Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Most akkor győztünk?

Sokan töltötték eufórikus hangulatban a vasárnap éjszakát a választási eredményeknek köszönhetően. Jól tették. Az Orbán-rezsim kétségkívül hatalmas gyomrost kapott. Nem csak azért, mert az ellenzék megszerzett néhány szimbolikusan is jelentős pozíciót. Nem is csak azért, mert jó pár csontváz ki fog esni a rezsim által elvesztett önkormányzati helyeken a szekrényből. Nem is csak azért, mert a krónikus erőforráshiányban szenvedő ellenzék most megvetheti a lábát néhány hídfőben, erőt gyűjthet, politikai tapasztalatokat szerezhet. Nem is csak azért, mert visszatért a politika Magyarországra:

mostantól nem mindenhol, nem minden szinten az történik, amit a Fidesz mond. Ez mind igaz ugyan, de ezen állítások mindegyikére lehet válaszolni egy másrészttel. Egy dolog viszont napnál világosabb: a Fidesz vesztett és az ellenzék nyert.

Másként fogalmazom meg: a vasárnapi eredmény nagyon fájt a hatalmi pártnak és a rezsim első emberének személyesen is. És nem csak elméleti szinten. A hatalomhoz évek óta szorgalmasan dörgölőző emberek karrierálmai törtek szét, önhitt helyi kis despoták kezdhetnek gondolkodni a jövőjükön, gyatra közvélemény-kutatásokat, alpári és cinikus lejárató kampányokat készítő hatalomipari szakemberek gyomra szorul görcsbe attól, hogy mit fognak nyilvánvaló alkalmatlanságukért kapni a főnöktől.

Kiderült, hogy illúzió volt azt gondolniuk a hatalmon lévőknek, hogy bármit megtehetnek következmények nélkül, mert a fél országot eddig is maga mögött tudó ellenzék úgysem nem lesz képes olyan erősnek mutatni magát, amilyen valójában.

Hogy az emberekkel meg bármit el lehet hitetni, csak elég nagyot és elég undorítót kell hazudni  nekik. Vagy legrosszabb esetben elég szavazat vehető meg egy kis krumpliért, utalványokért. Fontos bizonyosságok dőltek meg tegnap. Ezért fájt a rezsim embereinek a vasárnapi nap olyan nagyon.

Ez a győzelem attól szép, hogy a semmiből jött

Igaz, az ellenzéki eufória nem kis részben éppen annak szólt, hogy a vasárnapi eredmény bizonyos értelemben a semmiből jött. Ha mondjuk a szavazás kimenetele úgy alakul, ahogy a 2018-as választásoké, akkor minden gond nélkül elmagyarázhatták volna a punditok, hogy megmondtuk előre, az „összefogásmantra” értelmetlen, az emberek egyszerűen nem vevők rá.

Budapest, 2019. október 12.
Karácsony Gergely fõpolgármester-jelölt, Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció (DK) elnöke, Németh Angéla újpalotai polgármesterjelölt és Kunhalmi Ágnes MSZP-s országgyûlési képviselõ, választmány elnök (b-j) az ellenzék XV. kerületi kampányzáró rendezvényén 2019. október 12-én.
MTI/Balogh Zoltán

Hogy a Borkai-ügytől ugyanúgy kár volt csodát várniuk a „belpesti ellenzéki véleménybuborékban élőknek” mint tavaly a hódmezővásárhelyi polgármester-választástól. Az ilyen ügyek egyszerűen nem érdeklik az embereket. Pláne nem a korrupció, mert azt a dolgok normális részének tekintik. Hogy az ellenzéki pártok kampánya messze nem volt tökéletes, az általuk kínált jelöltek sokszor kifejezetten szerencsétlenül lettek kiválasztva. Hogy nem kínáltak elég vonzó alternatívát. Ahogy az is teljesen hihetően hangzott volna, hogy a rezsim politikai gépezete olyan fölényben volt, a médiabirodalmuknak és a hirdetési lehetőségeiknek is köszönhetően, hogy az ellenzék vereségét egyszerűen nem lehetett elkerülni.

És az az igazság, hogy ezek a magyarázatok összességében nagyon is meggyőzőek lettek volna, mert a politikai feltételek valóban olyanok voltak, hogy már az is kisebbfajta csoda lett volna, ha a Fidesz nem múlja felül a 2014-es eredményeit. Ehhez képest pedig végül olyan eredmény született, amit utólag is nehéz elhinni, nemhogy előre komolyan bízni lehetett volna benne. Volt minek örülni, volt min meglepődni és van mit emészteni.

Most akkor mégiscsak demokrácia van?

Kezdjük az obligát kérdéssel: most akkor mégiscsak demokrácia van Magyarországon? Hiszen milyen diktatúra az, ahol az ellenzék hatalmas sikereket érhet el? Nos, szerintem a vasárnapi választási eredmény éppenséggel annak a tökéletes illusztrációja, hogy miért nincs és nem is volt demokrácia Magyarországon az elmúlt években. Nehéz lenne tagadni a tényt, hogy a rendszerváltás utáni legmocskosabb kampány folyt Magyarországon idén ősszel. Számtalanszor futottunk bele nehezen bizonyítható, de napnál világosabb apróbb-nagyobb csalásokba.

S mindenekelőtt: a 2019-es önkormányzati kampány olyan elképesztően kiegyensúlyozatlan volt a médiához való hozzáférés, az anyagi erőforrások különbsége tekintetében, ami demokratikus körülmények között elképzelhetetlen volna.

Ha valaki nem értette volna eddig, miért is mondjuk sokan a szakirodalom alapján, hogy az igazán fontos határvonal a demokráciák és nem demokráciák között nem ott húzódik, hogy vannak-e rendszeres, többé kevésbé valódi versengést hozó választások, hanem ott, hogy mennyire vannak eltorzítva a versengés feltételei a hatalmon lévők javára, annak érdemes végiggondolnia az elmúlt hetek eseményeit a Pikó-féle kampánystáb elleni túlbuzgó hatósági fellépéstől a hasonló vádakat felvető, de fideszes érintettekkel kapcsolatos ügyek arcátlanul gyors félretételéig, a teljesen nyílt fenyegetőzést, hogy amelyik település ellenzékieskedik, az nem fog fejlesztési forrásokhoz jutni, az autóztatott-buszoztatott szavazóktól a közmédia elfogultságáig, a krumpli osztásokat, utalványosztásokat,a rezsim revolvermédiájának teljesen egységes, útszéli hangú lejárató kampányaitól a választási viták következetes visszautasításáig. És ezért is mondtuk sokan, hogy a rezsim ellen harcolni nem csak bojkottal lehet. 

A választás ugyanis kétélű fegyver a rezsim kezében: egyrészt azzal tartja hatalomban magát, hogy egy torz versenyben nagyobb eséllyel győzi le ellenfeleit és közben mégis olyan legitimitást szerez, mintha tisztességes lett volna a verseny, másrészt viszont, ha a választási eredményeket nem egyszerűen hasra ütve találják ki, hanem a valóban leadott szavazatokból számolják ki, mindig megmarad az esély, hogy a közhangulat esetleges kiszámíthatatlanságai aláássák a rezsim stabilitását. 

Még a magyarországinál sokkal nyíltabban autokratikus rendszerekben is történhetnek efféle balesetek, például nemrég Isztambulban, Magyarországon pedig, az az igazság, hogy korántsem változott olyan nagyot a közhangulat 2018 óta a Fidesz ellenében, hogy ne kelljen azt gondolni, hogy – a mostani eredmény minden váratlansága mellett is – a rezsim ellenzéke eddig kifejezetten alulteljesített a tényleges támogatottságához képest. 

Miért erősödött meg az ellenzék 2018 tavasza és 2019 ősze között?

Innen adódik a következő kérdés: hogyan jutottunk el 2018 tavaszától, a rezsim ellenzékének megalázó, az ellenzéki közvéleményt is mélységesen megrendítő, a pártok majd mindegyikében válságot okozó vereségtől odáig, hogy 2019 őszén az ellenzék egyértelmű győzelmet arathatott? 

A válasz röviden a következő: az ellenzék 2018-ban egy kezdettől kudarcra ítélt, alapvetően elhibázott politikai stratégiát követett, ami a helyzet totális félreértésén alapult, 2019-ben viszont a meghatározó szereplők, sok vívódás, veszekedés, asztal alatti rugdosódás végére megtalálták a többé-kevésbé egyetlen adható választ az Orbán-rezsim támasztotta kihívásra, amikor képesek voltak a számukra nyerhető helyeken koordináltan indulni, egységes ellenzékként fellépni a rezsim embereivel szemben, arra a kérdésre egyszerűsítve a választók dolgát, hogy szeretnék-e, hogy Orbán örüljön vagy sem.

Budapest, 2019. október 13.
Orbán Viktor miniszterelnök, a Fidesz elnöke (b3) és Tarlós István, a Fidesz-KDNP fõpolgármester-jelöltje, leköszönõ fõpolgármester (j2) kezet fog a párt eredményváró rendezvényén az önkormányzati választáson a Bálna Budapest központban 2019. október 13-án. Mögöttük Kövér László, az Országgyûlés elnöke, Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezetõ miniszter, Németh Szilárd alelnök és Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter (b-j).
MTI/Koszticsák Szilárd

Ez a kihívás kezdetben a rezsim manipulációinak köszönhetően állt elő, amiatt, hogy a választási rendszert átszabták, hogy egy megosztott ellenzék labdába se rúghasson, s a két fordulósság megszűntetésével a közös jelölt kiválasztásának legdemokratikusabb formája is kiesett a  rendszerből. Érthető, ha sokan berzenkedtek a kezük bepiszkolásától, a morálisan kétes kompromisszumoktól, a nyersen hatalomtechnikai szempontok figyelembevételétől.

Arról nem is beszélve, hogy több ellenzéki párt közvetlen céljának nem a Fidesz legyőzését tekintette, hanem, hogy az ellenzék vezető erejévé váljanak. Ezért még az összefogási kényszert is az ellenzéki riválisok elleni politikai fegyverként használták. Annál könnyebb szívvel, mivel hatalmas szakadék látszott tátongani a különféle ellenzéki csoportok értekei, céljai, vágyai között. 

Ez volt a centrális erőtér kora. Hiába volt az ország többé-kevésbé egyenlően megosztott a rezsimre és ellene szavazók között, utóbbiak szavazatai nem adódtak össze és így a rezsim mindig minőségileg erősebb hatalomhoz jutott, mint amit a társadalmi támogatottsága indokolt.

Később azonban, ahogy Orbán Viktor egyre tovább és egyre autokratikusabban kormányzott, s ahogy az ország egyre inkább kezdett a Fidesz hatalmi projektjévé válni, az egységes ellenzékiség többé nem volt kizárólag hatalomtechnikai kérdés. Nem véletlenül vált divatos témává a rezsimvita is: egyre többen kezdték úgy érezni, hogy elsősorban annak az uralmi formának a jobb megértésére kell törekednünk, amely kilenc éve alakítja Magyarország sorsát, hisz a súlytalannak és üresnek tűnő ellenzek belső viszonyai nem osztanak és nem szoroznak.

2018-ban az ellenzéki pártok még nem álltak készen ennek a változásnak a felismerésére. Akár összefogást sürgettek, akár külön indulást, elsősorban egymás ellenében politizáltak és ezért az áprilisi vereség elképesztő, megsemmisítő mértéke (az ellenzek tényleges támogatottsága és az eredmény szánalmassága közötti szakadékot is beleértve) kellett hozzá, hogy mind a választók, mind a pártpolitikusok hajlandóak legyenek elindulni egy egészen új, eleddig járatlan úton: valamiféle technikai koalíció szükségességén és részletein való kiábrándító veszekedés helyett egy anti-orbánista ellenzéki politizálás kereteinek kidolgozása felé.

Hogy a pártemberek is megértettek valamit, azt jól mutatta, hogy a 2018-as választások két, magához képest elvileg legjobban szerepelt ellenzéki pártja valósággal szétrobbantotta magát a következő hónapokban, a többi párt is válságba került, s az MTA-ügy és a rabszolgatörvény körüli csatározásokba már egy feltűnően megváltozott hangvételű ellenzék kapcsolódott be.

Ami pedig a választókat illeti: ők előbb az áprilisi sokkra hatalmas tömegtüntetésekkel, majd ősszel-télen egy a korábbiaknál sokkal radikálisabb utcai politizálással reagáltak, az idén tavaszi EP-választáson pedig a két legmarkánsabban anti-orbánista pártot jutalmazták, a többieket pedig félreérthetetlenül megbüntették.

A választók az anti-orbánista ellenzéki egység kialakulásának folyamatában szokatlanul aktív szerepet játszottak: az előválasztásokon sok ezren vettek részt, olyan jelöltet támogatva a főpolgármester-jelöltségre, akit az ellenzéki pártok előbb nem akartak egységesen támogatni, mert inkább a saját pecsenyéjüket sütögették volna, s mindennek a tetejébe most ősszel elsöprő fölényű győzelemhez is juttatták Karácsony Gergelyt. De hasonlóképpen aktívan jártak el a IX. kerületben is, ahol a makacsul önjáró Baranyi Krisztina jelöltségét harcolták ki, nyíltan szembemenve a pártok közötti alkuval és végül meggyőző fölényű győzelemre is segítették őt a választásokon. A sor még folytatható lenne. A pártok helyi szervezetei maguk is sokszor korábban erőltetni kezdték az egységes ellenzéki indulást, mint akár az országos vezetések akarták volna, s néhány jelölt mögött, mint Pikó András esetében, hosszú évek óta építkező helyi közösségek sorakoztatták fel felbecsülhetetlenül értékes erőforrásaikat: a lelkes önkéntesi munkát. 

Fotó: Pikó András, Facebook

Hogy mindez mennyit ért, annak nincs szebb példája, mint a felső középosztályi körök a mélyben régóta érlelődő ellenzéki hangulatának váratlanul intenzív felszínre törése a budai kerületek „lázadásában”. Már 2018-ban és 2019-ben az EP-választásokon is váratlanul jól szerepeltek a tradicionálisan jobboldali Budán a rezsim ellenzékének jelöltjei, de most, hogy ezek a szavazatok nem oszlottak többfelé, a választók valósággal elsöpörték a megingathatatlannak hitt fideszes helyi hatalmi központokat. 

Nagyjából így történt, hogy az ellenzéki pártoknak kivételesen nem egy, az eddigieknél is kisebb szelet tortán kell marakodniuk, hanem egy sokkal nagyobbat körülülve ünnepelhetik a rég nem látott sikert.

És ez mire elég?

De vajon, és ez az utolsó kérdés, amit nem lehet megkerülni: mire elég mindez? A válasz nem egyszerű.

Először is, a rezsim alapjában véve intakt maradt. Korlátlan alkotmányozó hatalmuk van, még az önkormányzatok anyagi erőforrásai és jogi működési feltételeit is ők határozzák meg, a hírmédia-piacon monopólium közeli helyzetbe kerültek, a közmédia is az övék szőröstül-bőröstül, a korlátlan pénzügyi erőforrásaik is megmaradtak.

Annyi történt csak, hogy a hegemóniájuk korlátlansága és a folyamatos előrenyomulásuk lendülete tört meg.

Ez nem kevés, de hogy hosszabb távon mennyit ér, azt két dolog fogja eldönteni: egyrészt, hogy a rezsim vezetői az alapvető politikai karakterüknek megfelelően az újabb krízishelyzetre további autokratizálódással reagálnak-e majd, ahogy szokták volt eddig, vagy próbálnak más útra térni (a magam részéről a béka és a skorpió történetére emlékeztetném a túlzott bizakodásra hajlamosakat), másrészt, az ellenzék előtt hatalmas feladatként tornyosul, hogy használják bölcsen, választóik javára és a rezsim későbbi megdöntését lehetővé tévő módon a most kapott politikai felhatalmazást.

Másodszor, a most sikerre vezető egységes, anti-orbánista ellenzékiség jövője messze nem eldöntött. Az új pozíciók sok érdekellentéthez fognak vezetni, az anti-orbánizmus pedig még mindig elég nagyrészt kényszer szülte alkalmi együttműködés és nem egy valódi politikai közösség. Az elmúlt egy év közösen átélt megrázkódtatásai és a mostani siker ugyan fontos identitásteremtő erővel bírnak, de e politikai irány tartalma még meglehetősen vázlatos. Egyszerűen azért, mert mint minden politikai projekt, ez is menet közben születik, aktuális kihívásokra keres válaszokat, folyamatosan alakulásban van és rendkívül sebezhető. Vagyis, hogy mit hoz számára a jövő, az nagyrészt olyan döntéseken múlik, amelyekről eddig még elgondolkodni sem volt senkinek sürgető oka, nemhogy a kívánatos megoldásokat tudni lehetne. 

Ebben a folyamatban mostantól, hogy az ellenzék ismét politikai tényező lett Magyarországon, a gyakorlati politika mindennapi kihívásai fognak dominálni, de nem kérdés, hogy csak akkor lesz sikeres az anti-orbánista projekt, ha nem válik pusztán önző hatalomtechnikai megfontolások fügefalevelévé, hanem, ahogy az elmúlt egy évben, a választók tömegeinek tényleges vágyaira, félelmeire és reményeire, értékeire, meggyőződéseire kínál majd válaszokat. Az ellenzéktől az elmúlt egy évben arra telt, hogy egy másik választási lehetőséget teremtsen a rezsim ellenében. Ez nem kis eredmény, adott feltételek között. 

De nem kétlem, hogy ha távolabbra akarnak ellőni, magasabbra kell majd célozniuk. Sokkal magasabbra.

Kiemelt kép: MTI/Balogh Zoltán
Olvass tovább!