Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az álhírek és az EU – Elszalasztott lehetőség?

A Cambridge Analytica-botrány, Trump megválasztása és a Brexit után, úgy tűnik, itt a pillanat, hogy megfelelő szabályozás születhessen a gyűlöletbeszéd, a bizalmas adatokkal való visszaélés és az álhírek online terjesztésének megfékezésére. Méghozzá olyan, ami az emberi jogokat is tiszteletben tartja. Ám az Access Now jogvédő szervezet munkatársa, Hidvégi Fanny úgy véli, az eddigi EU-s válaszokat politikai célok motiválták, és nem sokat tesznek azért, hogy valódi megoldást kínáljanak.

Legkésőbb az amerikai elnökválasztás óta rengeteg szó esik arról, mekkora felelősségük lehetett az olyan online platformoknak, mint a Facebook vagy a Twitter az álhírek terjedésében. A tartalomszabályozók hogyan reagálnak erre a problémára?

Az online platformok – hiába változott a helyzetük folyamatosan az elmúlt években – végig az online tartalomszabályozási kérdések középpontjában maradtak. A szabályozásukkal főként az a kihivás, hogy nem minősülnek médiumnak, és emiatt más felelősségi szabályok vonatkoznak rajuk, mint egy híroldalra.  Ez részben pozitív, az internet szabadságát erősítő koncepció, részben viszont visszaélésekhez vezet. Az online tartalmak jelentős része ma már a közösségi médiában jelenik meg – hiszen számos felhasználó maga is állít elő tartalmakat, amelyeket megoszt, és a híroldalak is egyre inkább támaszkodnak a nagy webcégek infrastruktúrájára, amikor a tartalmaikat terjesztik. Ennek köszönhetően pedig nagyon sok vita középpontjában ma már nem is az a kérdés áll, hogy mit tehetnek a kormányzati szereplők, hanem helyette ezeknek a privát szereplőknek a lehetséges feladatairól beszélünk. Erre példa a Heiko Maas korábbi német igazságügyi miniszter – jelenleg külügyminiszter – kezdeményezésére meghozott tavalyi német törvény, amely súlyos pénzbírságokat róna azokra az online platformokra, amelyek nem törlik 24 órán belül a „nyilvánvalóan jogsértő” tartalmakat.

És ezeknek a magánszereplőknek mi lenne a felelősségük? Át tudnának venni olyan feladatokat, amelyeket idáig a kormányzatnak kellett ellátnia?

Hogy át tudnának-e venni ilyen feladatokat, illetve át kellene-e nekik, az nem egyértelmű. A különféle tartalomszabályozási újításoknak ugyanis nagyon rossz kimenetele lenne, ha nem csak extra felelősséget adna ezeknek a cégeknek, hanem az (emberi jogi) jogérvényesítés középpontjába is állítaná őket – azaz elvárná, hogy egy-egy platform bíró módjára mérlegelje, mit lehet, és mit nem lehet tenni az online térben. Ezzel részben olyan szerepet róna rájuk, ami nem az ő feladatuk kellene, hogy legyen. Ezek a cégek ugyanis azért jöttek létre, hogy profitot termeljenek, és nem azért, hogy emberi jogi szempontokat vagy szabályokat alkalmazzanak. Ráadásul nem is ők felelnek azért a tartalomért, amit a felhasználók megjelentetnek rajtuk.

Az EU-n belül jelenleg nagyon sok párhuzamos tartalomszabályozási kísérlet zajlik. Az egyik a copyright rendeletnek az úgymond „reformja” – de valójában ez egy félrevezető kifejezés, mivel azt az érzetet kelti, mintha pozitív változás történne. Mi (az Access Now) ugyan szerzői joggal nem foglalkozunk – ezért ebbe nem is szeretnék mélyebben belemenni, de azért megjegyzem, hogy ez az egyik olyan vonulat, amely akár elvezethet oda is, hogy a jövőben az online platformoknak előzetesen kell majd algoritmusokkal szűrniük a tartalmakat, mielőtt azok megjelennének rajtuk. Ez pedig gyakorlatilag egyenlőnek tekinthető a cenzúrával: nagyon nehéz elképzelni egy olyan megoldást, amely egyszerre betartja a jogokat és eredményre is vezethet.

Ezen kívül a gyűlöletbeszéddel kapcsolatban is vannak hasonló próbálkozások: körülbelül két évvel ezelőtt az Európai Bizottság kidolgozott egy magatartási kódexet (code of conduct), amely lényegében egy önszabályozó mechanizmusként működik, azaz nem egy olyan jogszabály, ami kötelezettségeket ró az online platformokra.

A Bizottság leült a Facebook, a Twitter és más cégek képviselőivel, és arra kérte őket, hogy ismerjék el kötelezőnek magukra nézve az általuk megfogalmazott szabályokat – a gyakorlatban viszont ez azt jelenti, hogy a Bizottság a cégek szolgáltatási feltételeit (terms of service) a jog fölé helyezte, ezzel pedig a jog uralmának elvét ásta alá.

De miért ássa alá a jog uralmát?

Erre egy jó példa, hogy amikor egy jogsértő tartalom jelenik meg, mondjuk a Twitteren, akkor a szolgáltató két dolgot tehet: az egyik az, hogy a szolgáltatási feltételekre hivatkozva veszi le, a másik pedig az, hogy magára a jogra hivatkozva. Ha az előbbire hivatkozik, akkor nem kell a hatóságoknak bejelentenie, ebből pedig az következik, hogy úgy kerülhetnek le ezek a tartalmak az oldalról, hogy valójában utána semmilyen jogi eljárás nem keletkezik azzal szemben, aki mondjuk valamilyen bűncselekményre, gyűlöletre uszított, illetve az áldozat sem kap semmilyen kompenzálást.

Azt látjuk, hogy amikor a döntéshozók arra sarkallják az online platformokat, hogy minél több feladatot lássanak el, akkor a bíróságokkal való esetleges konfrontáció elkerülése érdekében a platformok túlzottan meg akarnak felelni a tartalomkorlátozásoknak Amikor viszont azt mondjuk, hogy túlzottan megfelelnek, az ugyanúgy jogellenes, mintha nem felelnének meg, hiszen olyan dolgot is leszednek, amit nem kellene.

Ráadásul sokszor a jogsértő tartalmak esetében is mindössze annyi történik, hogy egy tartalom eltűnik egy internetes platformról, ami egy idő után vagy visszakerül, vagy nem. És semmilyen elszámoltathatósági mechanizmus nincsen.

A harmadik nagy tartalomszabályozási láz pedig a most felkapott álhírekre, azaz fake newsra adott reakciókat tartalmazza – ez utóbbi kifejezés mellesleg iszonyatosan félrevezető, ugyanis ez nem egy létező jogi fogalom, hanem egy káros narratíva átvétele, amely egyben több problémának az egybemosásával is jár. Itt ugyanis olyan, nagyon különböző dolgok esnek egy véletlenszerű kategóriába, mint a kormányzat által támogatott propaganda, a botok által terjesztett valótlan állítások, vagy épp a vicclapok cikkei.

Mivel foglalkozik az Access Now?

Az Access Now egy globális civil szervezet, egy non-profit NGO, amely tíz országban van jelen, és digitális jogokkal foglalkozik: az a küldetésünk, hogy megvédjük és kiterjesszük az emberek, a felhasználók digitális jogait, különös tekintettel azokra, akik valamiért veszélyeztetett helyzetben vannak: ilyenek például az újságírók és az aktivisták. Lobby, policy és advocacy munkával próbáljuk meg az ő digitális jogaikat védeni, illetve van egy 24 órás, az év minden napján működő, digitális biztonsággal foglalkozó, e-mailes segélyvonalunk. Ezt a technológiai csapatunk működteti, amely digitális biztonsággal kapcsolatos kérdésekre válaszol (onnantól, hogy pl. egy újságíró nem tudja, hogyan kell titkosítottan levelezni, odáig, hogy egy segítünk kell egy aktivistának az adatait lementeni, azelőtt, hogy a kormány elkobozná a gépét).

Újságírókon meg aktivistákon kívül kik vehetik még igénybe a szolgáltatásaitokat?

Tulajdonképpen bárki, aki felelősen akar az online térben működni. Tehát nem csak kifejezetten azokkal dolgozunk, akik valamilyen nagy veszélynek vannak kitéve. Gyakran előfordul például, hogy civil szervezetek arra kérnek minket, hogy nézzük át a komplett számítógépes rendszerüket, mert nem biztosak benne, hogy megfelelőek-e a beállításaik, biztonságos-e a szerver, és így tovább.

A digitális jogokon belül pedig sokféle témával foglalkozunk: adatvédelemmel, szólásszabadsággal, cyber-biztonsággal vagy épp a hálózatsemlegességgel (net neutrality) – szóval tulajdonképpen minden, ami az internet, illetve a technológia és az emberi jogok metszéspontjában található. Az elkövetkező pár évünk leginkább az algoritmusok és a mesterséges intelligencia emberi jogi összefüggéseiről fog szólni.

Miért csúsztak össze a különféle, általad említett kategóriák a „fake news” probléma megfogalmazásakor?

A 2016-os amerikai választások, illetve a Brexit hatására kialakult egy olyan politikai nyomás, amelynek értelmében egyre többen követelték, hogy történjen valami, nehogy az említett esetek megismétlődjenek. De hogy mi maga a probléma, azt senki nem fogalmazta meg. Helyette rögtön megoldási javaslatokkal jelentkeztek egy definiálatlan problémára. Minderre nagyon jó példa a Bizottság által januárban létrehozott szakértői csoport, az úgynevezett Expert Group on Fake News.

Ennek március elején jelent meg a jelentése, amelyből egy-két konklúziót már le lehet szűrni. Mi nagyon sokáig attól tartottunk, hogy a jelentés újfent egy önszabályozási eszköz, egy úgynevezett code of conduct alkalmazását fogja javasolni. Ehhez képest a riportban lévő ajánlások nem tartalmaznak ilyet, amit mi egy pozitív fejleménynek tartunk. Ami viszont mindenképp negatív, az az, hogy az ajánlás kizárólag a közösségi médiára és az internetes platformokra helyezi a hangsúlyt. Természetesen nem azt gondolom, hogy róluk ne szólna ez, de nem csak róluk szól, hanem a hagyományos médiáról is.

Ezen kívül még megjegyezném, hogy a Bizottság minden ismert, a szólásszabadságért küzdő szakértőt és NGO-t elutasított, beleértve az ENSZ szólás- és véleményszabadság előmozdításával és védelmével foglalkozó különleges jelentéstevőjét, az Article 19-t, és az Access Now-t is. Egyetlen egy civil szervezet volt a csoportban, a BEUC nevű fogyasztóvédelmi csoport. Ők ki is adtak egy közleményt a jelentés megjelenésével egyidőben, és ebben azt írják, hogy

a szakértői csoportnak nem sikerült semmit lépni abba az irányba, hogy a Google és a Facebook üzleti modelljéről is szó legyen benne, holott ez a modell olyan reklámokra és tartalmakra épül, amelyek éltetik ezt az egész úgynevezett „fake news” trendet.

Ezeknek a cégeknek az üzleti modellje működhetne dezinformáció nélkül is?

Ezek a cégek, részben a politikai nyomás miatt, saját maguk is tesznek lépéseket, vagy legalábbis mutatnak ilyen szándékot. Pár hónapja például a Facebook bejelentette, hogy át fogja helyezni a hangsúlyt a hírekről az ismerősök által posztolt tartalmakra. Ezt úgy állították be, mintha a saját érdekükkel szemben, a közjó érdekében tennék, pedig egyes szakértők később jelezték, hogy azzal, hogy kevesebb időt tölt egy felhasználó a Facebookon, ugyanúgy a Facebooknak tesz jót: a hirdetések ára felmegy, és nagyobb lesz a verseny a felhasználó figyelméért.

Hogyha nektek kellene definiálnotok a „fake news” problémát, akkor ti hogyan írnátok le?

Hát egyrészt nem egyetlen problémáról van szó, hanem sok, egymástól nagyon különböző helyzetről, amelyeket mind egymástól függetlenül kellene kezelni. A kormányzatok által is támogatott, majd különféle csatornákon keresztül terjesztett propaganda például teljesen független a hétköznapi emberek megosztási szokásaitól, vagy attól, hogy milyen környezetben jelennek meg a fabrikált hírek, és hogy az emberek képesek-e megállapítani, hogy az a cikk, amelyet olvasnak, megalapozott állításokon nyugszik-e vagy sem.

Úgyhogy én azt mondanám, hogy az a probléma-definíció, amellyel a Bizottság riportja foglalkozik, nem létezik.

A megoldások pedig ennek megfelelően sokfélék. A tagállami kormányzatok által előállított propaganda esetében például közvetlen eszközként említhetem az Európai Unió alapjogi chartáját, amely közvetlenül is kikényszeríthető lehetne. Viszont csökkenti ennek esélyeit, hogy nem feltétlenül ez lenne a legsúlyosabb ügy, amelyben ez eddig felmerült, és a gyakorlatban még nem láttunk olyat, hogy pusztán erre a kartára hivatkozva kötelezettségszegési eljárást indítottak volna egy országgal szemben.

Ha pedig az a kérdés, hogy az online platformok működését hogyan lehetne pozitív irányban befolyásolni, akkor abból kell kiindulnunk, hogy a kutatások szerint a legfontosabb kérdés az, hogy ezeken a platformokon miképpen „targetálják” ezeket az említett híreket. Nem véletlenül bukkannak fel ugyanis valakinek a képernyőjén a hírek vagy a hirdetések – hanem ezeket az ötletgazdák és az előállítók bizonyos csoportok számára rendelik meg és teszik elérhetővé. Ezzel hozható kapcsolatba az is, hogy az EU pillanatnyilag dolgozik az e-privacy elnevezésű – már évek óta létező – jogszabály reformján, ami leginkább két dologról fog szólni: az online kommunikáció bizalmasságáról (confidentiality of electronic communications), meg arról, hogy miképpen működik az online tracking (a felhasználók követése) – ebbe beleértve a széles körben használt cookiekat is.

De mégis hogyan nézne ki a cookiek megfelelő kezelése?

Mi onnan indulunk ki, hogy nem a különböző technológiákat kellene szabályozni, hanem azoknak a hatásait: például, hogy a weboldalakon, eszközökön és platformokon átívelve hogyan kapcsolják össze webcégek a különböző keresési adatainkat meg a személyes adatainkat. Majd ezeket összekapcsolva, profilokat létrehozva milyen hirdetők meg milyen adatbrókerek jutnak hozzá ezekhez. Ha ugyanis ezeket az adatokat nem lehetne olyan módon összekapcsolni, ahogy ma ez előfordul, akkor nem is lehetne olyan profilokat kialakítani, amelyek megengedik, hogy (többek között) korra, nemzetiségre, etnikumra és társadalmi státuszra vonatkozó kovetkeztetesekre szűkítve adjanak el reklámokat vagy manipulatív (politikai) tartalmakat a célközönségnek – ahogy történt az például a legutóbbi amerikai választási kampány idején.

Ennek következtében pedig nem lehetne ennyire kihasználni ezeknek a platformoknak, illetve a felhasználóknak a sebezhetőségét. Ez az említett e-privacy szabály is arról szól, hogy mostantól az online kommunikáció során keletkező információkat szenzitív adatnak kell tekinteni, és ezekben az esetekben a felhasználó jóváhagyására van szükség ahhoz, hogy az adott online platform megossza azokat harmadik felekkel. A Cambridge Analytica botrány tökéletesen alátámasztja ezt. Ebben az esetben ugyanis van egy cég, amely kihasználta a jogi és technológiai kiskapukat arra, hogy teljesen jogellenes módon felhasználja emberek személyes adatait, azokból politikai információkat szűrjön le, és megcélozza a felhasználókat a maga manipulatív tartalmaival.

Lesz a Cambridge Analytica botránynak következménye?

Már most is van. Egyrészt nagyon sokan passziváltatják a Facebook accountjukat, és látom azt is, hogy egyre többen érdeklődnek az iránt, hogy milyen online véd elemmel tudják magukat felvértezni az ilyen kampányok ellen. Mi ebben szívesen nyújtunk segítséget, bár hozzáteszem, hogy nem a felhasználók feladata lenne, hogy külön erőforrásokat fektessenek ebbe, hanem a platformoknak kellene erre ügyelniük, illetve a vonatkozó jogszabályi kereteket betartva működniük.

Ez a helyzet rámutat arra is, hogy szükség lenne az Egyesült Államokban egy olyan föderális adatvédelmi jogszabályra, amely jelenleg nem létezik. Ha lenne ilyen, akkor nem biztosíthattak volna pénzért hozzáférést ezekhez az adatokat ilyen egyszerűen.

Jelenleg azt látjuk, hogy az EU-s biztosok is be akarják hívni magukhoz a Facebookot, és az Egyesült Államok jogalkotói is politikai nyomás alá kerülnek majd. A kérdés az, hogy sikerül-e ezt a momentumot megragadni, és egy emberi jogi szempontból megfelelő megoldást találni. (Az interjú még a kongresszusi meghallgatás előtt készült – a szerk.)

Mi lenne a megfelelő lépés uniós szinten?

Egyrészt sok olyan beszélgetés folyik az EU és az Egyesült Államok között, ahol tudunk nyomást gyakorolni. Az egyik ilyen például a Privacy Shield, ami az EU és az USA közti személyes adatok továbbításáról szól. Az erősebb európai szabályok kikényszerítése egyben nagyon jó alkalom arra is, hogy az amerikai technológiai cégek megfeleljenek az európai szabályoknak, beleértve a néhány héten belül alkalmazhatóvá váló új EU-s adatvédelmi rendeletet (május 25-én megtörtént). Májustól ez a szabály amúgy is szélesebb körű felelősségeket ró majd rájuk – ez az idei májusi momentum, ezzel a facebookos esettel megspékelve egy tökéletes alkalom lehet, hogy nyomást lehessen gyakorolni az Egyesült Államokra is.

Még visszatérve az úgynevezett „fake newsra”, melyik a veszélyesebb, az állami csatornákon zajló propaganda, amit például Magyarországon is látunk, vagy az online csatornákon terjedő, félrevezető információk?

Én azt mondanám, hogy a kettő kiegészíti egymást.

Magyarországon például a kormány szisztematikusan átalakította a médiapiacot, hogy a csatornák többségén szinte kizárólag az ő narratívájukkal szembesüljön az olvasó, de itt is vannak azért próbálkozások arra, hogy különféle online platformokon is terjesszék az üzenetet.

Ugyanígy Amerikában, ahol talán az elsők között kezdtek az online „fake news” terjedéséről beszélni, azt látjuk, hogy emberek milliói használják hírforrásként a Fox News hírcsatornát, amely, ha a Bizottság szóhasználatából indulunk ki, ugyanígy beleesik a „fake news” kategóriába. Hogy a kettő közül melyiknek van nagyobb hatása, arról mostanában készülnek csak a felmérések, így biztosat nem lehet mondani. Létezik viszont egy nagyon informatív kutatás az iraki háborúról, amely azt mutatja, hogy már az ezredforduló környékén is valótlan hírek alapján alakítottak ki az emberek véleményt arról, hogy támogatják-e az iraki háborút vagy sem.

De egy Fox Newsnál nem inkább az a helyzet, hogy a mainstreammel szembemenő véleményeket fogalmaz meg, ahelyett, hogy hamis híreket terjesztene?

Nem tudom, hogy jogi értelemben különbséget lehet-e tenni. Amikor a Fox Newson például azt fogalmazzák meg a műsorvezetők, hogy Amerikában a tömegmészárlások oka az elkövetők mentális problémáira vezethető vissza, az nyugodtan nevezhető hazugságnak. Kutatások mutatják ugyanis, hogy ez az előbbi állítás a lövöldözéseknek mindössze 3-4 százalékánál helytálló. Ha pedig hetekig ezt sulykolják egy tévéadón, az több mint véleménynyilvánítás.

Mi lesz a következő lépés uniós szinten?

Jelenleg azt látjuk, hogy jogalkotási feladatot nem állapított meg a szakértői csoport, ugyanakkor van egy francia jogszabály, amit a közeljövőben terveznek bevezetni. Ugyanúgy, mint a német jogszabály esetében, Franciaország is köteles lesz ezt a jogszabályt felterjeszteni az EU-hoz vizsgálatra, hogy megállapítsák, nem ütközik-e EU-s jogba. Az úgynevezett TRIS-folyamatban a Bizottság azt fogja vizsgálja, hogy ellentmond-e a jogszabály a közös piaccal kapcsolatos szabályoknak. De ezen szabályoknak részét képezi az emberi jogi vizsgálat is, tehát a Bizottságnak lehetősége van arra is, hogy blokkolja ezt a szabályt, amennyiben az sérti az emberi jogokat – bár a német esetben úgy döntött, hogy nem teszi meg.

Valamikor ősszel születik meg a Bizottság részéről az döntés, hogy mit fog reagálni a francia javaslatra. De még ha nem is blokkolja, attól még később indíthat kötelezettségszegési eljárást.

Összességében az egyértelműen látszik most is, hogy a tevékenységek túlnyomó többsége – mind EU-s, mind tagállami szinten – politikailag motivált. Egyértelműen Amerikában a választásokhoz kötődik, Európában meg a Brexithez. És a franciák igénye sem véletlen, hiszen a választás előtt ott is fennállt a veszélye, hogy hamis információk árasszák el a sajtót. Az eddigi fejlemények alapján viszont, továbbra is azt kell mondani, hogy hiába van nyomás az EU-n a tagállamok felől, hogy csináljanak valamit, a tartalomszabályozás, a gyűlöletbeszéd, az online információ terjedése, vagy épp a szerzői jog terén, a válaszlépések valójában nem kutatásokra, hatásvizsgálatokra és bizonyítékokra épülő jog- és policy-alkotási tevékenységek, hanem politikai akciók és látszatcselekvések, eléggé minimális pozitív várható hatással.

Az interjú rövidebb verziója először a Green European Journalben jelent meg, angol nyelven.

(Kiemelt kép: flickr)

Olvass tovább!