége harcolni az LMBT emberek elleni állami gyűlöletkampány ellen. Erkölcsi, mert ez a törvény nyilvánvalóan égbekiáltó disznóság, és politikai, mert ha a magyar közvélemény vélt előítéleteinek megfelelve akarnak hatalomra kerülni, akkor minek segítenénk őket hatalomba?

Ettől még persze nem kell fejjel a falnak menni és például az olyan elfogadhatatlan viselkedés esetén, mint amit a Jobbik tanúsított, olyan eszközökkel kell emelni a „politikai árát”, ami nem vezet az együttműködés szétzilálásához. Illuzórikus ugyanis az olyan erkölcsi fölény, amely az emancipatív változtatások beindításához elengedhetetlen hatalom lehetőségét is eldobja magától.

Az ellenzéknek rengeteg lehetősége van úgy ellenezni a törvényt, hogy közben nem sétál be a Fidesz által kijelölt identitáspolitikai utcába. Tiltakozhattok például egyszerre a „gyűlölet és a lopás” ellen. Nem vagyok politikai kommunikációs tanácsadó, találjátok ki.

Ami az úgynevezett rendszerkritikai baloldalt illeti, amelyet magam is a politikai otthonomnak tekintek, némileg egyszerűbb a képlet, hiszen Jámbor András Mérce-alapítót leszámítva, senki nem hajt szavazatokra a közeljövőben. Mivel mi nem választásról választásra, hanem rendszerekben és világtörténelmi távlatokban gondolkodunk, és mivel nekünk a NER polgári erők általi leváltása nem végcél, csupán a kezdet kezdete lehet, ezért a rövidtávú, erkölcsi indíttatású cselekvés esetén sem kell a közvélemény egyetértését keresnünk.

Mivel a Cisz-Hetero-Patriarchátus ugyanúgy rendszerszintű hatalmi struktúra, mint a kapitalizmus, annak ellenére, hogy a polgári forradalmak előtti időkből maradt a nyakunkon, így baloldali ember nem nézheti tétlenül az LMBT emberek állami vegzálását vagy üldözését.

Végezetül előállnék egy szerény javaslattal azok számára, akik nem kívánnak egy olyan országban élni, ahol létezhet olyan mértékű disznóság, mint amit ez az aberrált törvény megtestesít. Ez a polgári engedetlenség.

Viszonyuljunk a „propagandatörvényhez” úgy, mint a berlini hipszterek a vírusra hivatkozva bevezetett köztéri alkoholtilalomhoz vagy Rosa Parks a faji szegregációhoz. Tegyünk úgy, mintha nem létezne, és így lépten nyomon szegjük meg. Büntessenek meg, fellebbezzünk, menjünk Strasbourgba.

Ha elég egyén, közösség és intézmény így tesz, a törvény betartathatatlanná válik. Elvárom például a Mérce szerkesztőitől, hogy ha a törvény életbe lépése után egy publicisztikában a törvényt tudatosan megsértve leírom, hogy a homoszexualitás a legmenőbb dolog a világon, ne rejtsék azt 18-as figyelmeztetés mögé, vállalva a következményeket, amelyeket jómagam is vállalok.

Ha egy embert vegzálnak például egy plakát vagy szivárványzászló kifüggesztése miatt, boruljon szivárványba az egész ország. Ha neadjisten betiltják a Pride-ot, akkor is vonuljunk, vállalva, hogy esetleg megvernek. Ki tudja, még a végén talán most az egyszer a Pride eredeti értékeivel szembemenő tevékenységet folytató multik is otthon maradnak.

Kiemelt kép: Tüntetés a Kossuth téren 2021.06.14-én a Fidesz pedofilellenes törvényébe rejtett homofób módosító ellen. / Fotó: Rajzák Kinga