Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Trump nem csapolta le a mocsarat. Ő a mocsár királya

Most, hogy Donald Trump elnökségének első éve lassan a végéhez érkezik, tényleg bizonyosságot nyert, hogy a nevével fémjelzett jobboldali populizmus egyszerű képmutatás. Kamu. Bár választási sikerét (a választási rendszer visszáságai mellett) arra az ígéretre alapozta, hogy demokratikus kontroll alá helyezi a lobbiérdekeknek kiszolgáltatott gazdaságot, az egyetlen nagy eredménye elnökként, a nemrégiben elfogadott adóreform épp az ellenkező irányba mutat.

(Fotó: Flickr / kl801)

„Drain the swamp” – kiabálta Trump rengeteg kampányrendezvényén, és a washingtoni mocsár lecsapolásának ígérete valóban rezonált azon milliók között, akik szerint a nagyvállalati érdekek és a politikai döntéshozatal szoros összefonódása káros az emberek jólétére.

Ezeknek a szavazóknak igazuk is volt – épp csak abban tévedtek, abban lettek megvezetve, hogy ezt a mocsárlecsapolást majd a milliárdos Trump és a gazdagok pártja, a Republikánus Párt fogja végrehajtani.

A november végén, a szenátusi republikánus többség által pár óra alatt áterőltetett adóreform alapjaiban forgatja fel az amerikai adórendszert, és ezzel együtt évtizedekre tolja rossz irányba az egész amerikai társadalom életét. Az adóreform – amelynek egy hasonló irányba mutató verzióját korábban már a Képviselőház is elfogadta, most már csak össze kell fésülni a két változatot – 1400 milliárd dollárnyi adócsökkentést iktat törvénybe – ez a magyar éves GDP 12-szerese. Ennek az adócsökkentésnek nagy részét a társadalom leggazdagabb 5 százaléka fogja a hasznát látni, az alsó 50 százalék zsebében pedig semmivel nem marad több pénz. És ez csak a közvetlen hatás, a közvetettek ennél sokkal nagyobbak lesznek.

Az 500 oldalas törvénytervezet egyébként a republikánusok nem bocsátották nyilvános vitára, pár óra alatt átnyomták a felsőházon – pedig pár éve épp ők állították azt, hogy ilyen horderejű törvényeket nem lehet csak úgy lenyomni az emberek torkán. Mondták ezt Obama elnök egészségbiztosítási reformja kapcsán, amelyet pedig nem pár óra, nem is pár hónap alatt, hanem majdnem egy egész éven keresztül vitattak meg a törvényhozók.

Az adóreformot viszont szinte szó szerint lenyomták az emberek torkán. Egy vasárnap közölt felmérés szerint ez elmúlt 30 év legkevésbé népszerű jogszabályáról beszélünk, a megkérdezettek csupán 32 százaléka támogatja, és 48 ellenzi. Egy pár nappal korábban napvilágot látott kutatás hasonló arányokat mért: 35 százalék pro, 53 százalék kontra.

Az adóreform széles körű társadalmi elutasítottsága egyébként még mindig megfúrhatja a már elfogadott törvényt. A két ház által elfogadott verziókat most össze kell fésülni, hogy az végül az elnök asztalán landoljon aláírásra. Mérsékeltebb republikánus képviselők a tiltakozásokat és felméréseket látva már most elkezdtek visszakozni, mondván, az összefésült törvény végszavazásán megváltoztathatják leadott voksaikat.

A Fidesz Magyarországa – ahol egyébként sokszor nagyon hasonló folyamatok játszódnak le: gyűlölködéssel nyakon öntött szegényellenes gyakorlatok – azonban jól mutatja, hogy

a széles körű társadalmi elutasítás mit sem számít, ha nincsenek olyan hiteles politikusok, akik ennek az ellenkezésnek keretet tudnak adni.

Olyan keretet, amely szintén rezonál az emberek hétköznapi tapasztalataival.

Trump kampánybeli szövegei rezonáltak, de az, ahogyan most ezt az adóreformot megpróbálja a Republikánus Párt eladni, már nem. Ugyanis azokat a régi jobboldali gazdaságpolitikai közhelyeket tolják csak, amelyeknek semmi közük nincs a tényekhez, olyan színvonalú közgazdasági elméletekből levezetve. mint az, hogy a Mikulás hozza az ajándékokat.

A szöveg ugyanis ez: az adócsökkentések valójában kifizetik saját magukat, hiszen a gazdagok a megspórolt pénzüket befektetik, ettől pörög a gazdaság, és majd ez mindenkinek jólétet hoz. Erről a „leszivárgó jólét” elméletről már jó ideje tudjuk, hogy mekkora ordas nagy hazugság, és ennek cáfolatához most már nem is kell „elborult baloldalinak” lenni, az USA-ban például az adócsökkentés kedvezményezettjei is cáfolják.

A Patriotic Millionaires (Hazafias Milliomosok) nevű csoport például amellett érvel, hogy nem a gazdagoknak adott adócsökkentés, hanem a szegényebbek béreinek emelése pörgeti a gazdaságot, hiszen utóbbi tényleg a fogyasztásba meg, előbbi nagy eséllyel egy harmadik villába vagy valamilyen offshore számlára. Az adóreform első számú kedvezményezettjének, az Apple-nek a vezetője, Tim Cook is azt nyilatkozta a napokban, a vállalatok nem az adón megspórolt pénzből fektetnek be, hanem általában hitelekből – így a hit, hogy majd a gazdagoknak adott adócsökkentés felpörgeti a gazdaságot, csupán ennyi: vak hit.

A republikánusok állításait amúgy a Kongresszus közös adóügyi bizottságának friss jelentése is cáfolja: a reform nem fogja kihozni saját magát nullszaldósra, ehelyett 1000 milliárd dollárral növeli az államháztartási hiányt egy évtized leforgása alatt. A Republikánus Párt amúgy közzétett egy nyílt levelet, amelyben közgazdászok érvelnek az adóreform mellett, csakhogy hamar kiderült, az aláírók között főként nem létező emberek, irodai alkalmazottak, egykori elítéltek szerepelnek, megszórva pár valódi közgazdásszal, akik közt olyanok is vannak, akik valójában nem írták alá.

De picit még menjünk vissza a társadalmi elégedetlenségnek hangot adó emberekhez.

Bernie Sanders, az önmagát demokratikus szocialistaként meghatározó szenátor még a törvény vitájában figyelmeztetett arra, hogy az adócsökkentések után, melyek a többségnek amúgy sem kedveznek, jönnek automatikusan a megszorítások is, amelyek úgyszintén az átlagembert sújtják.

Sanders szerint az adóreform az USA történetének egyik legnagyobb rablása, a törvény elfogadása után a republikánus politikusok pedig nemsokára előállnak azzal, hogy túl magas a költségvetési hiány, úgyhogy csökkenteni kell a jóléti ellátásokat, meg kell vágni az egészségbiztosítást (amit az adóreform amúgy meg is tesz), az oktatási rendszer vagy épp az élelmezési programok költségvetését.

Sanders szavai profetikusnak bizonyultak, múlt héten a Képviselőház republikánus vezetője, Paul Ryan be is jelentette, hogy a deficit kezelése érdekében jövőre újra vissza kell térni a szociális ellátások kérdésére. Ettől még a republikánusokat vakon támogató Fox News is kiakadt, mondván a párt törzsbázisának egy jelentős részét adó idős amerikaiakat akarja büntetni Paul Ryan.

De hát a szavazóbázis igényeit legtöbbször más igények – konkrétan: a nagy kampánydonorok igényei – rendre felülírják. A Politico még októberben írta meg, hogy rengeteg republikánus kampánydonor elégedetlenkedik, amiért a Trump-adminisztráció, felső- és alsóházi többséggel a zsebében sem volt képes az elvárt reformokat szállítani. Olyan szakpolitikákról van szó, mint a gazdasági szabályozások leépítése (dereguláció), adócsökkentés, szociális juttatások visszavágása, Obama egészségbiztosítási csomagjának a visszavonása. Ezeket várják el tehát a pénzemberek, és a kormányzat ezeknek az elvárásoknak próbál kétségbeesetten megfelelni.

A szavazóbázis ebben az egyenletben mit sem számít. Főleg úgy, hogy a republikánusok már több mint egy évtizede nem igazán tudnak úgy választásokat nyerni, hogy a legtöbb szavazatot is megszerezzék. Ehelyett választástechnikai trükközéssel, például a választókerületek átrajzolásával próbálják bebetonozni a hatalmukat, az elnökválasztáson pedig szintén a speciális szabályok előnyeit élvezik. Ezek révén úgyis lehet választást nyerni, hogy közben a rivális jelöltek több szavazatot kapnak. Nagy eséllyel a jövő évi képviselőházi választások után is megőrzik többségüket a testületben, még úgy is, hogy valószínűleg 7-8 százalékos népszerűségi hátrányban lesznek a demokraták mögött.

Szóval egy év alatt kb. ide jutott a jobboldali populizmus legtöbbet emlegetett alakja. És ebben a pályában egyébként rengeteg hasonlóság fedezhető fel Orbán Viktor 2010 utáni kormányzásával. Ami viszont itthonról hiányzik, az a politikai Sanders-féle baloldali ellensúly, az alternatíva, amely nem lép be a Trump/Orbán által mesterségesen megalkotott médiapolitizálási keretbe, hanem szisztematikusan ássa alá a kormányzás önmeghatározását, vagyis azt, hogy ő a népet képviselné a különféle elitekkel, mocsarakkal, Brüsszelekkel szemben.

Mert végső soron annyi most már világos lehetne minden rivális politikai szereplő számára: a jobboldali populistákkal nem az a legnagyobb baj, hogy populisták, vagyis hogy a nép pártján állnak, hanem épp az, hogy mindezt csak hazudják. A valóságban a lehetőségeikhez mérten a leginkább népellenes politikát folytatják.

Olvass tovább!