Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A Kína elleni kereskedelmi háborúban Trump az idei év legnagyobb szemfényvesztését vitte véghez

Pénteken jelentették be, hogy megszületett az Egyesült Államok és Kína annak a kereskedelmi megállapodásnak az első szintje, amely pontot tesz a majd’ két éve kirobbant kereskedelmi háború végére. A januárban aláírni tervezett megállapodás értelmében vasárnap nem léptek életbe újabb büntetővámok a kínai termékekkel szemben, sőt 15-től 7,5 százalékra csökkennek azok a vámok, amelyeket korábban vetett ki Washington 120 milliárd dollár értékű termékre.

Emellett Kína beleegyezett, hogy a következő két évben 200 milliárd dollárral növeli az amerikai termékek és szolgáltatások vásárlását, sőt a következő két évben 50-50 milliárd dollár értékben fog mezőgazdasági terményeket vásárolni az USA-ból.

A világsajtó kommentátorai főként az egyezség ezen pontjaira fókuszáltak, és egyik fél számára sem értékelték túl nagy győzelemként az egészet. A Wall Street Journal például arra emlékeztet, hogy Kína még a kereskedelmi háború kirobbanása előtt is alig vásárolt évi 20 milliárd dollár értékű amerikai mezőgazdasági terméket, szóval egyáltalán nem világos, hogy ez jövőre hogyan tudná elérni az 50 milliárdot. Hasonló kérdéseket vet fel a gazdasági lap a védővámok ügyében is.

A megfigyelők nagy része azonban abban téved, hogy komolyan veszi a kereskedelmi háború kirobbantójának, Donald Trumpnak a szavait – ahelyett, hogy a mostani deal egyetlen igazán lényeges pontjára összpontosítana.

Két fő érve volt ugyanis Trumpnak akkor, amikor 2018 januárjában elkezdett büntetővámokat kivetni kínai termékekre. Az egyik az volt, hogy az USA túlzott kereskedelmi deficitet halmozott fel Kínával szemben, vagyis az, hogy többet vásárolt Kínától, mint amennyit eladott neki.

A másik fő indok az amerikai dolgozók érdekire hivatkozott, mondván: Kína ellopja a keményen dolgozó amerikaiak elől a munkahelyeket, és ahelyett, hogy kínai termékeket vásárolna az USA, inkább amerikai termékeket kellene, ezzel is megőrizve és bővítve az otthoni munkahelyeket.

Mindkét érv a gazdasági nacionalizmus hangzatos szólamait állítja hadrendbe, a nemzet egyszerű tagjainak védelmét helyezve a középpontba.

A probléma csak az, hogy az egész egy hatalmas szemfényvesztés: mint az egyébként Trump adópolitikájából is világossá vált, a nagy szólamok mögött csupán az amerikai gazdagok, az amerikai tőkés osztály érdekeinek kiszolgálása áll.

Trump mindkét érvét könnyen cáfolták is annak idején. A kritikus állítása szerint a külkereskedelmi deficit nem szükségszerűen rossz dolog, hiszen könnyen előfordulhat, hogy egy adott országból olyan nyersanyagokat importál az USA, amelyből aztán sokkal nagyobb nyereséget hozó termékeket tud előállítani és értékesíteni a világpiacon.

Az amerikai dolgozók védelme érdekében kivetett védővámok hatékonyságát is megkérdőjelezik sokan. A tavaly tavasszal például a kínai acélra vetett ki vámot az USA, ez valóban jót tett az amerikai acélipar dolgozóinak, ám a vámok miatt megemelkedő acélárak rengeteg acélból készült terméket kibocsátó vállalatot tettek tönkre, vagyis munkahelyeket szüntettek meg.

Ráadásul az ilyen védővámokat az importőrök szokták megfizetni, annak terheit pedig a fogyasztókra terhelik tovább, vagyis emelik az árakat – ami megint nem az átlagember pénztárcáját kíméli.

Trump tehát úgy állította be ezeket a védővámokat, mintha azokkal önmagában „újra naggyá” lehetne tenni Amerikát.

A valóság ezzel szemben az, hogy az ilyen vámok csupán zsarolási fegyvert jelentenek, amelyekkel adott országok rákényszeríthetők bizonyos engedményekre. És mivel az Egyesült Államok Kína első számú exportcélpontja, nem meglepő, hogy a sorozatban kivetett új vámok kihatással voltak az amúgy is lassuló kínai gazdaság teljesítményére.

De akkor mit is nyert valójában az USA?

Ennek megválaszolására érdemes egy kisebb figyelmet kapó pontra ránézni. A megállapodásban ugyanis szerepel, hogy Peking vállalja: aktívan fogja üldözni a technológiai lopást és erősebben tartja tiszteletben a szabadalmi jogot. Ennek keretében felhagy például azzal a gyakorlatával, hogy rákényszeríti a nyugati cégeket, hogy kínai társaikkal megosszák technológiájukat a belső piachoz való hozzáférését és a kormányzati engedélyek megszerzéséért cserébe.

Márpedig a globális munkamegosztási hierarchiák szempontjából a technológia a legfontosabb kérdés: lehet, például, egy ország bármilyen gazdag a természeti erőforrásokban, ha nem rendelkezik technológiákkal az adott nyersanyag továbbdolgozására, nagyobb hozzáadott értékű termékek gyártására.

Hiába van a föld legnagyobb lítiumtartaléka Bolíviában, legnagyobb kobalttartaléka Kongóban, és az egyik legnagyobb bauxittartaléka Brazíliában, ezek az országok mégsem tudnak gazdagodni ezekből a világgazdasági slágercikkekből, a legfejlettebb országok ugyanis féltve őrzik azokat a technológiákat, amelyek magas nyereségű termékek előállításához szükségesek. Így Bolívia lítiumából, Kongó kobaltjából és Brazília bauxitjából is az USA fog profitot termelni, mert ott gyártanak ezekből a nyersanyagokból akkumulátort az okostelefonokhoz és elektromos autókhoz, és a bauxitból ott lesz acél, az acélból pedig teherautók és munkagépek.

A kínai gazdasági felzárkózás egy jelentős része épp ennek a „technológialopásnak”, illetve azok továbbfejlesztésének köszönhető. Így juthatott el mára odáig Peking, hogy valódi veszéllyé vált az amerikai globális gazdasági hegemóniára nézve.

Trump már a kereskedelmi háború kirobbantásakor jelezte, hogy véget szeretne venni ennek a gyakorlatnak, és ezen a fronton aratott most számottevő sikert. A siker haszonélvezői viszont egyáltalán nem az amerikai dolgozók vagy farmerek, hanem az amerikai nagyvállalatok.

A dolgozók és farmerek csak a közmondásbeli szaporítószervek voltak, amellyel Trump a csalánt verhette: a Moody’s elemzőcég visszafogott becslései szerint is legalább 300 ezer munkahely megszűntét okozta a kereskedelmi háború.

Ehhez érdemes hozzávenni, hogy Trump egyik legfontosabb választói bázisában, a farmerek között is óriási pusztítást végzett a kereskedelmi háború. Az amerikai vámokra válaszként kivetett kínai vámok hatására a tavalyi évhez képest idén 24 százalékkal nőttek a farmerek által indított csődeljárások. Sőt, egyes elemzések szerint a kereskedelmi háború a vidéki lakosság körében tapasztalható öngyilkosságok gyakoriságának növekedéséhez is hozzájárulhatott.

Trump tehát az idei év legnagyobb szemfényvesztését hajtotta végre ezzel az egész kereskedelmi háborúsdival.

Itt, a Mércén már sokszor leírtuk, de érdemes ismételni: az a fajta szélsőjobboldali demagógia, amely évek óta felívelőben van Európában és Amerikában is, nem más mint az uralkodó osztályok trükkje, amellyel saját pozícióikat védik. A népet, az átlagembert középpontba állító, és kisebbségekkel, külföldiekkel, menekültekkel szemben őket felhergelő retorika mögött ugyanis a gazdagoknak kedvező lépéseket találunk csupán.

Trump most megvédte az USA globális primátusát és az amerikai nagyvállalatok érdekeit. Az a korunk nagy tragédiája, hogy ezt mindenki az amerikai dolgozók védelmében tett populizmusként élteti vagy kárhoztatja, ki-ki a saját ízlése szerint.