Varga Judit igazságügyi miniszter vasárnap este úgy döntött, félmillió forintot adományoz a Szent László és Szent István Kórház Betegeiért, Orvosaiért és Dolgozóiért Alapítványnak. Ezt persze a Facebookon közölte, hogy mindenkivel megoszthassa a dicsőségét, sőt még az alapítvány bankszámlaszámát is közzétette, arra az esetre, ha esetleg másnak is megjönne az adakozó kedve. Kommentelők százai magasztalták a minisztert példamutató cselekedetéért, voltak, akik egyből meg is tették volna miniszterelnöknek, többen pedig az ellenzéki pártoktól kérték számon, ők adakoztak-e valaha. Persze nem nagy meglepetés, hogy – a maga 10 ezer lájkjával – ekkora népszerűségnek örvend a poszt, hiszen adakozni mindig szexi, főleg, ha az ember némi hatalommal és ismertséggel is bír (a koronavírus miatti feszült helyzetről nem is beszélve).

De álljunk csak meg egy szóra. Akadt azért egy-egy kommentelő, aki szerint a kórházak támogatása nem a politikusok, hanem az állam feladata. A helyzet az, hogy Varga Judit valójában mindannyiunk helyett adakozott már. A miniszter a mi adóforintjainkból kapja a fizetését, annak a kormánynak a tagjaként, amelyet Magyarország választópolgárai hatalmaztak fel az ország vezetésére. Ennek a feladatnak velejárója például a megfelelő mennyiségű forrás biztosítása az egészségügyi ellátórendszer számára, illetve a benne dolgozók anyagi és társadalmi elismerésének folyamatos növelése.

Jószándék, példamutatás vagy népszerűségszerzés? Igazából mindegy is, mi volt Varga Judit szándéka azzal, hogy névtelen adakozás helyett inkább egy Facebook-poszt mellett döntött. Ugyanakkor fontos leszögezni:

igazán álságos, hogy jótékonykodó tündérkeresztanya szerepében tetszeleg egy miniszter, miközben a kormány, aminek tagja, épp a koronavírus okozta vészhelyzet kellős közepén döntött úgy a minap, hogy a rendkívüli intézkedésekhez rendelkezésre álló 18 milliárd forintos keretből mindössze 2 milliárdot különít el az Állami Egészségügyi Ellátó Központ részére a vírus elleni védekezésre.

De nagyrészt ugyanennek a kormánynak az érdeme az is, hogy körülbelül 1700 orvos és 25 ezer ápoló hiányzik az egészségügyből, hozzájuk pedig csatlakozik még a rendszer működtetéséhez szükséges szülésznők 25 százaléka és a mentőtisztek 13 százaléka is. Ez az a kormány, amelyik bár minden adandó alkalommal büszkén közli, hogy 72 százalékkal emelkedik az egészségügyi dolgozók bére, arról soha nem tett még említést, hogy ez korántsem vonatkozik mindenkire, az évekre felaprózott emelés pedig szinte semmit sem ér a versenyszféra béremelései mellett. Ennek a kormánynak közel 5 ezer egészségügyi dolgozót sikerült külföldre üldöznie az elmúlt 8 évben, miközben a – még Magyarországon élő – frissen végzett szakdolgozók fele munkába se áll.

Vészterhes hónapok elé nézünk. Bár a kormány egyre komolyabb intézkedéseket vezet be, elkerülhetetlen, hogy a kedd kora délutánig azonosított 50 magyarországi koronavírus-fertőzött száma néhány héten belül ne ugorjon fel ezerre, aztán akár több tízezerre.

Miközben a gazdaság felett gyülekező sötét fellegeket igyekszünk egyelőre elhessegetni és a túlélésre koncentrálni, az olaszországi képeket látva minden bizonnyal sokunk fejében ott motoszkál a gondolat: mi fog történni ebben az időszakban az egészségügyben?

Az egészségügy dolgozói eddig sem voltak könnyű helyzetben, heteken belül pedig talán soha nem tapasztalt nyomás alatt fognak éjt nappallá téve dolgozni. A következő heteket meg fogja sínyleni az egészségük, a pszichés jóllétük és nehéz napok elé néznek az értük aggódó családtagok, barátok is.

Mint Varga Judit fogalmazott posztjában: „A frontvonalban lévőknek minden segítség jól jöhet!”

Milyen igaz! Jól jönne most a kórházak dolgozóinak és betegeinek, ha az egészségügyi dolgozók megkapnák a megfelelő védőfelszereléseket, így hiányuk miatt nem kerülnének karanténba és kisebb eséllyel fertőznék meg szeretteiket. Jól jönne, ha a koronavírus által leginkább veszélyeztetett korcsoportba tartozó idős orvosoknak nem kellene a lelkiismeretük és az egészségük között választani, amikor a kormány ugyan eltiltja őket a betegekkel való érintkezéstől, de azt nem pontosan tudni, ki fog helyettük dolgozni. Jól jönne, ha nem az egészségügyi képzésben tanulókat kellene önkéntes munkára toborozni, mert nincs elég ember. Jól jönne, ha a betegkísérőtől a főorvosig minden egészségügyi dolgozó munkája el lenne végre ismerve.

Ne áltassuk magunkat azzal, hogy mindez az adakozók jószándékán múlik.