Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Budapest szabad

1945. február 13-án, 75 éve, vagyis háromnegyed évszázada szabadult fel Magyarország fővárosa a nácik, nyilasok és csatlósaik rémuralma alól, ezzel Budapesten a több mint száz napon át tartó csaták mellett véget ért az egymást váltó, kívülről mérsékeltebb vagy szélsőségesebb, de velejükben menthetetlen és mentegethetetlen, egymást váltó radikális jobboldali eszmék negyedszázados uralma is.

Budapest a háború alatt rengeteget szenvedett. Miután a Kárpátokat megkerülve az ország keleti részén viszonylag simán áthaladt a szovjet Vörös Hadsereg, azon belül a 2. ukrán front Fjodor Ivanovics Tolbuhin marsall vezénylete alatt, a háborút addig legfeljebb viszonylag csekély mértékben megtapasztaló főváros is megérezhette annak valódi ízét.

Október 29-ig legfeljebb a szórványos, rémisztő, de kevésbé pusztító bombázások, a hiánycikkek egyre hosszabb listája és a frontról hazajött, vagy haza nem jött katonák történetei, meg persze a hírek utaltak arra, hogy háború van, azonban ekkorra Budapest határaihoz megérkeztek az első szovjet tankok.

És az apokalipszis város fölött nyargalászó lovasainak árnyképeként a német haderők szürke és fekete egyenruhái is egyre mindennaposabb viseletnek számítottak.

A város utcáinak kövén a katonabakancsok csattanása és a különböző nagymacskák neveit viselő acélszörnyek csikorgása Hitler gyilkos és önző parancsát visszhangozták, amelynek értelmében a háború végnapjai felé erődnek nyilvánította Budapestet, melyet az utolsó töltényig, az utolsó emberig kell védeniük az ott lévő katonáknak.

Nem sikerült.

Az utolsó töltényig tartó harc sem, a német parancsnokság gyávaságának és parancsmegtagadásának köszönhetően, de Budapest védelme már csak azért sem jött össze, mert épp az erőddé nyilvánítás pecsételte meg a város és lakói sorsát. Ezzel együtt a Führer terve, miszerint Sztálingrádot csinálna a magyar fővárosból, félig vált csak be –  Budapest jelentős része elpusztult, lakosai hónapokig szenvedtek, akárcsak a Volga-parti iparvárosban – a hadiszerencse azonban nem fordult meg.

1945. Magyarország,Budapest XII. Vérmező, háttérben a Krisztina körút – Hajnóczy József utca sarok.
Forrás: Fortepan/Ungváry Krisztián

Ez persze nem meglepő, még a berlini íróasztalok mellett sem gondolhatta mindenki teljesen komolyan, hogy a náci Németország visszájára fordíthatja a háború menetét, mikor a Szövetségesek egyre szorosabb harapófogóba szorították nyersanyag-, ember- és morálhiánnyal küzdő III. Birodalom maradványait.

Ha pedig még így is lett volna, morálisan akkor is vállalhatatlan lett volna a főváros beáldozása gyilkos eszmék védelmének oltárán – de a 44-45-ös helyzetben csak a náci fenevad haláltusájának elnyújtását szolgálhatta mindazok áldozata, akiket egy szóval sem kérdeztek arról, hogy részt kívánnak-e venni ebben.

Budapestnek nem voltak védői, csak a náci birodalomnak és a náci eszmének voltak védői, akik a szólásból ismerős németes precizitással alakították vágóhíddá a várost, mielőtt még az ostrom utolsó, perverz felvonásaként saját magukat is lemészároltatták volna a Valhalla felé menetelve (futva, vánszorogva, menekülve), két nappal az ostrom vége előtt.

Budapest az ostrom után (Fortepan/ Ungváry Krisztián)

A Budapesten tartózkodó nácik, nyilasok és csatlósaik sikeresen tartották fel egy időre a Vörös Hadsereget. A szovjetek arra számítottak, hogy viszonylag könnyedén felszabadítják a várost, és – mint anno az Opel Blitzek Magyarország német megszállásakor – egyszerűen áthajtanak rajta tovább űzve a fasisztákat nyugat felé – ehelyett azonban ostrommal kellett bevenniük. Előbb szabadították fel Székesfehérvárt, minthogy körbezáruljön a Budapest körüli ostromgyűrű, és a 2. ukrán front mellé a városhoz kellett vezényelni a 3. és 4. Ukrán Frontot is az ellenség heves ellenállása miatt, továbbá részt vettek az ostromban az átállt román haderők részei is, valamint a magyar önkéntesekből toborzott Budai Önkéntes Ezred is. A Budapest-környéki és budapesti hadmozdulatokról, valamint a város szenvedéseiről Tóth Csaba írt tavalyi, kiváló cikkében.

Az ostrom halottainak száma hozzávetőlegesen 38 000 civil, 95-100 000 szovjet és csaknem ennyi német és magyar katona, akiknek vére egytől egyig teljesen feleslegesen és értelmetlenül áztatta a főváros utcáit.

Aki szeretné mozgóképen látni, milyen volt az ostrom, annak ajánlom ezt a rövid filmecskét, melyet a Vörös Hadsereg felvételeiből állítottak össze (a másik oldalnak épp jobb dolga is akadt):

Az ostromgyűrűben mindennapossá vált a nélkülözés, így 1944-45 kemény telén a még a fővárosban maradt néhány százezer embernek nem csupán a puskagolyóktól, aknagránátoktól, bombázásoktól és a rettegett sztálinorgonáktól, de a fagy- és éhhaláltól is tartaniuk kellett.

Nem is beszélve a fővárosban gettókba zárt zsidókról, akik soha nem tudhatták, mely napon találja úgy valamelyik, a városban portyázó nyilas horda, hogy itt az idő kegyetlenkedni egy sort, ennek jegyében kivinni pár tucat védtelen embert, és a jeges Dunába lőni. Vagy csak lemenni vérengzeni egy kórház pincéjébe, esetleg védett házakat feldúlni.

Mikor pedig ezekre a vérengzésekre gondolunk, ne feledjük el azt sem, hogy ez csak a végpontja volt egy sokkal hosszabb folyamatnak – jelesül annak, hogy negyedszázaddal korábban hatalomra került a jobboldali rezsim, mely első pillanattól kezdve hangolt a zsidóság ellen, és a Numerus Clausus képében Európában elsőként vezetett be zsidótörvényeket.

Ráfoghatják a kortárs történetírás egyes – kormányközeli – ágai a zsidók kiirtását és Magyarország háborús szerepvállalását, vagy bármit, amit jólesik, a megszálló németekre és a nyilas csatlósokra, esetleg a németbarát hadvezetésre (de ez már ritkább), látnunk kell, hogy korábban, Horthy Miklós kormányzó uralkodása („Minek nevezzelek?”) idején is olyan lelkesen irtották a magyar zsidóságot, hogy Auschwitzból kérték a transzportok ritkítását.

Ahogy azt is láthatjuk, hogy bőven a deportálások előtt, mikor Magyarországon még jobbára tombolt a béke – illúziója -, lelkesen vezette be a hatalom a zsidótörvényeket.

És Budapest zsidósága sem azért élhette túl viszonylag nagyobb számban a második világháborút, mert Horthy annyira megszánta volna őket – a vidékieket nem sajnálta, a vajdaságiakat (az újvidéki vérengzések remek játékfilmes feldolgozása a Hideg napok) nem sajnálta, a kárpátaljaiakat nem sajnálta, soroljam még? – hanem mert látta, hogy a háborút bukták, és jópontokat akart szerezni, ezért leállította a transzportokat.

Budapestnek nem voltak védői. Ha Budapestet védték volna az itt állomásozó német és magyar csapatok, akkor puskalövés nélkül vonultak volna ki a városból, hogy ne szenvedjen a civil lakosság és ne érjék máig is érezhető károk az épített környezetet, az infrastruktúrát.

1945. Magyarország,Budapest V. Szervita tér a Bárczy István (Kamermayer Károly) utca felé nézve, jobbra a Városház utca.
Forrás: Fortepan/Vörös Hadsereg

Budapestnek nem voltak védői. Ha a városban állomásozó csapatok Budapest védői lettek volna, akkor nem robbantják fel a hidakat, és nem mészárolnak civileket saját maguk is, miután a városra hergelték a Vörös Hadsereg irdatlan hadigépezetét, mely utcáról utcára tisztította meg a fővárost a náci szennytől.

A visszavonuló nácik felrobbantották maguk után Budapest hídjait. Az Erzsébet-hidat csaknem húsz évvel később, 1964-ben építették újjá. Forrás: Fortepan/Fortepan

Budapestnek áldozatai voltak, a civilek – közöttük hangsúlyosan a gyilkos rendszertől üldöztetett zsidók – a katonák, a felszabadítók, akik vérüket ontották egy ismeretlen föld messzi országában a világot lángba borító őrült eszme ellenében és talán azt se tudták, melyik város macskakövén terülnek el örökre, a budapesti ellenállók, akitet a nyilasok állítottak falhoz, a luganszki gépész, a szegedi villamosvezető, a budapesti munkaszolgálatos és a hamburgi zöldségárus, áldozat az aggastyán, a karon ülő csecsemő és az összes ismeretlen, akinek jó esetben azelőtt ástak sírt valamelyik közparkban, hogy a varjak elhordták volna a testét.

És gyilkosok azok, akik berlini szobáik ideig-óráig még kitartó kényelme érdekékben mindezen embereket és Budapestet feláldozták, akik csatlakoztak hozzájuk, mert egy olyan eszmében hittek, melynek veleje embertársaink meggyilkolása, gyilkosok akik inkább szolgálták a végsőkig az ordas eszmét, és jobban féltek a „vörös veszedelemtől”, mint a haláltól – akár mások feláldozása árán is.

A Vörös Hadseregről és a Szovjetunióról sok mindent lehet elmondani, kétségem sincs, mindenkinek van valamilyen véleménye a témában, és mindenkinek a családjában él valamilyen történet.

Van, akinek a családját a gettóból vagy a koncentrációs táborból szabadították fel a vöröskatonák, akad, akiknek a városát vagy faluját tisztították meg a náciktól és csatlósaiktól, és olyanok is bizonyára sokan vannak, akik az erőszakoskodó kiskatonákra emlékeznek, ahogy akad, akinek a nagyapja évekig nem jött vissza, mikor egy kicsit elvitték dolgozni. Ahogy persze ott vannak azok is, akik úgy emlékeznek az ostromlott katonákra, mint akik erkölcsösen kitartottak – holott az egyetlen erkölcsös cselekedet amit ezen katonák tehettek a dezertálás volt (ahogy ezt sokan be is látták). Emlékezetünk és történetünk sokféle, a történelem személyes perspektívája már csak egy ilyen műfaj.

Azonban egy tagadhatatlan: ahogy szerte Európának ezen részén, úgy a sokat szenvedett Budapesten is a Vörös Hadsereg hozta el a békét és a nácik, valamint csatlósaik rémuralmának a végét.

Forrás: Fortepan/VÖRÖS HADSEREG

Ezt ünnepeljük ma, hogy 75 éve Budapest szabad lett, és a sokat szenvedett utcákon végre elült a csatazaj, az életben maradtak pedig hozzáláthattak a több tízezer köbméter törmelék eltakarításához, hogy a romokon egy új, és jobb világot építhessenek, és megfogadhassák egymásnak, hogy „soha többet”.

Budapestnek nem voltak védői. Budapestnek áldozatai, gyilkosai és felszabadítói voltak.

És túlélői.

1945. Magyarország,Budapest XI. Szabadság híd, a pontonhíddal kiegészített hídroncs a Szent Gellért térről nézve. Forrás: Fortepan/VÖRÖS HADSEREG

Kiemelt kép: Fortepan/Vörös Hadsereg
Olvass tovább!