Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ha már darálni sincs mit: Meseország valóban mindenkié?

Nagy vitát váltott ki a napokban megjelent Meseország mindenkié című kötet, amelyben több szerző különféle hátrányos helyzetben lévő figurák segítségével írt a szokásos történetektől és konfliktushelyzetektől eltérő meséket.

Dúró Dóra, a Mi Hazánk párt parlamenti képviselője, a „meleglobbi” ellen évek óta kitartóan tiltakozó politikus látványos performansz keretében szaggatta ki, majd darálta le a kötet néhány lapját, mondván, hogy az veszélyes a gyerekekre és homoszexuális propagandát tartalmaz.

Pillanatok alatt felsorakoztak egymással szemben a támogató és elítélő nyilatkozatok és akciók (akár a könyvet, akár a megsemmisítést is vesszük), a jól ismert forgatókönyv szerint zajlik a szokásos vita. Ebben a csörtében mindezidáig nem jelent meg az a szempont, hogy mit tudunk arról, hogy kiknek az életében realitás egyáltalán az, hogy könyvekhez hozzájussanak, és hogy pusztán a hozzáférhetőség biztosításával meghaladhatóak-e egyáltalán az egyenlőtlenségek?

A Meseország mindenkié körüli viták nyomán többen, politikai aktivizmustól vagy egyszerűen a különféle kisebbségek és elnyomott csoportok iránti elkötelezettségtől hajtva azonnal megrendelték vagy megvásárolták a könyvet, amely így mára hiánycikk lett, és az eladási sikerlisták élére került. Ez nyilvánvalóan még inkább bosszanthatja a kötetet kritizálókat, ami derültséget és kárörvendést kelt a „rajongók” között: a negatív reklám is reklám; aki másnak vermet ás, maga esik bele.

Közben különféle akciók szerveződtek a könyv mellett és válaszul a könyv ellen: ledarálás, petíciók, felolvasás, tüntetések. Toroczkai László, a Mi Hazánk pártelnöke a versengő áldozatiság korszellemére kiválóan ráérezve vette védelmébe a könyvet ledaráló párttársát, és a keresztény értékek önjelölt védelmezője, a nemzetközi CitizenGO hálózat egyik magyar vezetőjét, aki a könyv elleni petíciót elindította, és Dúró Dórához hasonlóan fenyegetéseket kapott. Toroczkai „A magyar anyák védelme” címmel szervezett tiltakozó akciót.

A kötet jó úton halad tehát afelé, hogy szimbólummá váljon, ahogyan az többek között  a „gender” fogalmával vagy az isztambuli egyezménnyel történt: mindenki tudja, hogy mit gondolnak róla a támogatók és az ellenzők, és azt is tudja, ő maga hova tartozik ebben a mesterséges kétosztatú térben.

Az eddigi megszólalások egyelőre nem érintették azt a kérdést, hogy egyáltalán kik azok, akik ezt a vitát, amely az előzőek mellett egy könyvről és annak megjelenéséről, megvásárlásáról, gyerekeknek a könyvhöz való hozzáféréséről is szól, potenciálisan valóban a magukénak érezhetik abból a szempontból, hogy reális kérdésként merül fel az életükben a könyvhöz való hozzáférés.

Meg tudják-e venni, vagy van-e könyvtár a lakóhelyükön vagy az iskolában, ahol ki tudják kölcsönözni, és hogy egyáltalán jut-e idő az olvasásra, van-e olyan közeg, amelyben az olvasás, a kulturális javakhoz való hozzáférés lehetőség szerint akadálymentes és támogatott. Néhány friss kutatás segítségével szeretném kontextusba helyezni ezt a könyv- és értékvitát.

A sors különös fintora, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum (bizony, a Demeter Szilárd vezette PIM) és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete pár hete hozta nyilvánosságra a megrendelésük nyomán a TÁRKI által idén júliusban végzett felmérésének eredményeit, amelyet a hazai sajtó nagy része azzal a fő üzenettel publikált, hogy „csökkent a könyvet olvasók száma Magyarországon”.

Ezt egyéb információ hiányában könnyű úgy értelmezni, hogy következésképpen romlik a műveltség szintje, azaz hülyül el az ország. Innen már csak egyetlen lépés, hogy az ország és a közélet állapotáért a műveletlen és megvezethető szavazókat tegyük felelőssé.

Aki azonban belenézett ebbe a kutatási jelentésbe, valamint hozzáteszi a három évvel ezelőtt a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (FszEK) megbízásából készített, a 3-17 évesek olvasási és könyvvásárlási szokásairól szóló kutatás eredményeit, könnyen tudja árnyalni a fenti leegyszerűsítő megállapítást. Erre teszek most kísérletet.

A kutatásokból ugyanis kiderül, hogy a könyvekhez való hozzáférés – nem meglepő, de a kultúrharcos viták közepette könnyen háttérbe sorolható okokból – erősen függ az anyagi helyzettől.

A TÁRKI kutatásából az olvasható ki, hogy a lakosság több mint fele, 53 százaléka sosem olvas könyvet, körükben a második leggyakrabban említett indok az időhiány (33 százalék). A maradék 47 százalékot kitevő könyvolvasók harmada sosem vásárol könyvet.

A TÁRKI korábbi, 2002-ben és 2005-ben végzett hasonló témájú kutatásához képest úgy tűnik, hogy átalakult a könyvolvasók vásárlási viselkedése: az elmúlt 15 évben nagyjából a felére esett vissza azok aránya, akik a kutatást megelőző 2-3 hónapban vettek könyvet, de ezt a tendenciát az idei adatfelvétel időpontja, azaz a koronavírus első hullámát követő válság és annak az anyagi helyzetre gyakorolt hatásai is befolyásolhatták.

Az iskolai végzettség, ami egyben fontos anyagi helyzet és státuszindikátor is, erősen befolyásolja, hogy a könyvolvasók körében ki, milyen gyakran vesz könyvet: a könyvolvasó alapfokú végzettségűek háromnegyede, míg a diplomásoknak csak negyede nem vesz sosem könyvet.

A könyvolvasó, de könyvet nem vásárló válaszadók 58 százaléka azért nem vesz könyvet, mert az drága, 22 százalék pedig nemes egyszerűséggel közölte, hogy másra kell a pénz.

A gyerekek körében valamivel kisebb, de így is egyharmadnyit kitevő azok aránya, akik a kutatást megelőző évben egyáltalán nem találkoztak könyvvel: vagy nem olvastak, vagy ha nem tudnak még olvasni, nem olvastak fel nekik egyáltalán könyvből. A szülő iskolai végzettsége mellett a lakóhely regionális elhelyezkedése befolyásolja erősen ezt az arányt: a nyugat-dunántúli 3-17 évesek 18, az észak-magyarországi hasonló korúak 45 százaléka nem került könyv közelébe a kutatás előtti 1 évben.

A felmérésben résztvevő gyerekek fele a kutatást megelőző 1 évben nem kapott, illetve nem vásárolt könyvet. A kutatás is kiemeli, hogy a szülő iskolai végzettsége, valamint a havi átlagos jövedelem mértéke erősen befolyásolja a könyvvásárlást: a 200 ezer Ft alatti összjövedelmű családokban élő gyerekek 61 százaléka nem kapott egyetlen könyvet sem a kutatás előtti 12 hónap során.

A fenti gondolatmenettel kapcsolatban az egyik ellenérv általában az, hogy ha valakinek nincs is pénze könyvekre, a települési könyvtár akkor is ott áll, be lehet iratkozni, és ki lehet kölcsönözni bármilyen könyvet. A lefedettség tényleg magas, bár a beiratkozásnak is van díja, és a könyvtárlátogatás hiányát sem jellemhibaként érdemes megközelíteni. Kérdés ugyanakkor, hogy egy ilyen felvezetés után vajon mely könyvtárvezető meri bevállalni a Meseország mindenkié könyv állományba vételét.

Az iskolai könyvtárak esetében pedig nem pusztán a könyvtárvezető öncenzúrája vagy a KLIK az egyedüli akadály, hanem az is, hogy az Oktatási Hivatal 2019-es adatai szerint 10 magyar általános iskolából négyben egyszerűen nincs könyvtár vagy könyvtárszoba, azaz nincs hova könyvet rendelni.

Lovasi András egy nemrég publikált véleménycikkében tette fel a kérdést, hogy „[…] hát mi lett veled „magyarember”? Mi lett a műveltségeddel, az olvasottságoddal […]? Mit csinált ez a bő 30 év belőletek?

Lovasi kifakadása nemcsak azért vet fel kérdéseket, mert a „magyarember” figurájára dobja vissza annak a felelősségét, amivé az vált, hanem mert nem veszi észre, hogy ha valami az elmúlt 30 évben ledarálódott (sic!), akkor kellett, hogy legyen egy időszak, ami megalapozta és felépítette azt, amiből ez az érzékelt kulturális és műveltségi veszteség megtörtént.

Nem állítja senki, hogy az államszocializmus alatt ne lett volna egyenlőtlenség a kultúrához való hozzáférésben, vagy hogy a szocialista kultúrpolitika ideológiáktól mentes lett volna, és osztatlan siker fogadta volna a különféle kultúrprogramokkal kapcsolatos brigádvállalásokat a gyári munkások teljes körében (erről lásd bővebben Bartha Eszter kiváló kutatását a győri Rába munkásairól).

Azt azonban nehéz vitatni, hogy az államszocialista kultúrpolitika kifejezetten a minél szélesebb körben elérhető kultúrafogyasztás feltételeinek megteremtésében volt érdekelt. Ennek egyébként komoly kollektíva- és identitásképző szerepe is volt, ahogyan az Scheiring Gábor Egy demokrácia halála című könyvében szereplő munkásinterjúkból is kiderül.

A Meseország mindenkié körül kirobbant vitában azonban nem csak a hozzáférés anyagi okokra visszavezethető korlátozottsága marad rejtve.

Arról is kevés szó esett, hogy a kötet által megjeleníteni kívánt diverzitás mint szinte megkérdőjelezhetetlen érték történetileg honnan táplálkozik, miért pont ez tud ennyire vonzó és szimbolikus progresszív témává válni, és kik és milyen pozícióból állítják elő azt a kultúrát, amely ezt a pajzsára emeli.

A kultúratermelés különféle szféráihoz való hozzáférés sem oszlik el ugyanis egyenletesen a társadalomban. Ráadásul, ahogyan az Barna Emília, Madár Mária, Nagy Kristóf és Szarvas Márton tanulmányából kiderül, a kulturális mezőn belüli helyi ideológia harcok önmagukon jócskán túlmutatnak.

Olyan hegemóniaharcok ezek, amelyeket az előtérben a kulturális termelők vívnak, a tágabb politikai-gazdasági folyamatok kontextusába helyezve pedig végső soron a termelési viszonyokat legitimáló uralkodó kultúra tartalmáról zajlanak. A szerzőnégyes érzékletesen írja le, hogy a helyi elitcsoportok kulturális mezőben zajló vitáiban miként válik fontos referenciaponttá a „nyugat”, és egyes osztályfrakciók beágyazottságát miért kell igazi gazdasági erőforrások helyett vagy azok mellett a kulturális tőkén keresztül (is) biztosítani.

A diverzitás témájának felkarolása tehát egyrészt könnyen védhető, legitim célként sejlik fel egy olyan környezetben, ahol a politikai mainstream a közösséget minél homogénebb csoportként kívánja feltüntetni, kizárva vagy ignorálva belőle az attól különféle szempontból eltérő embereket és a problémáikat.

A diverzitás témáján keresztül ráadásul viszonylag könnyű egyfajta értékközösséget is kifejezni az innen elképzelt „nyugati felvilágosult” közép- és felsőosztállyal. Arról azonban már ritkán esik szó, hogy a diverzitás követelményét hogyan hívta életre, és miként aknázza ki a mai napig a kapitalista árutermelés, és épít ki hozzá egy komplett iparágat például a különféle munkahelyi érzékenyítő-tréningekkel és diverzitás-programokkal.

A Meseország mindenkié körül kialakult vita tehát jócskán túlmutat önmagán, többről szól, mint politikai performanszokról, többről szól, mint értékek ütközéséről, mint a kultúrjavakhoz való egyenlőtlen hozzáférésről. Kérdés, hogy ennek a felismerése kiknek az igazi érdeke, és meddig futunk még bele a jól ismert forgatókönyvek szerint zajló „kultúr”vitákba.