Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Scheiring Gábor: Ellenzéki előrelépés, baloldali kihívás

Az ellenzék vasárnapi sikere nemcsak Orbán legyőzhetetlenségének mítoszát rombolta le, hanem a magyarok jobbágymentalitásával kapcsolatos tévhiteket is. Orbán rendszere nem a többség támogatására épül, hanem az intézmények meghekkelésére. Az is világosabbá vált, hogyan érdemes egy hibrid államkapitalizmusban az ellenzéknek politizálni. A baloldal ugyanakkor nagyobb bajban van, mint az ellenzék.

Az október 21-én bemutatásra kerülő könyvemben Orbán Viktor rendszerét egy hibrid államkapitalizmusként jellemzem, mely rendszer stabilitása alapvetően függ azoktól intézményi megoldásoktól, melyekkel a Fidesz a demokratikus versenyt aláássa. Mint arról sokan írtak már, ezek a rendszerek úgy korlátozzák a demokráciát, hogy közben a szabad választás intézményét fenntartják. Bár ezek a választások távolról sem fair versenyt jelentenek a média és a független intézmények jó része feletti kormánypárti ellenőrzés miatt, azonban nyitva hagyják a lehetőségét annak, hogy az ellenzék választáson felülkerekedjen.

A 2019 őszi önkormányzati választás pont egy ilyen nem-demokratikus választási verseny volt. Nehéz feladat és ritkán sikeres, de időnként az ellenzéki pártoknak sikerül leváltaniuk a versengő autoriter rendszereken belül a hatalom birtokosait, felhasználva a politikai versenyre nyitott mezők kínálta lehetőségeket. Magyarországon a bírói rendszer, a választások és a megmaradt nem-fideszes média jelentik az újrademokratizáció legfőbb lehetőségeit.

A könyvemben azt mutatom be, hogy a rendszer létrejötte és stabilitása csak akkor érthető meg, ha az autoriter intézményi-politikai gyakorlatokat a rendszer gazdaság- és társadalompolitikai stratégiájával összefüggésben elemezzük.

Orbán Viktor 2010-ben a munkásosztály lázadásának hullámával került hatalomra, a rendszerének intézkedései mégis elidegenítik a munkatársadalom egy részét.

Nagyon tanulságos volt az a közelmúltban megjelent közvélemény-kutatás, mely azt találta, hogy a felsőosztály egyre jobban támogatja az autoriter hatalomgyakorlást, míg a szegényebbek egyre demokratikusabbak. Ez nem véletlen, a rendszer a szűken vett kliensburzsoázia, illetve a tágabban vett gazdasági elit, a nemzeti és transznacionális nagytőke gyarapodását célozza. A közpénz gátlástalan magánpénzzé konvertálásán túl egy sor intézkedést vezetett be Orbán Viktor ennek érdekében, az egykulcsos adótól a szociális rendszer átalakításán át, az oktatás és egészségügy kivéreztetésén keresztül a közvetlen gazdasági támogatásokig bezárólag, ahogy azt máshol elemeztem.

Emlékezzünk csak az Alkotmánybíróság elleni első támadásra. A kormány a felsőközéposztály feltőkésítése érdekében 500 milliárdos lyukat vert a költségvetésen, majd amikor az EU nem engedte a hiány növelését, a kormány a magánnyugdíj-vagyon einstandolásával hidalta át a problémát. A megtámadott Alkotmánybíróság előtt többszáz beadványos panasza volt, amelyek a korábbi rendszerben alighanem megakasztották volna a nyugdíj-einstandot, ám melyeket végül a testület nem tárgyalt érdemben az új szabályozás alapján.

Ez csak egy csepp a tengerben abból a történetből, mely azt mutatja, hogy Orbán rendszere olyan mélységű és súlyú gazdasági átalakításokba kezdett, melyek a korábbi demokratikus intézményrendszerben egyszerűen kivitelezhetetlenek lettek volna, annyi konfliktussal járnak.

Ezért nevezem a rendszert felhalmozó államnak: egy olyan hibrid, versengő autoriter rendszer mely a gazdasági elittel szövetségben stabilizálja a vagyonosodás logikájára épülő hatalomgyakorlást.

2014-ben a Fidesz kevesebb szavazatot kapott, mint 2006-ban, amikor elveszítette a választást. 2018-ban jelentősen növelte táborát, de már nem a városi munkásosztály, hanem elsősorban a kisvárosi, falusi szavazók adják a Fidesz bázisát. Ennek ellenére 2018-ban is meghaladta a kormányváltó szavazatok száma a kormánypártiakét.

A rendszer normális demokratikus körülmények között nehezen fenntartható. Orbán a magyar társadalom jelentős részében népszerű, ugyanakkor a rezsim stabilitása az alkalmazott autoriter megoldásoktól függ, nem pedig az elsöprő többség támogatásától.

2010-ben a magyarok nem a demokrácia lerombolására adtak megrendelést, hanem a gazdasági káosz és igazságtalanságok kezelésére. Éppen ezért volt mindig is teljes félreértés a liberális gőgben gyökerező jobbágymentalitásozás, mely szerint Orbán rendszere olyan képződmény, ami a magyarok „történelmileg örökölt attitűdjeinek” legjobban megfelel, tehát a „történelmi normát” képviseli. Ennek a jobbágymentalitásozásnak szerencsére végett vetett az ellenzék áttörése 10 vidéki városban. Ezért jár a tisztelet a magyar népnek, ahogy írja TGM.

Orbán hibrid államkapitalizmusa tehát csak az autoriter intézményes megoldások révén stabilizálható. Ezek az autoriter megoldások nem direkt elnyomást jelentenek, nincs diktatúra, hanem egy súlyosan ferde versenypályát, illetve egy autoriter populista „szoft” politikai stratégiát, mely az elosztási konfliktusokat kulturális törésvonalakként láttatja, így fenntartja a rendszer vesztesei között a támogatottságát.

Az intézményes megoldások közül a szélsőségesen egyenlőtlen erőforrások, a jobboldali médiafölény, a politikailag irányított ügyészség és ÁSZ, a gerrymandering valamint a többségi választási rendszer a legfontosabbak. 2019 őszére az ellenzék megtanulta, hogy ezek közül az intézményi akadályok közül néhányat hogyan kerülhet meg. A Fidesz egyre szélsőségesebbé váló hatalomgyakorlása – és a Jobbik folyamatos támadása – 2019 őszére kitermelte saját rendszerellenzékét.

A széleskörű összefogás létrejötte előválasztással kiegészítve vitathatatlanul sikeres stratégia.

Ezzel eldőlt az a régi vita, hogy érdemes az ellenzéknek összefognia, vagy inkább meg kell várni, míg kinő egy új és hiteles erő, ami eléggé domináns ahhoz, hogy uralja az ellenzéket.

Az orbáni autoriter intézményi logika egyik központi eleme volt, hogy a Fidesz uralja a politika centrumát, tőle balra és jobbra is olyan pici ellenzéki szereplőkkel, melyek nem tudnak komoly kihívóként feltűnni. A Fidesz birodalmi lépegetőivel szemben a lázadók koordináció nélkül nem tudják felvenni a versenyt. Az ellenzéknek el kell érnie egy kritikus tömeget ahhoz, hogy fontos társadalmi csoportokat tudjon kiszakítani a Fidesz vonzásából, valamint aktivizálni az apátiából. Ez a kritikus tömeg kell ahhoz, hogy megszülessen az ellenzéki választó, ahogy Haraszti Miklós mondta.

Az előválasztás pedig nemcsak ezt a koordinációs feladatot oldotta meg, hanem egyben mobilizálta is a budapesti szavazókat, valamint lehetővé tette az ellenzéki térfélen belül a politikai identitás- és stílusváltást is.

Új identitás és stílus nélkül ugyanis szintén nem vehető fel a verseny Orbán autoriter populizmusával szemben. A jobbágymentalitásos lózungok politikai megfelelője az technokrata politikacsinálás, mely a tévéstúdiókból üzeni meg a választóknak, hogy még tanulniuk kell, hogyan működik a piacgazdaság, és ha ebben a csodás globális versenyben nem járnak sikerrel, az csak az ő hibájuk.

A Demokratikus Koalíció nemcsak magának tett nagy szívességet azzal, hogy Gyurcsány Ferenc egyet hátralépett, hanem az egész ellenzéknek. A volt miniszterelnök mindenkinél ismertebb és megosztóbb, ami tökéletes egy kispárt felépítéséhez, ám többség konstruálásához már nem.

Karácsony Gergely, mint jelölt és az ellenzék 2014-ben kiállított jelöltje, Bokros Lajos között hatalmas szakadék tátong ebből a szempontból is. Persze legyünk méltányosak, Bokros egy sokkal kaotikusabb ellenzéki összefogásba érkezett meg jelöltként.

Ám nehéz lenne elvitatni, hogy a viszonylag rendezett előválasztáson túl az ellenzék politikai karaktere is sokat változott 2019 őszére. Karácsony programja épp annyira progresszív, hogy ne legyen elitista, épp annyira baloldali, hogy még egy kiábrándult konzervatív-liberális se kapjon tőle szélhűdést, elkötelezett a korrekt közpénzgazdálkodás mellett (még ha szervezeti hatalma ennek gyakorlatba ültetésére korlátos is), nyitott a rendszerkritikus javaslatokra, mint az alapjövedelem (vagy legalább a garantált minimumjövedelem), és még a klímaválsággal és a városi fenntarthatósággal is foglalkozik. Első főpolgármesteri döntései reménykeltők.

De nemcsak a főpolgármester programja jelentett „korszakváltást”, hanem a nyolcadik vagy kilencedik kerületi kampány is; arról nem is beszélve, hogy az ország egyik legfáradhatatlanabb zöld aktivistája lett Pilisborosjenő polgármestere (hajrá, Pilisbobosjenő!).

Ha az ellenzéki politika az ilyen progresszív civil kezdeményezéseket be tudja csatornázni az országgyűlési kampányba is, az komoly fegyvertény lehet. Ugyanakkor a politikai identitás megújulásának ez csak az első lépése. Egy új baloldali politikai kultúra megerősítéséhez hosszú évek hálózatfejlesztése, elméleti és diszkurzív építkezése szükséges, ahogy azt Kiss Viktor részletesen leírta.

Az ellenzék nemcsak a választási törvényhez, hanem a médiafölényhez is alkalmazkodott akkor, amikor a politizálás stílusát részvételivé tette az előválasztással, valamint a mozgalmak felé való nyitással.

Az ellenzék nagyot lépett előre az utcaharc frontján. A Blair-féle médiapolitizálásra egyre kevesebb tere van az ellenzéknek, így kénytelenek megtanulni az alulról építkezés művészetét. Az MSZP készen örökölte szervezeti gépezetét, sokáig úgy tűnt, hogy a későkádári struktúrák kiapaszthatatlan szervezeti erőforrást jelentenek. Ezért a párt a kétezres évek eleje óta nem tett szisztematikus erőfeszítést a szervezet társadalmi beágyazódásának erősítésére. Eközben a Fidesz elementáris erővel építette jelentős hátrányból a bázisát a polgári körökkel, majd azoknak a pártba való beemelésével. A 2006-os önkormányzati vereség tovább tizedelte az MSZP mikrohálózatait.

Mostanra azonban olyan pártok nőttek fel az ellenzéki térfélen, melyeknek a szervezettség nem egy örökölt adottság, hanem valami, amiért hosszú éveken át napi szinten kell megküzdeniük. Ebből kifolyólag tagjaik, aktivistáik szocializációja más, mint egy kartellpárt tagjaié. A civil mozgalmak bekapcsolódása mellett ez is hatással volt az őszi önkormányzati kampányra, ahol az ellenzék nagyon jelentős terepmunkát tudott végezni.

A fenti okfejtésből következik, hogy a bár kockázatos, nehéz, sőt mocskos, és korántsem garantáltan jár sikerrel, ám az ellenzék megújulása és összefogása egyszerre is kivitelezhető.

Ez az, ami miatt a Párbeszéd alapítói elhagyták az LMP-t, és aminek jegyében a Párbeszéd politikusai dolgoztak az elmúlt években. 2019 őszére beérett. Ezt a kettős kötést, a megújult alapokon összefogó ellenzéket tovább kell vinni immár hatalmi pozícióból is. Ez nem lesz kis kihívás, tekintettel a régi baloldal közpénzkonvertáló hálózatépítő múltjára, de nem is lehetetlen. Döntő jelentőségű, hogy az ellenzék most hatalmi helyzetből kordában tartsa a hálózata kiéhezett tagjait, és felnőjön a feladathoz, hogy általa irányított városokon keresztül megmutassa, hogy tényleg másképp vezet egy várost és vezetne egy országot, mint a Fidesz: előrehozott kormányzásként.

Az önkormányzati választás egy következő tanulsága, hogy a Fidesz körüli gazdasági hatalmi tömb megbontható. Könyvemben részletesen bemutatom, hogyan állt össze ez a sokszínű elitszövetség, ami a Fidesz egyik legfőbb hatalmi bázisa. A sajtóhírek alapján nagyon valószínű, hogy a frusztrált győri gazdasági elit egy-két tagjának köze lehet a Borkai-ügy kirobbantásához. Bár nagyon nehéz megmondani, hogy mennyit is ártott ez a Fidesznek, az biztos, hogy voltak szavazók, akiket elbizonytalaníthatott, miközben energizálta az ellenzék aktivistáit és törzsbázisát.

Egy ilyen ügy azt jelzi, hogy a gazdasági elitből is kirobbanthatók fideszes téglák, és egy idő után így az egész építmény meginoghat.

A könyvem egyik érve, hogy a baloldal összeomlásának egyik oka épp az volt, hogy a gazdasági elit döntő része jobbra fordult. Ez tömegében nem, ám társadalmi hatásában viszont nagyon jelentős kör. Az ellenzéknek most polgármesterek és közgyűlési többségek birtokában lehetősége lesz tovább gyengíteni ezt a jobboldali elitszövetséget. Ehhez nem baloldali kliensburzsoáziát kell építeni, hanem világossá tenni az autoriter kormányzás hosszútávú árát, és az emberbe fektető, jogkövető és szociális demokrácia előnyeit egy tisztességes vállalkozó számára.

Az előrelépések ellenére az ellenzék továbbra is távol van az országos többségtől. A felszabadult és örömteli hangulat indokolt, tizenhárom éve nem ért el jelentősebb sikert a baloldal, ám hiba lenne azt gondolni, hogy készen van az országosan versenyképes alternatíva.

A Fidesz még a 10.000 főnél nagyobb települések szavazói körében is első maradt, annak ellenére hogy a fővárosban és vidéki nagyvárosokban az ellenzék javított, anélkül hogy a Fidesz tömegesen vesztett volna szavazót. A megyei közgyűléseken pedig egyenesen tarolt az állampárt, sok helyütt még javítva is a 2014-es eredményét, ami a Fidesz kistelepüléseken és falvakban fennálló fojtogató fölényét mutatja. A Nézőpont mandátumbecslése szerint közel kétharmadot ért volna a Fidesz vasárnapi eredménye egy országgyűlési választáson. Ez nyilván túlzás, és egy az egyben nem is lehet átváltani az önkormányzati szavazatokat OGY szavazatokra, ám azt mutatja, hogy távol áll az ellenzék továbbra is az országos többségtől.

A könyvemben külön fejezetet szentelek annak, hogy a dezindusztrializált (ipartalanított) közepes iparvárosok munkásszavazói hogyan ábrándultak ki a baloldalból. Négy városban készült 82 mélyinterjúból egyértelműen kiderült, hogy a gazdasági átmenet megélt élménye szemben állt a liberális elit modernizációs világmagyarázatával. A kétezres évek második felére tömegek vesztették el hitüket. A Jobbik és a Fidesz ebbe a térbe tudatosan építkezve nyomult be, a nacionalizmus nyelvezetét használva szolidaritásközösséget kínált a kiábrándult munkásszavazóknak. Ahogy egyébként Amerikától Anglián át Lengyelországig teszi az új jobboldal.

Szép, hogy az ellenzék visszahódította Budapestet, ám a közepes vidéki iparvárosok többsége, melyek korábban a baloldal országos hálózatának gerincét adták, továbbra is fideszes irányítás alatt áll. Sok szavazatot vesztett a Fidesz a munkások körében, ám nem eleget.

Szombati Kristóffal közösen az EP választások eredményeiről és a rabszolgatörvény elleni mozgalom kifulladásáról szóló cikkünkben ezt a helyzetet a baloldal strukturális csapdájának neveztük: a városi liberális szavazókra koncentrálva nem konstruálható országos többség, ám a kisvárosok munkásszavazóinak egy részét a Fidesz továbbra is fogja. Ha a német gazdaság lassulása tovább folytatódik, és Németország tényleg technikai recesszióba kerül, akkor folytatódni fognak Magyarországon a tömeges elbocsátásokról szóló nyár végétől felerősödött hírek. Ez segítheti, hogy az ellenzéki további munkásszavazókat szakítson le a Fideszről.

Az ő irányukba ugyanakkor nem lehet ugyanazzal a stratégiával építkezni, mint amivel a legnagyobb városok urbánus középosztálya megnyerhető.

Ha ez utóbbi értékvilága, a rendszerváltás nyerteseinek nyelve újra felülkerekedne a baloldalon – amire a Momentum és DK megerősödése utalhat –, akkor nagyon nehéz lesz ebből a strukturális csapdából kilépni, és a jobboldali hegemónia tartósan konzerválódhat. A korábban említett progresszív-baloldali politikai kultúra építés éppen ezért döntő jelentőségű. Mindezeket annak tudatában írom, hogy ezek az identitás-különbségek csak addig feszíthetők az ellenzékben belül, amíg nem fenyegetik az egységet (épp ezért tűnik ideális megoldásnak az előválasztás).

Ezen a ponton pedig elérkeztünk a cikk címében jelzett ellentmondáshoz. A vasárnapi önkormányzati választás előrelépés volt az ellenzéknek, ám hosszútávú kihívás a baloldalnak. A Jobbikkal kötött szövetség úgy tűnik, elengedhetetlen feltétele az ország újra-demokratizálásának. Számos fontos vidéki városi győzelem a Jobbikot hozta igazán helyzetbe. Ebből az is következik, hogy több korábbi vidéki baloldali fellegvár tartósan a jobboldali hegemónia része marad, még akkor is, ha a Jobbik most úgy döntött, hogy szövetséget köt a baloldali és liberális pártokkal.

Az MSZP szervezeti gyengülése tovább folytatódott, miközben a Párbeszéd továbbra sem tudott országos szervezetet kiépíteni, még akkor sem, ha a pártnak számos vidéki településen önkormányzati képviselője van vagy lett.

A Momentumot és a DK-t pedig nem a baloldal újraépítésének feladata motiválja, még ha az általuk képviselt érzékeny liberalizmus, valamint a Momentum pragmatizmusa vonzóbb is, mint a kétezres évek végéig domináló piaci fundamentalizmus, ami legalább a szövetségkötést megkönnyíti. Kevesebb unikum kell.

Így tehát a baloldalon továbbra is vákuum van, és az önkormányzati választás ezt csak erősítette. Ha az ellenzék egészének további feladatai vannak az országos építkezéssel, akkor ez hatványozottan igaz a baloldalra. Az ellenzék fontos lépést tett, de még hosszú az út.

Az önkormányzati választás utáni politikai helyzetet Churchill foglalta össze a legjobban: „Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán ez a kezdet vége.”

Címlapkép: MTI/Kovács Tamás
Olvass tovább!