Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Búcsú a közszolgálattól

Éppen a Magyar Tudomány Ünnepének napján, november 3-án tárgyalja az Országgyűlés azt a törvénytervezetet, amely az egykori akadémiai kutatóhálózat (ma: Eötvös Loránd Kutatási Hálózat) dolgozóit megfosztja a közalkalmazotti státuszuktól, és átsorolja őket a Munka Törvénykönyve hatálya alá. A változtatást a fenntartók képviselői informálisan régóta lebegtették, de érdemi konzultáció a munkavállalói érdekképviselettel nem történt sem a státuszváltás kapcsán, sem más ügyekben.

Nem az első szektor esik áldozatul a kormányzati szalámizásnak, hiszen nem jártak másképp a szakoktatók, a muzeológusok vagy a könyvtárosok sem – csupa olyan szektor, amelyben a munkáltató egységek többsége az államháztartás alá tartozik. Utóbbi tény fényében is furcsa, hogy miért nem közalkalmazott az, aki államilag fenntartott szervezetben dolgozik. Az Akadémiai Dolgozók Fóruma és a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének közös felmérése szerint pont ezt nevezték meg legtöbben a közalkalmazotti státusz megvonása elleni érvként, miközben a státuszváltozást a felmérésben résztvevők mintegy háromnegyede elutasítja.

A közalkalmazotti státusz eddig bizonyos többletvédelmet biztosított a kutatóhálózat munkavállalóinak. Függetlenül az ezzel járó egyes kedvezményektől (pl. felmentési idő, jubileumi jutalmak stb.), hadd világítsam meg az alábbiakban személyes példákon keresztül, miért lehet

a státuszváltozás káros és kedvezőtlen, az ennek véghezvitele kapcsán ígért többletjuttatások ellenére is.

Jómagam 1998-tól dolgozom a kutatóhálózatban. Amikor 3 év külföldi tapasztalatszerzés után hazatértem, az akkori akadémiai kutatóintézetek a Bokros-csomag megszorító hatásait nyögték. Hazatérésemkor a bérem 14-szer volt kisebb, mint azt megelőzően külföldön. Ez a megélhetési különbségek mértékénél sokszorta nagyobb eltérést jelentett. Hazai kollégáim közül sokan váltig azt sulykolták belém, hogy haza ne jöjjek (sokan ma is ezt tanácsolják a hazatérni szándékozó fiataloknak, szektortól függetlenül). Az ezt követő években lassú fejlődés zajlott, de a megbecsülés sokszor csak „erkölcsi” maradt, amiben a közalkalmazotti státusz egyfajta biztosítékot jelentett, azzal az üzenettel, hogy erre a szektorra az államnak szüksége van.

Én magam legalább érezhettem azt, hogy rám szükség van, hiszen a hazatérésem óta eltelt években számos ipari problémával is foglalkoztam. Mindig nagy örömmel fogadtam, amikor a való élet kopogtatott ajtómon, és kérdéseket kaptam onnan, ahol az élvonalbeli termelés is zajlott. Saját szakterületemet tekintve, nyugati versenytársaim jó része ilyen kérdésfeltevésekből eredeztethető feladatokon dolgozik, míg a hazai tudományos kutatásban ez másodlagos (és más szakterületeken még a fejlettebb országokban sem feltétlenül képvisel döntő részarányt a kutatási szférában). Saját tudományos közleményeimnek is csak mintegy tizede kapcsolódott valamilyen módon az ipari kapcsolatok révén látókörömbe került gyakorlati problémához. Az ipari problémák megoldása érdekében viszont mindig nyitni kellett, azaz új tudáselemek elsajátítására volt szükség, miközben temérdek sok új ismerethez jutottam ezeknek a munkáknak köszönhetően.

A látókörömbe került projektek spektruma igen széles volt. Egy részüknek fémipari vonatkozásai voltak, és partnereim között szerepelt a DUNAFERR, a Magyar Zománcipari Egyesülés vagy a KÖFÉM-ALCOA. Számos kisebb vállalkozással voltak eseti anyagvizsgálati együttműködési projektjeim. Előfordult az is, hogy volt diákom keresett meg a Richterből gyógyszeripari problémával, és a megkeresés eredményeként sok-sok számolás után új mérési és adatfeldolgozási módszert alkottunk. Ilyen és hasonló munkák eredményeként két olyan berendezést és két olyan módszert vett az ipar közvetlen használatba, amelyeket a vezetésemmel fejlesztettünk. Emlékezetes volt az a projekt is, amelyben erőművi korróziós probléma eredetének feltárásában dolgoztam egy alkalmi nemzeti kutatási társulás keretében.

Meg kell említeni azt is, hogy az ipar felől érkező megkeresések korántsem mindig jelentettek komoly bevételt a kutatóhelynek – sőt, olykor nem is jártak semmilyen bevétellel. Ilyenkor jellemzően alkalmi konzultációs partner voltam, és noha a konzultációk időtartama sokszor csak órákban volt mérhető, sok esetben sikerült az ipari partner problémáját a megoldás útjára terelni. Ezek a kapcsolatok attól működtek, hogy egyszerűen ott voltam, és nyitottan viszonyultam a külső megkeresésekhez.

Vállalkozásokban dolgozó ismerőseim viszont sokszor a fejüket fogták attól, amit a munkámról elmeséltem. Nem értették, hogy miért dolgozom érthetetlenül –szinte szégyenletesen– olcsón vagy akár ingyen olyan feladatokon, amelyek megoldásáért egy vállalkozás nagyságrendekkel többet kért volna, mint amennyit a kutatóintézet azokból profitálni tudott. A harc egyébként többfrontos volt, mert olykor a kutatótársakkal is meg kellett vívnom a magam csatáit, amiért ipari problémákkal és prototípus építéssel is foglalkoztam.

A válaszom a fenti problémafelvetésre a következő volt. Olyan országban dolgozunk, ahol a vállalkozások forgótőkéje igen alacsony, a magas szintű tudományos kutatást igénylő külső megkeresések pedig ritkák és bizonytalanok. Ilyen körülmények között, ha az ország fenntart egy kutatóhálózatot, annak tagjaként kötelességemnek éreztem a gyakorlati problémákkal is foglalkozni, a közvetlen kutatási témámon messze túlnyúló témakörökben is.

A megrendelést hozó vállalkozásoknál sem volt egyszerű a kutatás-fejlesztés eredményeinek beemelése a mindennapi folyamatokba. A rendszerváltás környékén az ipari szereplők kutatóhálózati hátterét „racionalizálták” (azaz bontották le) elsőként. Ez a hazai vállalkozások nagy részét követő szerepre kárhoztatta, ahelyett, hogy komoly fejlesztéseket is vállalni tudó innovatív cégként működhettek volna. Ilyen körülmények között nem alakulhatott ki olyan szektor, ami eseti technológiai problémákkal tud foglalkozni, megél egyik külső megrendeléstől a másikig, és még piacképes árszinten is dolgozik. Jómagam úgy gondoltam, amit ebből egy kutatóhálózat átvállalhat, azt a hazai ipar támogatása érdekében kötelessége is megtenni. A bérem és a kutatóhálózatra szánt állami forrás közvetve a vállalati innováció támogatásává válhatott, minden szubvenciós korláttól függetlenül.

Komolyan gondolom, hogy a fentiekben vázolt szerep közszolgálat, a nemzeti érdeket szolgálja, és ezért olyan tevékenység, amely művelőinek jár a közalkalmazotti státusz. A közalkalmazotti státusz megvonásának üzenete az állam részéről az, hogy erre a tevékenységre nincs szükség.

Az utóbbi évek innovációs mantráját hallgatva számomra lehetetlennek látszik ezt az intézkedést szó nélkül tudomásul venni.

A kutatásban dolgozók érzésvilága sok közösséget mutat a közalkalmazotti szerephez kapcsolódóan annak ellenére, hogy nem minden kutatási irányzat áll közel az innovációhoz és az ipari termeléshez. Közös az a meggyőződés, hogy egy fejlődni kívánó nemzetnek rendelkeznie kell olyan kutatási háttérrel, egyetemes nemzeti tudásbázissal, ami a tudomány belső működési mechanizmusa útján maga diktálta kérdésekkel való foglalatosság mellett szükség szerint fontos nemzeti problémák megoldása során is hasznosítható. Közös az a nézet is, hogy ezt a háttértevékenységet a köz javára, a közalkalmazotti státusz megtartása mellett lehet és kell hatékonyan végezni.

A közalkalmazotti státusz nyújtotta viszonylagos biztonság a tudományos autonómia elemi feltételét is jelenti. A tudományos gondolkodás fejlődése kerülőutakkal tarkított, hosszú ideig tartó tudásfelhalmozással járó folyamat, ami igényli a stabil státusz által megteremthető nyugodt légkört. A státusz megváltoztatása az innovációs képesség és hajlandóság terén nem nyújt semmiféle értékelhető előrelépést, miközben olyan érdeksérelmekhez vezet, amiknek révén a tudomány közvetlen társadalmi hasznosulása csökken. Utóbbi folyamat biztosan nem tekinthető nemzeti érdeknek.

Kiemelt kép: MTI/Mónus Márton