Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

November 10., az Összeomlás Napja

Ez a cikk több mint 3 éves.

Kedd éjjel vakító fénnyel borította be a magyar eget az a felismerés (pl. itt és itt és itt), hogy még ha a hazánkat egy teljes évtizede alkotmányos teljhatalommal kormányzó Fidesz, élén a karizmatikus vezető Orbán Viktorral talán minden más hazai politikai szereplőnél jobban ért ahhoz, hogyan kell megbuherálni a választási rendszert, uralma alá hajtani a gazdaságot, kijátszani az ellenzéki pártokat egymással szemben, párját ritkító mértékben centralizálni a közigazgatást, manipulálni a közvéleményt és olyan barátokat szerezni a nemzetközi politikában, akiknek nem véletlenül nincs túl sok barátjuk, de kormányozni – nem tudnak.

Holott kormányozni természetesen eddig sem tudtak, már ha kormányzáson nem a hatalommaximalizálást, egy gazdasági hátország építését és a politikai pluralizmus lassú, de annál biztosabb elfojtását értjük, hanem közös dolgaink intézését.

Reformjaik persze voltak: intézményeket átszabni, vezetőket cserélni, jogszabályokat átírni szoktak. Túl sok is, ha úgy tetszik. De azért az már régóta szöget üthetett volna mindenki fejébe, hogy a kormány mindig előbb dönt, aztán alakul csak ki olyan helyzet, ahol az érintettek csodálkozással vegyes értetlenségére, frusztrációjára válaszként jön a tagadás, a fenyegetés, az ígérgetés, a sorosozás.

Hogy aztán az ellenállás megtörése után ismét ne történjen semmi, amíg nem jön egy újabb, álkonzultációval vagy anélkül hozott döntés, ami újabb értetlenséget, frusztrációt stb. vált ki, hogy aztán jöjjön az újabb kikényszerített alku és behódolás és az újabb csend és tétlenség.

A szakpolitikai viták, tervek hiánya (nem mellesleg a sajtó kontrolljának leépítése) nem csak egy normatív ideál kikukázását jelentette, nem csak a demokratikus elszámoltathatóság felváltását a nép által felhatalmazott karizmatikus vezetőbe vetett vakhittel, de valójában végzetesen erodálta a kormányzás minőségét is.

A kormány a mindennapokban számtalanszor megmutatta már, hogy nem tud kormányozni, annál kevésbé, mivel pár dolgot leszámítva nem gondol semmiről semmit, ezért pragmatikusan képes lecserélni a szakpolitikai álláspontjait a párton belüli lobbiküzdelmek állásának megfelelően, ami nem tesz jót a kormányzás kiszámíthatóságának és eredményességének.

De persze efölött könnyű volt átsiklani, amíg az ország a kedvező nemzetközi környezetnek és az EU-nak köszönhetően példátlan pénzbőséggel rendelkezik, és a gazdaság prosperál. Voltak azonban már korábban is igazi válsághelyzetek, amikor a rezsim teljes agyközpontja csődöt mondott.

Ilyen volt a menekültválság csúcspontja is, amikor a határok hetekre ellenőrizetlenek maradtak, a fővárost elárasztották a hatóságok által sem felügyelni, sem ellátni nem tudott menekültek, majd elindultak nyugatnak. A magyar állam mindezt dermedten, tehetetlenül és sunyin lapítva nézte végig, majd, amikor a menekülthullám elvonult, elkezdődött a múlt meghamisítása és a kormánypropaganda Orbán Viktort a Nagy Kerítésépítővé, Európa és a Kereszténység Megvédelmezőjévé stilizálta át.

Ha nem vagy cselekvőképes, amikor kéne, majd meséld úgy utólag, mintha te lettél volna a legcselekvőképesebb, és ha tiéd a média, majd idővel el is hiszik az emberek. De ilyen volt a nagy havazás is, amikor a magyar kormány részéről a BELUGYMIN aláírású legendás sms-re telt, a havat meg osztrák hókotrók takarították el 2013-ban.

Valójában semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy a magyar kormány mennyire képtelen kormányozni. Eddig is alkalmatlanok voltak rá, és minden, amit a hatalom megtartása érdekében tettek, csak tovább rombolta az állam képességét a mostanihoz hasonló krízishelyzetek kezelésére.

Ha ugyanis minden döntési kompetenciát a központban összpontosítunk, ha minden alsóbb szintű vezető elsősorban a lojalitása alapján jut a pozíciójához, ha a kormányoldal maga is elhiszi, hogy ravaszkodás, meg tökösség kell a politikába, minden más (szaktudás, tekintély, játékszabály stb.) csak ízlés kérdése, akkor a hatalmi központ végtelenül kiszolgáltatottá teszi magát a krízishelyzetekkel szemben.

Csak az esetek többségében mindez elég volt, hogy a problémákat a szőnyeg alá lehessen söpörni, vagy utólag korrigálni lehessen a legprimitívebb propaganda segítségével a múlt emlékezetét.

És mégis, megértek mindenkit, aki a gutaütés határára került kedd éjszaka. Amit a kormány aznap produkált olyan töménységében mutatta meg, hogy miért alkalmatlan ez a rezsim arra, hogy valódi problémákat a kormányzás eszközeivel kezelni tudjon, hogy az még a hazai gyakorlatban is egyedülálló.

Egyrészt, mert soha ilyen élesen még nem mutatkozott meg, hogy a kormány valójában folyamatosan arcpirítóan hazudott a koronavírus-járvány kezelésével kapcsolatban, mindenkit hülyére vett, és valójában hagyta elszabadulni a járványt egy rögeszmés gondolat, a gazdaság mindenáron való megmentése érdekében. Ami annál is megdöbbentőbb, mert a mostani intézkedések azt bizonyítják, hogy eddig is rendelkezésre állt volna egy sereg, pénzbe nem vagy alig kerülő eszköz emberek százainak megmentésére, de nem éltek velük. Most pedig kiderült, hogy mindez hiábavaló áldozat volt, a lezárások elkerülhetetlenek.

Másrészt, mert a kormány miközben nyíltan beismerte, hogy hatalmas baj van, és az egészségügy a katasztrófa felé sodródik (kedd este a miniszterelnök matekozott kedélyesen, hogy 50% esélye van annak, hogy az egészségügy összeomlik), eközben az Országgyűlést elárasztották arcpirítóan pofátlan, nem időszerű, nem sürgető, identitáspolitikai témájú javaslatokkal, amikkel semmilyen más céljuk nem lehetett, mint a nyilvánosság figyelmének elterelése a kormányzati káoszról.

Bármilyen felháborító is az alaptörvénymódosítás transzellenessége, akármilyen undorító is a felsőoktatási reform kapkodó belevésése az alaptörvény gránitjába, a választási törvény foltozgatása, vagy a közpénz definíciójának átszabása, mindez semmi ahhoz képest, hogy a kormány ha akarná, se tudná megmagyarázni, hogy miért kellett ezt éppen most csinálni. Mostanában választások lesznek talán? Tíz évig nem volt sürgető a házasság fogalmának tisztázása csak most, amikor naponta száz ember hal meg koronavírusban, és az áldozatok száma egyre növekszik?

A felsőoktatás átalakítása talán nem haladt eddig is a maga útján, vagy attól tartanak, hogy hamarosan mások fogják az országot kormányozni, és visszacsinálnák ezeket a reformokat? Nevetséges.

Harmadrészt, a kormány úgy pazarolja az időt és az értékes erőforrásokat az ellenzék és bizonyos társadalmi csoportok heccelésére, hogy közben képtelen elszámolni azzal a hatalmas, 180 fokos szakpolitikai irányváltással, amit a járványkezelés terén mutat.

És nem csak elszámolni képtelen vele, de kifejezetten azt a benyomást kelti, mint aki egyik napról a másikra hirtelen jött rá, hogy irtó nagy baj van, és emiatt kapkodva, a józan ész minden szabályát felrúgva hozzák a rosszul megírt jogszabályokat, amiket hasonlóan kaotikus körülmények között kommunikálnak.

Milyen kormányzás az, ahol a miniszterelnök bejelenti, hogy a közterületen másnaptól maszkot kell hordani, majd még ezután kirakják az erről szóló – jogilag nem kötelező érvényű – tájékoztatást, hogy ez csak 10 ezer lakosnál nagyobb településekre lesz érvényes, és csak bizonyos területekre és csak a polgármesterek által megszabott helyekre?

És mindez életbe lép éjféltől, úgy, hogy éjszaka közepén jelenik meg a Közlöny erre vonatkozó száma? Micsoda kapkodás, trehányság, felelőtlenség ez? Hol élünk, könyörgöm? Nem ennek a kormánynak van kétharmada? Nem ezek kormányoznak 10 éve? Nem ezek mondták, hogy állig felfegyverkezve várják a járvány második hullámát?

Nem csoda, hogy akkora sokként érte a magyar nyilvánosságot a magyar kormány november tizedikei összeomlása. Nem ehhez vagyunk szokva. Ahhoz vagyunk szokva, hogy mindenből jól jönnek ki. Ahhoz vagyunk szokva, hogy ők az erősebb fél, és akinek nem tetszik, amit tesznek, azt majd… khm meggyőzik, hogy tévedett, vagy kimutatják, hogy sorosista hazaáruló. Ilyen gyengének, tehetetlennek, zavarodottnak ritkán látni az Orbán-rezsimet.

Pedig voltak ám árulkodó jelek. Tavasszal a kormány március közepéig ellenállt a járvány komolyan vételének, akkor viszont egyetlen nap alatt fordította meg az álláspontját, és miközben beleállt a gazdaság a földbe, nem tudtak (akartak?) összerakni egy valamennyire is működő gazdasági csomagot.

Aztán nyáron, amikor a járvány második hulláma csendben megérkezett, a kormány jól láthatóan semmit sem tett, csak retorikai hadviselést folytatott (pl. a határzár bejelentésével), illetve elkezdték hangoztatni, hogy a gazdaságot mindenképpen működésben fogják tartani, az oktatásban pedig betarthatatlan utasításokat adtak az iskoláknak, ám a rugalmas reagálás lehetőségétől megfosztották őket.

A magyar kormány teljesen világosan és egyértelműen arra készült, hogy a járványt meg fogják úszni nagyobb lezárások nélkül. Orbán Viktor még a terített betlit is bemondta, amikor közölte, hogy egyedül a halálozások számán szabad mérni a járványkezelés sikerességét. Holott mindenki, akinek volt esze, tudta, hogy a halálozás katasztrofális mértékű lesz, ha nem lesznek érdemi járványellenes intézkedések.

Sokan mégis ezt egy politikailag racionális „Tervnek” hitték, részben, mert nem akartak lezárást, és mert bedőltek a hamis dilemmának: vagy sikeres járványkezelés vagy a gazdaság életben tartása, a kettő együtt nem lehetséges. Mások azért hihették, hogy volt mesterterv, mert bedőltek annak, hogy a kormány tavasszal valódi „lockdownról” döntött, ami a tényleges kormányzási képességeinek naiv túlbecsülésén és a történelemhamisító propaganda üzeneteinek reflektálatlan elfogadásán alapult.

Az is gyanús lehetett volna mindenkinek, hogy a kormány értelmetlen mennyiségben vásárolt lélegeztetőgépeket, és hogy a miniszterelnök simán letorkollta egy propagandavideóban azt az orvost, aki jelezni próbálta, hogy más bajok lesznek itt, nem a lélegeztetőgépek száma. Azon is el lehetett volna gondolkodni, hogy a koronavírusjárvány komolyan vételének legnagyobb hazai kormányzati aláásója, Szijjártó Péter maga is súlyosan megbetegedett, de előtte még végigfertőzött néhány ázsiai országot. De nem. A karizmatikus vezető varázsa kitartott tegnapig.

Nem akarom felsorolni egyesével az intézkedéseket, amiket tegnap jelentettek be. A lista hossza impresszív, a jogalkotás színvonala kritikán aluli, az egyes intézkedések indokoltsága a kifejezetten károstól az irrelevánson át az „és ezt tényleg csak most tudtátok meglépni?”-ig terjed. Ehhez képest tegnap is meghalt száz ember, tegnapelőtt is. Az előrejelzések szerint 200 fölött lesz a napi halálozás hamarosan. Mindennap százával viszik be az embereket a rohamosan megtelő kórházakba. A miniszterelnök közben maga is elbizonytalanodott abban, hogy mit bír el az általa 10 éve „gondozott” magyar egészségügy.

Mit is lehet itt tenni? Az egyik, hogy vigyázzunk egymásra, barátaim. Csak egymásra számíthatunk. Aki kezet mos, maszkot visel, kerüli a fertőzésveszélyes helyeket, aki gondoskodik az elesettekről, aki nem esik pánikba, hanem teszi a dolgát, az máris többet tesz, mint ez a kormány.

A másik viszont nem a legsürgetőbb feladat, viszont nagyon fontos, hogy elkerüljük a hasonló helyzeteket, és megszabaduljunk ettől a rezsimtől. Ez pedig az, hogy ne felejtsük el november 10-ét, a napot, amikor az Orbán-rezsim – ha csak átmenetileg is – összeomlott, és nem hagyott maga mögött mást, csak káoszt, félelmet és bizonytalanságot.

Ne hagyjuk magunkat majd fél év múlva meggyőzni, hogy ez egy terv része volt, vagy hogy ők így szeretnek leszállni a bicikliről. A politika nem játék, nem ultiparti, hanem emberéletre megy. Ez soha sem volt világosabb, mint ezekben a napokban. Sose felejtsük el ezt a napot nekik.