Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hallgatásra ítélt dolgozók: el nem készült interjúm egy ápolóval

Kósza, átszűrődő információkból már régóta tudjuk, hogy mekkora a baj a magyar egészségügyben. Ha nem egy-egy elejtett Facebook-posztból, vagy a tilalmat megszegő ápoló megnyilatkozásából, akkor ismerősök ismerőseitől halljuk a történeteket, esetleg saját bőrünkön tapasztaljuk. A járvány előtt sem kellett túlzottan mélyre ásnunk azért, hogy lássuk a rendszer repedéseit, hogy halljunk a szülészeti erőszakról, a kórházi fertőzésekről, a kizsigerelt dolgozókról, az eszközhiányról és hosszan lehetne sorolni, még mi mindenről. A járványhelyzet viszont minden eddiginél fájdalmasabban és kínosabban az arcunkba nyomja annak a valóságát, hogy valami határozottan nincsen rendben abban a rendszerben, amelyet arra találtak ki, hogy meggyógyítsa a társadalom segítségre szoruló tagjait.

A kórházakból átszűrődő valóság ma egy erősen cenzúrázott és fragmentált valami, aminek darabjait nekünk kell összeraknunk, azok alapján az információk alapján, amelyeket a (szabad) sajtó eljuttat hozzánk. Amelyeket eljuttathat:

az egészségügyi dolgozók – orvosok, ápolók, mentősök – ugyanis hallgatásra vannak ítélve, minden nyilatkozathoz engedélyt kell kérniük, ez pedig nem csak információhiányt okoz, hanem az ő munkájukat is megkeseríti.

Ha az alulfizetettség eddig nem rettentett el egy egész generációnyi egészségügyi dolgozót a szakmától, akkor az, ahogyan a kormány járványhelyzetben kezeli őket, garantáltan megoldja ezt a problémát.

Egy ápoló ismerősöm nem írta alá az új egészségügyi jogviszonyról szóló szerződését, ezzel ugyanis végleg megszűnt volna közalkalmazotti státusza, helyette ún. „egészségügyi szolgálati” névvel teljesíthette volna leterhelő műszakjait, és elesett volna a munkajogi védőháló jelentős részétől. Inkább úgy döntött, hogy elhagyja az országot. Abban reménykedtem, hogy mint pályaelhagyó név nélkül nyilatkozik majd nekem, amit felhasználhatok egy riporthoz, de pár nap múlva inkább visszamondta a lehetőséget, nem csak saját pozícióját, hanem a családját féltve, nehogy beazonosíthatóvá váljék a nyilvánosság elé tárt konkrétumok alapján. Azt ajánlotta, írjak inkább arról, hogy nem beszélhetnek nyilvánosan a tapasztalataikról, pedig bőven volna miről.

Ismerősöm egy évet dolgozott egy koronavírus-osztályon Magyarországon, egy időben minden műszakja végén hangfelvételt készített a telefonjával, mert máshogyan nem bírta a munkával járó mentális terhelést. Az az általános kiégés, az a bánásmód, amiről futólag, „off the record” beszámol nekem, az, hogy min múlnak életek – a mi rokonaik, ismerőseink, barátaink, kollégáink, szeretteink életei – nagyjából megegyezik azzal, ahogyan képzeltem, mégis megdöbbentő.

Megdöbbentő, ahogyan arról beszél, hogy minden egyes megkeresés alkalmával több felsőbb szervtől is külön engedélyt kell kérnie ahhoz, hogy elmondja a napi tapasztalatait, melyeknél ezekben az időkben semmi sem inkább közérdekű. Az engedélyt általában megtagadják.

Ha valamilyen sajtófelkérésre engedélyt kapott, az volt a tapasztalata, hogy a nehéz, megterhelő munkáról szóló beszámolói fennakadnak a rostán.

Előfordult, hogy az újságíró megváltoztatta, amit mondott neki, esetenként naivabbként, tudatlanként vagy véleményét tompítva, közömbösként feltüntetve őt, hiszen a kormányhoz bekötött lapnál dolgozó kolléga célja nem a tájékoztatás volt. Készítettek vele olyan videós felvételt is, amit a csatornának – szándéka ellenére, a kórház utasítására – kukáznia kellett. Ő úgy látja, az intézményvezetés attól tarthatott, hogy a mondatain véletlenül átszűrődhetett a véleménye vagy a személyisége. Beszélgetésünk alatt látszott rajta, hogy brutálisan fáradt, és örül annak, hogy valakinek végre beszámolhat arról, min ment keresztül az elmúlt egy évben. Az jár a fejemben, hogy hatalmas kár, hogy egy ilyen temperamentumú ember, mint ő, elhagyja az állását. Csakhogy azt nem kérhetjük senkin számon, hogy miért nem hajlandó a mentális egészségét feláldozni a közjóért – pláne nem ezen a ponton, amikor már teljesen összefolyt a magánélet a munkával, s amikor a társadalom leszakadó tagjainak szenvedése, a halálesetek, az újabb és újabb rossz hírek, az életünket felfordító korlátozások és a fájdalmas élmények a folytonos szorongás képében akkor is velünk maradnak, amikor kikapcsoljuk a számítógépet vagy hazautazunk a villamossal.

Pár nappal a beszélgetésünk után úgy alakult, hogy mentőt kellett hívni a lakásunkra. A kiérkező csapatot vezető ápoló karaktere kísértetiesen hasonlított arra, akivel én szerettem volna interjút készíteni. Miközben halálos nyugalommal bekötnek egy infúziót, nagyjából tíz perc alatt kórteremmé alakítanak egy szobát, és még viccelődni is van idejük és erejük, amiért nagyon hálás vagyok. Arra gondolok, hogy műszakjuk hanyadik órájában lehetnek, és vajon ők is annyira hálásak-e, amiért csak egy gyógyszerallergiáshoz kell kiszállni, mint amennyire én vagyok hálás az empátiájukért.

Erről nem nagyon beszélünk, csak végzik a munkájukat, gondolom ők is megszokták a hallgatást. Másnap hozzám is eljut az a Facebook-poszt, amelyben egy ápoló mesél a folyosóról kitolt ágyakról, a Magyar Távirati Iroda pedig leközöl pár képet a koronavírus-osztályokról. Ezeken a képeken névtelen és arctalan dolgozókat látunk, akik engedelmesen, nyugodtan, néha nehéz szituációkban végzik a munkájukat.

Eközben az átszűrődő információkból sokan tudjuk, hogy a valóságban embertelen körülmények közt, iszonyú tempót követve és hallgatásba burkolózva kell emberéleteket menteniük.

Én pedig azon gondolkodom, vajon hányan követik majd a járványhelyzet elülte után ápoló ismerősöm példáját?

Meg hogy mit tehetnék én, azon kívül, hogy írok róla?

A cikk írása előtt több egészségügyi dolgozótól próbáltunk interjút kérni, de az ismertetett okokból nem jártunk sikerrel. Felkerestem a Független Egészségügyi Szakszervezetet, hogy egy tagjuknak esetleg nincs-e kedve interjút adni. Soós Adrianna, az érdekvédelmi szervezet elnöke arról tájékoztatott: a munkavállalóknak már a munkaszerződésükbe is bekerült a titoktartási kötelezettség, így kicsi az esélye, hogy találok nyilatkozót.

Címlapkép: MTI/Balogh Zoltán