Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Meg­gyurcsányosodásunk

Az ellenzék körében állandósult a vita Gyurcsány Ferenc személye körül, de viselkedési mintáját, érvelési kultúráját, saját szerepéről alkotott képét és társadalmi alapattitűdjét szinte kivétel nélkül minden politikai szereplő átvette – mostanra a maradék ellenzéki média fősodra is. Jelen helyzetünk a Fidesz felelőssége, de írásom az örök következménynélküliség, az elfojtott önkritika, az elmulasztott szembenézés és az elmaradó átalakulás mementója szeretne lenni.

Sokan mondják azt, hogy a Fidesz felelőssége az ország és közbeszédének romba döntése, és kérdezik, hogy miért kell a maradék ellenzéket szapulni, ők legalább tesznek valamit, inkább össze kéne fogni, és erőnket egyesítve kellene küzdenünk a valódi bűnözők ellen. Jogos felvetés, de éppen az ellenzék és vezetőinek viselkedése zárja ki a fenti ideálokat. Nyilvánvaló, hogy a Fidesz felelőssége az ország kifosztása és lealjasítása, békeidőben, megszálló hatalom hiányában, de ha olyanokat választ vezetőnek az ellenzék, akik valójában nem állnak ellen, nem fordulnak szembe, akkor az egész közösség tússzá válik és kooperálni fog saját szellemi vagy fizikai lemészárolásában. Az ellenzék védelme áldozathibáztatás címén a társadalmi Stockholm-szindróma egyik fő tünete.

Gyurcsány „elkúrta”, de nemcsak azzal, hogy nem tudta elmondani, hogy igazat mondott, amikor hazudott, hanem azzal is, hogy viselkedésével egyik ponton sem adott súlyt szavainak, amit azzal tehetett volna meg, hogy lemond. Szavai nem kapcsolódtak cselekvésekhez, nem jött létre az a fajta lehorgonyzás, amitől megjósolhatóvá válhatott volna viselkedése: ami miatt az a követhető vezető lehetett volna, aki ha hibázott is, megbánta, és immár érthetően beszél.

Politikai bukását nem a beszéd hozta el, népszerűsége csak bő egy évvel később omlott össze, a négyigenes népszavazást követően: hiába volt érvénytelen a népszavazás, teljesítette a Fidesz követelését, és minden reformot leállított, amire várt az ország, ami miatt rá szavaztak a bizonytalanok. Tudtán kívül ezzel adott valódi súlyt szavainak: tényleg hazudott. Kiderült, nem lesz itt semmilyen változás, mert nem azért mondta Őszödön, hogy „hazudtunk”, hogy szembesítsen, és átalakítsa a megroggyant komcsi ellátórendszereket, többek között a már akkor roncs állapotú egészségügyet, hanem mert… ki tudja? Ha nem csinálja meg az ígért reformokat, akkor csak kummantott, és tulajdonképpen nem is érdekes, miért mondta, amit mondott.

Gyurcsány azóta is sokak szemében a meg nem értett zseni, a fel nem ismert messiás, a mitikus hős, az igazmondó juhász. A válasza arra, hogy fordítsa a szavakat cselekvésbe, vonja le a konzekvenciákat és „monnyon le”, pedig kitartóan az, hogy „tessék jobban politikát csinálni”, „én legalább teszek valamit”, és hogy „megköszönhetnéd, hogy dolgozom a közös ügyért”.

Csak hát ő valójában nem csinál semmit. Se programot, se tervet, se stratégiát, már azon kívül, hogy hősként illegeti magát. Nem elég, hogy Gyurcsány Gyurcsány, meg is gyurcsányosodott.

Gyurcsány kritikára adott válaszai rendkívül mélyen beleivódtak az ellenzéki pártok és azok vezetőinek túlnyomó többségének gondolkodásba is – már ha nem csupán megjelenítettek egy eleve ott lakozó mintát. Hiába halmoznak hibát hibára, hiába követnek el morális baklövéseket, hiába töketlen a szervezés, hiába szervilis és meghunyászkodó formában mernek csak ellenszegülni (tisztelet a kivételnek, de például rendre határkerítés-pártiként reklámozzák magukat, biztos ami biztos), a kritikát ők is áldozathibáztatásnak tüntetik fel. A konzekvenciákat nem vonják le, mártírnak látják magukat és a hős öntudatával beszélnek, de tényleges cselekedeteikkel ritkán és alig vonják kérdőre vagy veszélyeztetik a fennálló rendet, látszattevékenységgel töltik az idejük jelentős részét, amikor törvényeket fogalmazgatnak egy törvénytelen rendszerbe besimulva.

Amikor ezzel szembesítik őket, nem mondanak le, nem adják át a helyüket egy következőnek, nem vonulnak vissza (egy időre), hanem közlik, hogy tessék jobban csinálni. Ez a heroikus jótevés nevében fenntartott kontár küldetéstudat katasztrofális károkat okoz a magyar közéletnek és közbeszédnek, a szereplők passzív jelenlétükkel voltaképpen aktívan akadályozzák a társadalmi átalakulást. Mostanra nem pusztán a nem-cselekvésükkel van a gond, hanem jelenlétükkel is, mert biztosítják a kormányzat számára a szükséges látszatot külföldön és belföldön egyaránt.

Nem vitás, időről időre történnek politikai akciók, születnek beadványok és ítéletek, indulnak perek és kivizsgálások, de pont annyi, amennyi a kormánynak ahhoz kell, hogy elmondhassa: nesztek, van itten demokrácia. Születtek fontos jogi eredmények is, főként Strasbourgban, de nagyjából annyi, ahány botrányos törvény születik a magyar parlamentben egy átlagos héten. Több mint 520 hét telt el. A tettek nem olyan kaliberűek, hogy valódi súlyt adjanak a szavaknak, a fenyegetések üresek, ahogy a támadások is.

Ukrajnában Tyimosenko lecsukatta magát – nem kívánom ezt senkinek, de viszonylag jól érthető politikai üzenet külföldön és belföldön egyaránt, ha valakit a nézeteiért leültetnek. Mandela nem azért lett elnök, mert börtönben ült, hanem azért ült börtönben, mert vállalta a szavai súlyát, és tetteivel még súlyosabbá tette őket. Ilyen bevállalás nélkül csak a levegőbe beszél az ellenzék, fel is használják erre, udvari bolondként rázhatja a csörgőjét a választások előtt és után.

Illetve hosszasan vitatkozhat arról, hogy egy állandóan változó választási törvény, ami direkt az aktuális politikai aktorokra szabott kényszerzubbony, és egy olyan választás, amelyet a nyilvánosságból kizárva kellene megnyerni, vajon megnyerhető-e. A helyes válasz: nem, nem nyerhető meg. Emiatt nem valódi a választás, tehát a törvények eredeti szellemének nem felel meg, mondhatnánk azt is, hogy el van csalva. Aki pedig a csalásban részt vesz, az azt a látszatot kelti, hogy ami történik, az nem csalás, így maga is részévé válik egy még nagyobb csalásnak.

Orbán nem egy zseni, de annyit ért, hogy a tettek beszélnek, és az ellenzék tehetetlenségét és passzivitását nagyszerűen tudja keretezni a demokrácia látszatának fenntartásához.

A szavak tettekbe nem-fordításának tankönyvi példája a 2018. decemberi tévéfoglalás esete. A feldühödött tömeg spontán megindult a tévészékházhoz, az ellenzéki politikusok pedig sietve a megmozdulás élére álltak. Mivel nem készültek (mint általában), kénytelenek voltak egy parlamenten kívüli párt programpontjait kölcsönkérni (amely programpontok valamilyen képzelt kompromisszumra törekedtek az agresszor vezérrel, miközben aprópénzzel akarták lekenyerezni a rendőröket – de legalább programpontok voltak). Ezt követően az épületből jogtalanul kidobták őket, fél órát várakoztatták kint a tömeget, miközben felsorakozott a rendőrség, majd amikor belátták, hogy képviselői jogaikat a piti biztonsági őrök lábbal tiporták, nem próbáltak meg bevinni 30 rendőrt a sorfalból, hogy jogaikat érvényesítsék, de azt sem mondták a tömegnek, hogy sajnálatos módon itt és most megszűnt a jogrend az országban, és hogy sajnos a rendőrség felé sem tudják garantálni, hogy meg ne induljon a tömeg, el ne foglalja a tévét. Ehelyett meleg szavakkal hazaküldték az embereket a hidegre való tekintettel, miközben őket a hideg valójában cseppet sem érdekelte. Ezzel elszalasztották a történelmi pillanatot.

Nem vállalták be, hogy tettekre váltsák a szavaikat. Meggyurcsányosodtak.

A médián, a közbeszéd ajtónállóin múlik, hogy a köz hogyan gondolkodik Gyurcsányról vagy a politikáról. Hogy ki kap mikrofont, kiből lehet hírnagyhatalom, az rengeteg ember áldozatos, embert próbáló és sokszor valóban hősies munkáján múlik, akik az egyre diktatórikusabb berendezkedés ellenszelében dolgoznak. Az ellenzéki média igyekszik objektíven és pártállástól, illetve politikai véleménytől függetlenül tudósítani. Azonban, ha komolyan gondolják, hogy ellenzéki és média, akkor már politikai véleményt (is) közvetítenek, nem?

Úgy látom, ez tévedés: a demokratikus berendezkedések független médiája nem kérdőjelezheti meg a liberális parlamentáris demokráciát, sőt, közbeszédet és közgondolkodást védő feladata, hogy ne biztosítson teret a felvilágosult alkotmányos berendezkedés megdöntésére, illetve a nyíltan vagy burkoltan a sajtószabadság felszámolására irányuló politikai nézeteknek, pártoknak, egyéneknek – és ez nem politikai, hanem társadalmi és világnézeti elköteleződés. A független magyar médiának voltak súlyos mulasztásai ez ügyben, amikor hagyta magát „lebaloldalizni” és hagyta véleményként kezelni a közösség és a közbeszéd védelmét a közösség egésze előtt, és indulatokon kívül nem tett látható gesztusokat.

Mindazonáltal a párt és az állam propagandagépezetét (amely a közbeszéd lezüllesztése révén sikeresen segített győzelemhez egy díszletein túl a tényleges közbeszédet és a parlamentáris demokráciát felszámoló csoportosulást) valódi, közérdekű médiának tekinteni enyhén szólva túlzás lenne. A saját tévé, rádió, újságok és egy „alternatív valóság” felépítése amerikai (republikánus) spindoktorok tanácsára és módszereivel kezdődött a kétezres években, akik morális korlátok híján, a szólásszabadság amerikai típusú felfogásában, bátran árusították Goebbels módszertanát amerikai csomagolásban (ld. Finkelstein).

A digitális új médiák sokszor éppen azért válhattak ugyancsak pusztító erőkké ebben a küzdelemben, mert piaci versenyelőnyük biztosítása érdekében a ‘90-es évek Amerikájában felmentették őket a valódi újságokra kötelező érvényű szerkesztői feladatok alól: éppen a szűrő funkciót nem kellett ellássák, és így csak idő kérdése volt, hogy a korábban a nép-nemzeti-ezo-bulvárba szorult szélsőséges vélemények (itthon pl. a Magyar Fórum) immár a legitimitás és vitaképesség látszatának farvizén letarolják a vélemények piacát (noha ennek már inkább szociálpszichológiai okai vannak).

A közösségen belüli párbeszéd és a megállapodás terepe mint olyan a jelenleg ismert tapasztalatok alapján nem létezett a kisebbségeket és a kisebbségi véleményt védő parlamentáris demokráciákon kívül, a történelmi beszámolók alapján még a közvetlen demokráciákban is rövid úton a többség türannosza alakul ki – feltehetően a vélemények tekintetében is. Vagyis lehet politikának vagy politizálásnak nevezni a katonai stratégiát, az önkényt, a diktatúrát, de a szavak ilyen használata eszköz azoknak az autoriter rendszereknek és vezetőknek kezében, akik a megtévesztés érdekében szándékosan csűrik-csavarják a kifejezéseket – „Magyar Népköztársaság”. Victor Klemperer kiválóan mutatott rá, hogy a szavak hatalomittas összekuszálása korlátlanul kiterjeszthető. Az efféle hamis szóhasználat öntudatlan átvétele nemcsak legitimációhoz vezet, de akadályozza a tiszta beszédet és a megértést is.

A demokrácia felszámolása nem politika, hanem a politika felszámolása, azaz diktatúra. Lehet persze szemérmesen illiberális demokráciának is nevezni, de ahol a közügyekbe a jól tájékozott többség nem szólhat bele, vagy azért, mert nincs választása, vagy mert nem tájékozódhat, vagy mert nincs mersze, ott nincs tényleges politika és közélet, ott parancsuralom van.

Ha valaki úgy tünteti fel a demokratikus berendezkedés megdöntésére irányuló törekvéseket, mintha valódi politikai törekvésekről lenne szó, szavaival legitimálja őket: létrehozza azt a látszatot, mintha politikai álláspontról lenne szó. Amikor a média a szólásszabadság jegyében beengedi a szélsőjobboldali „véleményeket” vagy „politikát” a közbeszédbe, valójában a vélemények és a politika felszámolásához nyitja meg az utat.

Amikor a média teret biztosított Orbánnak vagy Trumpnak, akik elmondhatták, hogy a média hazudik, akkor a média ezzel saját, a közbeszédet és a közgondolkodást védő feladatát adta fel. Objektivitás címén elengedte a felvilágosult, demokratikus közbeszéd védelmét. „Nem politizálás” címén beszállt a politikai játszmába, ami a politika felszámolására irányul, és ezzel legitimálta saját felszámolását is.

Miért kéne azt gondolja az egyszeri hazai olvasó vagy az oly kiművelt külhoni értelmiségi, hogy Magyarországon nincs sajtószabadság, amikor van egy csomó újság és harcias cikk? Amiatt, hogy a cikkekben leírják, hogy nincs sajtószabadság?

Amennyiben az állami gyűlölet- és egyéb kampányokról szóló beszámolók előrébb helyezik az információ precíz terjesztését a hazugság leleplezésénél, amíg nem a cáfolat szerepel elöl és a hazugságok nem szorulnak az igazság lábjegyzeteivé (pusztán azt igazolandó, miért is kellett ismét szóvá tenni a felvilágosodás ügyét vagy egy-egy vonatkozását), akaratlanul is segítik a hatalmat szélsőséges nézetek révén magukhoz ragadó opportunista ragadozókat, és megmutatják, hogy a médiát fel és ki lehet használni.

Döbbenten méltatlankodik a hasonlóan szűkülő globális közbeszéd, hogy mennyi butaságot mondanak a neofasiszta néptribünök és mégis hallgatnak rájuk a tömegek. Valójában a rendelkezésükre álló fórumokat arra használják, hogy indulatokat korbácsoljanak, ahol a tartalom valóban üres pusztítási vágy. Azért beszélnek érvelés és tartalmi üzenet híján, mert az felesleges az indulatok kommunikálásához, sőt, azért beszélnek egyáltalán, mert tudják, hogy nem lehet azonnal ütni, kicsit előtte a szájat is mozgatni kell, ezért minél gyorsabban igyekeznek elmagyarázni, hogy kiket és miért kell megverni vagy megölni. A tömegek nemcsak azért hallgatnak rájuk, mert saját indulataikat remélik kiélni, hanem mert a cselekvésre irányuló beszéd, amit néhány szimbolikus cselekvési aktus is követ, hitelesebbnek tűnik, mint csupán a cselekvésről folyó szüntelen beszéd tettek nélkül. Ez még akkor is áll, ha vezető valójában nem tesz semmit, nem cselekszik, csak cselekvésként és cselekvésben[1] beszél.

Amikor Orbánék a magyar ellenzéket, annak politikusait, pártjait, újságait, újságíróit, tehát a közbeszéd és a magyar nyilvánosság maradványait azok akaratán kívül felhasználják arra, hogy Brüsszelben azzal érveljenek, hogy tombol itten a demokrácia, akkor azért sikeresek, mert azok, akik folyton arról beszélnek, hogy baj van, egyáltalán nem viselkednek úgy, mintha valóban baj lenne. Orbán hiteles, ők hiteltelenek. Ő nyerte meg a választásokat – az ellenzék nyilván nem indult volna el, ha esélye sincs.

„Nem panaszkodni kell, meg kell nyerni a választásokat.”

– hallatszott ezzel szemben a bonmot, de vajon hogyan? Nem csak utólag vált nyilvánvalóvá, hogy nem fog sikerülni. Azzal, hogy az ellenzék beült a parlamentbe, nemcsak a választásokat, de az új médiatörvényt is legitimálták (ha már nem vonultak ki annak elfogadásakor és ha már nem vonultak ki az alkotmánybíróság kiherélésekor), majd nevüket és arcukat adták az alkotmányhoz (amiben nincsen immár szó elidegeníthetetlen emberi jogokról), végül pedig a felhatalmazási törvényhez is.

Lassan maga az ellenzék is arról kezdett beszélni, miután az általuk is propagandagépnek nevezett állami média a Magyarországon sohasem létezett gazdasági bevándorlók (ti. háború és terror elől menekülő menekültek) dehumanizálásába fogott, hogy szükség van a kerítésre, mert „ez itthon a politikai realitás, ezt szeretik a választók”. A média pedig beszámolt erről is, ahogy a bevándorlási hazugságokról is mint politikai véleményről. Az újságok még akkor sem húzzák le a rolót, amikor már az olvasóikat is börtönbüntetéssel fenyegetik, ha mást mondanak, mint a kormány (lásd: „rémhírterjesztés”).

Az ellenzéki média, a független magyar sajtó utolsó roncsai nagyjából a lakosság 15-20%-át érik el, aminek talán a fele lehet kíváncsi rá, és annak is egy töredéke olvassa a bulváron túli híreket, de ebben a helyzetben sem változtat beszédmódján és megjelenésén, nem mutatja ki cselekedetben, hányadán áll, mit gondol a demokratikus közbeszédről valamilyen gesztus formájában, miközben a kormánytól független hírt, egyelőre járványügyben, többé már nem közölhet.

Ez nem felhívás és nem is követelés – az ellenzéki szereplőknek, az ellenzéki közösségnek, az ellenzék vezetőinek, a média szereplőinek maguknak kellene rájönniük, mi a helyes cselekvés. Azonban az EU vagy a globális kommunikáció terében nagyon nehéz lenne eladni, hogy Magyarországon parlamentáris demokrácia és szólásszabadság van, ha nincs ellenzék a parlamentben, és nincs sajtó a kormány propagandagépezetén kívül. Ha élesítésre kerülnek a törvények, amelyek miatt konganak a vészharangok.

A további zavartalan működés, a roló le nem húzása vagy húzatása azonban teljesen hiteltelenné teszi a nemzetközi sajtóban megjelenő szolidáris cikkeket és azok szerzőit, és rövid időn belül a nemzetközi vitákban is alul fog maradni mindenki, aki azt állítja, hogy bármi komolyabb gond lenne Magyarországon. Akkor Orbán ezt az új szintet is konszolidálni fogja.

A Magyar Tudományos Akadémia esete megmutatta, mennyit ér a nemzetközi segítség, ha maguk a szereplők nem állnak fel, nem csapnak az asztalra, hanem reménykedve tárgyalnak a színfalak mögött, majd amikor elvesztették a tárgyalást, a színfalak előtt hősként tüntetik fel magukat, a kritikát visszautasítják, felmentik magukat a saját felelősségük alól és mártírként igyekeznek inkább óvatosan eloldalogni a közjó védelmének nevében, semmint lemondanának.

Kívülről nem lehet érteni azt és nem lehet segíteni annak, aki ennyire meggyurcsányosodott. Fájdalmas lépések várnak mindannyiunkra – kiért előbb, kiért utóbb, de mindenkiért el fognak jönni. Akik előrébb és hangosabban mennek, még reménykedhetnek, hogy ha eléggé hangosan kiabálnak, melléjük áll a maradék. A szabadságot üres szavak nem hozzák vissza. Csak a valódi szembefordulás a percről percre mind kenetteljesebb ragyogásában kibontakozó önkényuralommal.

[1] – Austin beszédaktus-elmélete értelmében; Austin, J. L. (1990). Tetten ért szavak. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Kiemelt kép: MTI/Kovács Tamás