Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mégis van ingyenebéd, például, ha Mark Zuckerbergnek hívnak

Ma reggel robbant a hír: a Facebook huszárvágással oldotta meg Ausztráliában, hogy törvényjavaslatban szabályoznák, a közösségi médiaplatformot üzemeltető cég térítse meg az ország hírszolgáltatóinak a tartalomgyártás költségeit.

A jelenleg a canberrai Szenátus asztalain heverő javaslattal az ország jobboldali kormánya – persze főleg saját baráti oligarcháihoz kötődő hírportálokat védve – amúgy teljesen helyesen állapítja meg, hogy a hírek és újságcikkek bérmentve kerülnek fel a Facebookra, és okoznak ott komoly aktivitást. A közösségi médiaplatform azonban az elmúlt tíz évben olyan egyeduralomra tett szert, hogy világossá vált: a Facebookos hírmegosztás alternatívája az online média részéről minden országban a nulla olvasó, bevételek és működés finanszírozhatóságának a leállása lett, így valós alternatívája nincs is a platformhasználatnak.

Mindezt a rá az amerikai elnök letiltásakor is már jellemző, kérlelhetetlen hatalmi döntéssel most az óriási tech-cég meg is mutatta: reagálva a készülő törvényre helyi idő szerint ma reggeltől egyetlen hírcikk linkjét sem lehet kitenni az országban, sehol. Kész. A híreket csak a régi módon, közvetlen eléréssel lehet a portálok címlapjain olvasni. Aki erre már a több, mint egy évtizednyi kényelem után nem hajlandó, annak maradnak a reklámok, mémek és az ismerősök posztjai.

Hír nincs. Elfogyott.

Fotó: Donáth Anna, Facebook

Mindezzel Mark Zuckerbergék azonban a nyers, államok fölötti hatalmukon kívül csak egyetlen dolgot bizonyítottak be: igenis épp ideje, avagy már túl késő is az idő ahhoz, hogy végre keményen szabályozzák tevékenységüket.

A hír kapcsán nemcsak Ausztrália konzervatív miniszterelnöke, Scott Morrison közölte, nem fogja kormányát megfélemlíteni a Facebook lépése, de az itthon a techóriás hatalmára ugyancsak szabályozást és a haszon egy részének visszaadását javasló Donáth Anna, a Momentum EP-képviselője is élesen elítélte a lépést.

Bejegyzése alatt azonban számtalan dühös, jó magyar Facebook-komment jelent meg, figyelmeztetni Donáthot a „kommunizmus” és a „cenzúra” veszélyeire. Visszatérő érve ezeknek a hozzászólóknak, hogy a Facebook egyszerű magánvállalat, így azt csinál az életünkkel amit csak akar.

Donáth bejegyzése azonban nemcsak erre, hanem végül arra is fényt derített, hol is húzódnak Varga Judit igazságügyminiszter „vörös vonalai” a Facebookkal szemben. Hiába az ausztrál kormányfő éles reakciója, a drasztikus közösségi médiás hírcikk-blokkolás úgy tűnik, megakasztotta az eddig Facebook-ellenes keresztesháborút hirdető miniszter lelkesedését is, hiszen a lépésből azt olvasta ki egyértelműen, hogy a Donáthék által javasolt, EU-s szabályozási terv „megbukott”, enyhébb módszerek kellenek. Sőt, a reklámadó megfizetéséért még meg is dicsérte Zuckerbergéket.

Micsoda kettős színeváltozás!

Egyrészről a jó magyar ellenzéki szimpatizánsok egy részéről derül ki, egyáltalán semmi bajuk nincsen hírcikkek letiltásával, ha azt nem a gonosz Orbán Viktor miniszterelnök, hanem egy magánmonopólium végzi el. Persze ez a része a színeváltozásnak sajátos módon érthető: a magyar politikai kultúra és az állami szolgáltatások fokozatos kiüresítése 1990 óta fokozott mértékben erodálta itthon az állam iránti bizalmat, a problémák megoldását pedig – legalábbis számos középosztálybeli magyar – még 2021-ben is a privát tőkétől, a vállalkozásoktól várja. Ezentúl pedig az ellenzéki politikai közbeszédben eddig a „szabályozás” a közmédia, magánmédia és például az egyetemek esetében is olcsó ürügyként szolgált a NER-tipikus zabrálásra.

A másik színeváltozás magyarázata sokkal egyszerűbb: Varga Judit terveiről és szándékairól egy pillanatra fellibbent a fátyol: hiába ijesztette meg a Facebookozók nagy részét a szigorúsággal és a kormánypárti fellépéssel, ma egyértelműen kiderült, hogy a kormány erre komolyan vehető módon nincs felkészülve, és valójában továbbra sincsen senki tisztában az Igazságügyi Minisztériumban, pláne pedig egy kormányülésen azzal, milyen hatékony eszközök állhatnak egy állam rendelkezésére nyilvánossága szabályozására.

Világos tehát: minden keresztes hadjárat addig tart, amíg nem jön egy Velencei Köztársaság, ami inkább fizet, innentől kezdve jobb fosztogató hadjáratot vezényelni egészen máshová, ugye.

Hiszen a probléma gyökere éppen ez: egy információs monopóliumával ténylegesen közszolgáltatást (úgy, mint alapvető tájékoztatást) végző közösségi platform megpróbál úgy viselkedni, mint a Tesco, Mercedes vagy a Samsung, mondván, nem kötelező őket használni. Az egyik, Facebookot védelmező hozzászóló például a bolti szatyoreladás esetéhez hasonlította az ausztráliai szigort, mondván ha a bolti szatyor gyártói több pénzt kérnek azért, akkor az üzlet dönthet úgy, hogy nem ad ki szatyrot inkább, ez teljesen természetes.

A példa a Facebook óriásmonopólium jellegénél bicsaklik meg. Mert mi van olyankor, ha egy üzletlánc egyedüli szereplővé válik egy országban, tehát csak és kizárólag náluk lehet vásárolni (mivel a többiek vagy jelen sincsenek, vagy tönkrementek, vagy beolvadtak a nagy multiba), ezért a monopólium évekig megtehette, hogy csupán 5 fillérért, vagy ingyenesen vételez kenyeret, és lisztet a pékáru-osztályra.

A pékek egy darabig kénytelenek vagy az állami támogatásból, vagy adományokból élni, mígnem egy napon a szabályozó hatóság megunja a helyzetet, hogy az adott terméket előállító éppen az, aki semmit nem kap, ezért előírja: fizetni kell a kenyérért a multiláncnak.

Ekkor pedig a nagybolt egyszerűen elhatározza, nem hozat kenyeret. Egyen helyette kalácsot, aki éppen meg bírja fizetni.

Túlzó hasonlat? Aligha az, ha arra gondolunk, hogy bármennyire is úgy látjuk, a hírek rosszak, az újságírók pedig a nagybetűs mumusok, mégis: kiegyensúlyozott tájékoztatásra éppen akkora szükségünk van a szűretlen információtengerben, mint kenyérre és vízre, hiszen tudjuk, nem csupán ez utóbbi kettővel élünk.

És ha éppen azt kérdeznénk, mégis hol fizet a felhasználó úgy a használatért az elvileg ingyenes Facebookon, mint a boltban a kenyérért? Nos, nagyon is fizet. Ingyen adja oda legféltettebb adatait, vásárlási szokásait, teljes kapcsolati hálóját, cserébe még manipulálja is az algoritmusok sora.

A sok pályaelhagyó propagandista mellett pedig mindig lesznek azok, akik a megfelelően megírt, és valóban tájékoztató anyagokat elénk rakják. A Facebook pedig most úgy döntött, márpedig írhatják akár a falnak is, ők sem adózni, sem fizetni nem hajlandóak a cikkekért, amelyek eddig iszonyatos hasznot hajtottak nekik.

Teszik ezt úgy, hogy platformjaik az online média hirdetési piacát is gyakorlatilag kiüresítették, olyannyira, hogy azok értékesítőinek többsége Magyarországon mára egyszerű kormánymédiás kifizetőhellyé silányult.

És gondoljunk bele abba is végre, miért is fizet például a nagy élelmiszerlánc a péknek a kenyérért, miért kell a gyógyszergyárnak (elvileg) kerülnie a függőséget okozó mérgek árusítását? Azért, mert mindezeket a dolgokat a világ összes országában törvények szabályozzák, az állampolgárok védelmében.

A Facebook, a Google, a Twitter pedig – annak ellenére hogy teljesen ellenőrzésük alá vonták algoritmusaikkal és hatalmukkal az információk terjedésének az útját, mégsem esik hasonlóan szigorú törvények hatálya alá, mégsem hajlandó megfizetni a társadalmi hozzájárulás rá eső részét.

Pedig látjuk: ezek a nagy tech-cégek a sima, brutális profitért cserébe évekig hagyták az álhírek, uszító tartalmak akadálytalan terjedését, majd amikor ráeszméltek politikai hatalmuk mibenlétére, hirtelen királycsinálóként kezdtek össze-vissza szabályozni. Oly módon, hogy a „Közösségi irányelvek” (amelyeket ki is szavazott meg?) alapján, sokszor érdemi fellebbezés lehetősége nélkül szednek le akár milliós követőtáborral rendelkező oldalakat is.

Minderre már az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és az EU-ban is rájöttek: az első helyen a kaliforniai székhelyű cégek trösztellenes feldarabolásának és ellenőrzés alá vonásának ötlete merült fel, a második helyen éppen az ausztrál modell, míg nálunk, az unióban pedig éppen az adótörvények rájuk való vonatkoztatása.

És miközben, ahogy most is kiderült, a magyar kormány vagy ad-hoc fenyegetőzik csak tartalmi szabályozással, addig az EU-s kritikáknak igenis szilárd alapja van.

Nem fogadjuk el egykönnyen, ha egy általunk elvégzett munkát a megrendelő nem fizeti nekünk ki.

Akkor miért is kéne eltűrnünk, hogy szellemi termékeinket szabadon, ingyen és bérmentve adjuk át Mark Zuckerberg cégének?

Nem is az a baj, hogy ezzel a Facebook a piacpártiak által olyannyira szörnyűnek tartott „ingyenebédhez” jut a hírek mellé tálalt reklámokkal, (és ezt a piacpárti nagyérdemű menten természetesnek is fogadja el) hanem az, hogy ez a hatalmasok, és erősek „ingyenebédje”. Ami a kicsiknek ezért egyre kevésbé jár.