Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

5+1 pontban Kászim Szulejmáni meggyilkolásáról

Bár a harmadik világháború kirobbanásától való félelem nagy valószínűség szerint eltúlzott, kétségtelen, hogy mind a Közel-Kelet békéje, mind pedig az USA globális nagyhatalmi politikája szempontjából új fázist nyitott az, hogy múlt pénteken amerikai dróntámadás végzett Kászim Szulejmánival, az iráni Köztársasági Gárda elit egységének, az al-Kudsz Brigádnak a parancsnokával, illetve Abu Mahdi al-Muhandisszal, a Népi Mozgósító Erők nevű, iráni támogatást élvező iraki milíciákat tömörítő ernyőszervezet vezetőjével.

Ezekben az éles helyzetekben rengeteg félinformáció, félreértelmezés, érdekvezérelt elemzés és politikai félretájékoztatás jelenik meg, így érdemes néhány pontban rögzítenünk pár alapvetést.

1. Kászim Szulejmáni rossz ember volt

Nincs talán olyan számottevő észak-amerikai vagy európai megszólaló, aki ne azzal nyitná, hogy hangsúlyozza, mennyire rossz ember volt az iráni katonai stratéga, mennyi vér tapad a kezéhez. És ezzel a Közel-Keleten, ahol az elmúlt évtizedekben Szulejmáni szövetséges milíciák egész hálózatát építette ki, bizonyára átlagemberek milliói értenek egyet.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy rossz embereket csak úgy randomra, valakinek a kénye-kedve szerint le lehet gyilkolni. Egyes államokon belül a társadalom által fenntartott igazságszolgáltatás az, amely valamilyen bűncselekmény esetén legitim módon eljárhat, szóval csak azért, mert valaki valamilyen bűnt követett el, nem vagyunk feljogosítva, hogy önjogon eljárjunk ellene.

A nemzetközi politikában a helyzet persze ennél bonyolultabb, de a legitim hadviselésnek így is vannak bizonyos előírásai és évszázadon kialakult szokásjoga. Amibe elvileg nem fél bele egy szuverén állam tisztségviselőjének vagy katonai vezetőjének legyilkolása – főleg nem jogi szempontból békeidőnek számító periódusokban. (Nem példa nélküli, de nem is elfogadható.)

Mindezen túlmenően a „rossz ember” érv azért sem elegendő indoklás az amerikai haderő által végrehajtott csapásra, mert ezt a most hangoztatott „elv” alkalmazása bizony csöppet sem következetes. És itt elég lenne csak rámutatni Trump szívélyes viszonyára Mohamed bin Szalmán szaúdi koronaherceggel, vagy épp Kim Dzsongun észak-koreai diktátorral. De van ennél sokkal érzékletesebb példa is.

Omár el-Basír szudáni elnök ellen a Nemzetközi Büntetőtörvényszék 2009-ben emelt vádat a darfúri népirtásban játszott szerepéért, ami elvben azt jelenti, hogy minden ENSZ-tagállamnak kötelessége lenne a bíróság elé állításáért aktívan tennie. El-Basír 2019-ig maradt elnök, ekkor a saját polgárainak lázadása döntötte meg, ám a bukása előtti egy évtizedben egyszer sem hallottunk arról, hogy az USA vagy bármelyik szövetségese a külföldön turnézó népirtóra kommandósokat küldött volna, hogy Hágába cibálja.

Márpedig ez nem egy ilyen önjelölt igazságosztó akció lett volna, hanem egy legitim nemzetközi igazságszolgáltatási eljárásban való részvétel.

Ma a nemzetközi jog látványosan nem hatékony a változatos emberiesség elleni és háborús bűnöket elkövető állami vezetők elleni fellépésben, és ennek rengeteg oka van.

Annyi mindenesetre biztos, hogy aki szeretné, hogy a Szulejmánihoz hasonló alakok elnyerjék méltó büntetésüket, ezeknek a nemzetközi igazságszolgáltatási intézményeknek a megerősítését és hatásosabb működését kellene szolgálnia.

2. Trumpék tudatosan a konfliktus kiterebélyesedésére játszanak

Itt most eltekintünk az igencsak terhelt amerikai-iráni kapcsolatok nagyobb léptékű történeti leírásától (akit ez a dimenzió érdekel, ajánljuk korábbi cikkünket), elég csak annyit megjegyeznünk, hogy azok a fegyveres összecsapások, amelyek legutóbb Szulejmáni meggyilkolásával jártak, nem az elmúlt napokban kezdődtek.

Az iráni atomalku, amelyet 2015-ben fogadtak el a legfontosabb globális hatalmak Teheránnal közösen egy ideig azt ígérték, hogy enyhülhet a konfliktus az amerikai érdekszféra és az iszlamista rezsim között. Az ISIS terrorszervezet legyőzésében, ha nem túl szorosan is, de együtt is működtek a nyugati koalíciós erők és az iráni fegyveresek, illetve az Irán által támogatott különböző síita milíciák is.

Donald Trump 2018-ban egyoldalúan felrúgta ezt a megállapodást, ami azóta folyamatosan fokozódó erőszakhullámot indított útjára. Miközben az iráni nukleáris fegyverek fenyegetése akkor még nem tért vissza – köszönhetően részben annak, hogy az EU nem vonult ki az alkuból -, de Teherán több agresszív lépést is tett az USA-val és szövetségeseivel szemben.

Donald Trump és Reccep Tayyip Erdogan 2017-ben / WIKIMEDIA COMMONS

A Közel-Kelet több pontján (így Irakban és Szíriában) is Irán kihelyezett fegyveres szövetségesei (amelyek hálózatának felépítésében a most meggyilkolt Szulejmáninak oszlopos szerep jutott) támadtak amerikai célpontokat, Jemenben pedig egy teljes proxyháború alakult ki, Iránt állítva szembe Szaúd-Arábiával, és rajta keresztül az USA-val. Washington és London aktívan segíti fegyverekkel a szaúdi rezsimet és jemeni közvetítőit, miközben Irán hasonló módon jár el saját „megbízottjaival”.

Az iráni atomalkuból való kivonulás a kezdetektől fontos részét képezte Trump külpolitikai programjának, és ahogy arra akkor rengeteg elemző rámutatott, ez a konfliktus eszkalációját eredményezi. Az előrejelzések be is teljesültek, így nehéz azt állítani, hogy az amerikai külügyi vezetés ne lett volna tisztában ennek lehetőségével.

Az az érv, tehát, hogy Szulejmáni meggyilkolása a béke megteremtését szolgálná rövid- és középtávon teljesen hamis.

Azt is figyelembe véve, hogy amerikai hírszerzési források szerint is „pengevékony” bizonyíték van arra, hogy Szulejmáni épp amerikaiak elleni támadást tervezett volna, még egyértelműbbé válik, hogy Trumpék tudatosan a konfliktus további terebélyesedésére játszanak.

Merő hülyeség az is, hogy Szulejmáni kiiktatásával meggyengült volna Irán vagy annak közel-keleti befolyása. Egyrészt a mostani akció inkább az Amerika-ellenességet erősítette helyben, egységbe kovácsolva sokszor egymással is konfliktusban lévő szereplőket. Másrészt az iráni köztársaság egy keményen szervezett, hierarchikus, bürokratikus struktúra, amelyben egyetlen vezető kiiktatása még nem okoz zavart a gépezet működésében.

Itt nem egy kizárólag karizmatikus vezetői elv által szervezett gerilla- vagy terrorista csoportról van szó, hanem egy viszonylag precízen szervezett államról. Bármekkora katonai és stratégiai zseni is volt Szulejmáni, egy ilyen típusú bürokratikus rendszerben nem pótolhatatlan. Sőt, ha igazak a stratégiai zsenialitásáról szóló hírek, úgy bizonyára gondolnia kellett saját utánpótlására, mint bármelyik valamire való cégvezetőnek.

3. A birodalmi politika vérrel jár

A Szulejmáni kiiktatása körüli amerikai kormányzat által tett, nem kimondottan bizalomgerjesztő nyilatkozatok és gyanús bizonyítékok sokak eszébe juttatták a 2003-as iraki megszállást igazoló nettó hazugságokat. Mint azóta kiderült, alapvetően gazdasági-politikai önérdekkövetést öltöztetett akkor az amerikai vezetés egyrészt tömegpusztító fegyverekről szóló fabrikált bizonyítékokba, illetve a demokrácia és a szabadság eszméibe.

Leleplező erejű példája volt ez a birodalmi politikának, amely alapvetően kizsákmányolható erőforrásokat lát bizonyos országokban, társadalmakban, és ha kell a legbrutálisabb módokon rendeli alá utóbbiakat a metropolisz, a birodalmi központ érdekeinek.

A globális táplálékláncban elfoglalt csúcsragadozói szerepe miatt az Egyesült Államoknak a világ minden pontjára elérő birodalmi karjai vannak, így se szeri, se száma azoknak a történelmi eseményeknek, amikor Washington erőszakkal avatkozott be – közvetlenül vagy közvetítőkön keresztül – egy-egy társadalom életébe, hogy kiaknázhassa annak valamely erőforrását.

Mohamed bin Szalman szaúdi koronaherceg és Donald Trump 2017 márciusában a Fehér Házban. (Fotó: Shealah Craighead / White House)

De távolról sem az USA az egyetlen geopolitikai szereplő, amely képes birodalmi ambíciók érvényesítésére szűkebb-tágabb körben.

Csak a közelmúlt rengeteg példát szolgáltat erre:

  • Kína szisztematikus elnyomópolitikája Tibetben vagy épp az ujgurok lakta észak-keleti régiókban;
  • Oroszország kaukázusi és kelet-ukrajnai behatolásai, illetve a Krím-félsziget annektálása;
  • India tevékenysége Kasmírban, és a friss kasmíri katonai akciók nyomán életbe léptetett új állampolgársági szabályok, amelyek ellen hatalmas tömegek tüntetnek országszerte;
  • Szaúd-Arábia belépése a jemeni polgárháborúba;
  • Törökország fellépése Rojava népállama ellen Észak-Szíriában.

Hasonló jegyeket mutat az iráni imperializmus is, amelynek épp Kászim Szulejmáni volt az egyik központi figurája és működtetője. A Közel-Kelet tele van Teherán által támogatott fegyveres csoportokkal, és jelentős befolyással rendelkezik a damaszkuszi és bagdadi kormányzatokban is.

Amit most látunk tehát, nem más, mint versengő – igaz nem egyenlő erejű – birodalmi ambíciók összecsapása egy évszázados viszonylatban is konfliktusos régióban.

Ez a birodalmi politika pedig mindig szükségszerűen vérrel, ember elnyomásával, meggyilkolásával, társadalmak nyomorba döntésével jár. Hiába öltözteti – márpedig mindig így tesz – valamilyen hangzatos ideológiai képződménybe (demokráciaexport, nemzeti felszabadítás, iszlám egység) tevékenységét, a birodalmi politizálás alapvetően a terület, altalajkincsek és emberek kizsákmányolásában, olcsóbbá tételében utazik a metropolisz nyereségére. Ez pedig szükségszerűen megköveteli az erőszakot és elnyomást.

Amennyiben komolyan gondoljuk a béke és globális jólét megvalósítását (márpedig közös erőforrásaink mindkettő garantálására már ma is elegendőek), úgy muszáj elutasítanunk mindenféle birodalmi ambícióval fellépő politikai projektet, szereplőt.

4. Nem akarni háborúzni valakivel nem jelent azonosulást vele

Ilyen kiélezett helyzetekben gyakran előálló érv, hogy hát választani kell a harcoló két fél között, középút nincsen, és ha kritizálod az egyik felet, szükségszerűen a másikkal tartasz.

Csakhogy egy háború nem valami univerzális szuperség, amit ha nem akarsz, akkor a gonosz oldalán állsz. Attól, hogy elutasítjuk az Irán elleni katonai fellépést, még nem leszünk a teheráni rezsim lelkes támogatói. És a Szulejmáni kiiktatásának a módjának kritikáját sem szükségszerűen az iránta érzett nagyrabecsülés táplálja.

5. Az erőpolitika korát éljük

Azzal együtt, hogy baloldali szempontból teljesen elítélendő Donald Trump pőre erőpolitikája, azt is érdemes belátni, hogy jelenlegi tudásunk szerint a dolog bizony működik neki. Amikor kereskedelmi háborút indított Kína ellen, sokan globális gazdasági összeomlást vizionáltak/tunk, a végeredmény azonban egy viszonylag sima amerikai győzelem lett.

Amikor hangosan kikelt az észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény (NAFTA) ellen, sokan az ostobaságát, a gazdasági racionalitás nem értését rótta fel neki. Azóta sikerült beleerőszakoskodni Mexikót egy ráncfelvarrt NAFTA-ba, amely ugyan sem a mexikóiaknak, sem az amerikai dolgozóknak nem jobb, de az amerikai nagyvállalatoknak még a korábbinál is előnyösebb feltételeket garantál a világ egyik legnépesebb piacán.

Ahogy a NATO-n belüli villongások kapcsán nemrégiben írtam, olyan kort élünk, amelyben az erőpolitikának egyre kevesebb szüksége arra, hogy különösebben meggyőző ideológiai konstrukciókba öltöztesse magát, vagy a konszenzusos nemzetközi politikára törekedjen.

Trump a maga nemében ezt a folyamatot kiválóan érti és gerjeszti.

Hogy most ez a hegemón geopolitikai működésmód, az nem jelenti azt, hogy ez így lenne rendjén, vagy hogy ne kéne elképzelnünk alternatív modelleket. De azt érdemes tudatosítanunk, hogy nem a világbéke irányába tartunk, hanem attól távolodunk. Ha ezt tudjuk, legalább kevesebb meglepetés érhet majd.

Illetve valami befolyásunk arra csak lehet, hogy milyen álláspontot képviseljen az Európai Unió. Az EU létének értelmét a multilaterális diplomácia adja, így nagyon tragikus lenne, ha nem emelne szót az egyoldalú amerikai fellépés ellen. Bár a német külügyminiszter és az uniós külügyi főképviselője is tett pár gyámoltalan lépést ebbe az irányba, a brit kormányfő, a német kancellár és a francia államfő által kiadott közös közleményben konkrétan Szulejmáni meggyilkolása meg sem jelenik, mint a jelen eszkaláció oka.

+ 1. A háborúban sosem azok kirobbantói, hanem az átlagemberek szenvednek

Évszázados igazság ez, de mégis le kell írni: a háborúk kirobbantói, és a fegyveres konfliktusoknak tapsolók általában nem azok, akik aztán a frontvonalakon vagy a frontvonalak mögött szenvednek, éheznek, meghalnak, menekülni kényszerülnek. És általában nem ők azok, akiknek a konfliktusok miatt globálisan megdráguló termékek árát cipelniük kell.

Kiemelt kép: Wikimedia Commons
Olvass tovább!