Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az iparosítás, amely elpusztítja Etiópiát

Régi afrikai recept: a népet a nyomorból iparosítással lehet kiemelni, tehát így is lehet megőrizni a hatalmat. Ami azonban a huszadik században a modernitást jelentette Afrikában, az a logika ma a gyors halált hozza el. Etiópia pedig jó példa minderre.

Szeáre Mekonnen. Forrás: Wikimedia

Június 23-án, vasárnap felfegyverzett katonák támadták meg az észak-etiópiai Amhara szövetségi állam vezetőjét, Szeáre Mekonnent. Mint később kiderült, az amhara biztonsági erők főnöke, Aszamnev Tsige megpróbálta megdönteni a 2018 márciusában kijelölt, Abij Ahmed reformminiszterelnök által vezetett új rezsimet. A sikertelen puccskísérlet óta az internethozzáférést radikálisan, az eddigi 2 százalékára korlátozták az országban, és veszélybe került a jövő év májusára kiírt választás megtartása is, amely a reformkormány ígérete szerint az első szabad és titkos választás lenne hosszú idő után.

A konfliktus, amelyben Mekonnen kormányzó sérülések következtében meg is halt, újra lángra lobbanthatja Etiópia már-már elfeledettnek hitt etnikai feszültségeit, és akárhogyan is próbálkozik az új rezsim a békés megoldással, a klímakatasztrófa és az eddigi represszív rezsim összeomlása együtt komoly problémákhoz is elvezethet.

Az eső ura

Etiópia huszadik századi történelmét a legrövidebben úgy lehetne összefoglalni, mint a multietnikus, ősi keresztény államban hagyományosan uralkodó amhara elit brutális, és a többi népet asszimilálni kívánó rezsimjeinek és az elnyomott nemzetiségek (tigré, afar, eritreai) folytonos fegyveres küzdelmét.

Ezekre a folyamatos konfliktusokra jellemző, hogy az ország legnagyobb arányú és legnagyobb területen élő nemzetisége, az oromók és a déli szegény pásztortörzsek a hatalom alakításából mindig kimaradtak, átengedve azt a domináns, de kisebbségi északi etnikumok küzdelmének.

A hagyományosan Afrika Szarvának is nevezett Szomália és Etiópia azonban a Föld legmelegebb és legszárazabb klímájú térségévé váltak az elmúlt 40 évben, ennek pedig olyan súlyos hatásai lehetnek az ország berendezkedésére, amelyek máris tektonikus változásokat indítottak be.

Az ok? A víz hiánya.

Dojtéhez, az esővarázslóhoz évtizedek óta rendszeresen járnak a környékbeli, pásztorkodó falvak lakói a dél-etiópiai, a kenyai határ, és a Turkana (Rudolf)-tó határolta Omo-völgyben. Általában kecskegidát hoznak neki, amit azután jelentős anyagi hozzájárulás mellett esőért könyörögve áldoznak fel Istennek, majd a feláldozott állat belső szerveiből Dojte megmondja, mikor érkezik végre csapadék a földekre.

Általában ez az ősi módszer működött, az esőfelhők hosszú-hosszú évekig látszólag úgy jöttek és robogtak tova, ahogyan azt Dojte előre megmondta. A faluvezető ugyanis a környékben úgy ismert, mint „Az Eső Ura”.

Mostanában azonban egyre több szomorú, lemondó, sőt gyanakvó tekintettel találkozik, sokan a közeli város piacán már köszönését sem fogadják. Dojte tekintélye megkopott, hiszen a folyóvölgyben egészen pontosan 5 éve alig esett eső.

„Valamikor ha az mondtad, esni fog, akkor úgy is lett. Ma? Egyszerűen azt mondják, hazudsz.”

-összegzett a varázsló.

Akármit is magyaráznak tehát klímakatasztrófáról, az eddigi óceáni áramlatok és szélirányok megváltozásáról a tudósok, az Omo-völgy falvaiban a Dojtéhoz hasonló varázslók és faluvezetők lesznek a szárazság elsődleges felelősei. Dojte falujának pásztorai között egyre több a gépfegyver, és kecskéiket és életük alapjait biztosító marháikat egyre többször viszik át a hagyományos rivális törzsek legelőire, amikor az övéik kiszáradnak. Így tesznek a szomszédos törzsek is az ő földjeikkel.

Etiópia „színes” forradalma

Nemrég azonban még Dojtéék is kaptak valamit az onnan távoli világnak tűnő, felhőkarcolók uralta fővárosból, Addisz Abebából. Az új, reformista irányvonalnak megfelelően a regionális kormányzó egy központi program keretében nagy teljesítményű, elemes rádiókat osztott szét a még árammal sem rendelkező falvak lakosai között, most napról napra összegyűlve azon hallgatják Dojte fiát, aki apja tradícióját immár a közeli város rádióállomásának meteorológusaként folytatja.

A fiú minden héten megígéri, jövő héten jön az eső. A modern meteorológiához fordult ugyan a hiedelmek helyett, de apjához hasonlóan ennyit tud csak tenni sajátjaiért. A falubeliek pedig immár hiszik is, meg nem is, hogy az esős évszak tényleg eljöhet még.

Az Omo-völgy persze a 100 milliós Etiópia egy kis, elzárt szeglete. Körülötte terül el a  Lengyelországgal közel azonos népességű, 35 milliós, még mindig főleg agrárjellegű Orómia, az oromók földje. Innen indult néhány éve az immár győzedelmes békés forradalom, amely megváltoztathatja az országot. 

Az addig egyeduralmat gyakorló Etióp Népi Forradalmi Demokratikus Front vezetői ugyanis 2015-ben grandiózus tervet dolgoztak ki a főváros, Addisz-Abeba ipari parkkal való kibővítésére – ehhez éppen a közel eső Orómia egyre fogyó, kiszáradó művelt földjeit sajátították volna ki, kompenzáció nélkül. Az iszonyatosan szegény oromók a tervre futótűzszerű földtüntetésekkel válaszoltak, amelyek százezreket vittek ki a hozzájuk közel fekvő fővárosba is.

A katonai rezsim és Hailémariam Delasegn miniszterelnök három éven át próbálták az egyre terjedő tiltakozáshullámot megállítani. Ezek később a földkisajátítási rendelet visszavonása mellett alapvető emberi jogokat, szólásszabadságot, sajtószabadságot is követelni kezdtek. Ráadásul ismét napirendre került az ország egyik régi-régi sérelmének megoldása: a felkelők a domináns, de a népességnek csupán 6 százalékát kitevő, északi tigrék uralmának megszüntetését és a többi nemzetiség (amharák, oromók, szomálik, szidamák, guragék, welajták, hadiják) autonómiáját is követelték. A rezsim pedig, 24 év uralom után 4 éve olyan mértékben szembesült az elégedetlenséggel, hogy 2018 elejére, az elmérgesedő helyzet miatt még a forradalmi katonai tanács is inkább a gyökeres reformok mellett döntött, minthogy felvállaljon egy óriási, és számára megnyerhetetlen erőszakos konfliktust.

Kiszáradt kukoricaföld a dél-etiópiai Arba Mincs város közelében. Fotó: Pixnio.com/Kimberly Flowers, USAID

Ez vezetett ahhoz, hogy 2018 márciusában Hailémariam Delasegn bejelentette lemondását. Ez óriási dolog volt, hiszen 1991 óta ő csupán a második vezetője volt az országnak, a diktatórikus hatalmú Melesz Zenavi 2012-es halálát követően vált kijelölt utódjává.

Ahogyan azonban az lenni szokott, a Front rezsimje Zenavi és a hadsereg vasmarkú uralmára épült, így Delasegn nem tudta sokáig fenntartani a katonai vészhelyzetre, az alkotmány felfüggesztésére és a helyi oromó vezetők elhurcolására épülő uralmát a forradalom-közeli helyzetben.

Az oromók, akiknek Etiópia történetében eddig vajmi kevés hatalmi szerep jutott, pedig az ország legnépesebb és legszegényebb csoportja, kormányellenes, de alapvetően békés mozgalmukkal 2016-17 folyamán sikeresen érték el, hogy a keleti, amhara területek, sőt a nagyvárosi, az internetes cenzúrát is megkerülő fiatalok is melléjük álljanak a küzdelemben.

A Front rezsimje ekkor döntött úgy, hogy csak egy megoldás létezik: Delasegn lemondása, új, reformista és liberális miniszterelnök kinevezése és a rendkívüli állapot minél előbbi megszüntetése.

Így került hatalomra 2018 márciusában Abij Ahmed, oromó származású pártvezető, a katonai hírszerzés volt főnöke. Ahmed első beszédében „Etiópia Obamájaként” teljes nyitást és nemzetek közötti megértést, békét hirdetett, kemény szavakkal ítélte el a Front 27 éves elnyomását is.

A forradalom tehát ironikus módon nyílt fegyveres konfliktus – bár jó pár halálos áldozat – után hirtelen kiegyezéssel ért véget.

Abij feladata azonban éppen egy éve nem volt éppen kicsi: egyre növekvő problémák radikális kezelését várta tőle az Afrika Szarván, a klímaváltozásnak egyik leginkább kitett területen fekvő ország.

Míg a2015 és 2018 között a városokban és a viszonylag gazdagabb nyugati etióp diaszpórában is gombamódra szaporodtak a különböző ellenzéki – oromó és amhara – online híroldalak, videózós oldalak, Abij kiengedte a börtönből a legtöbb, oda az előző rezsim által bezárt újságírót is, most új felhők gyülekeznek a média egén. Ahmed Abij eleinte nagyon nyitott kormánya ugyanis a problémák sokasodásával egyre többször nem ad nyilatkozatot, vagy nem reagál a kritikákra az új médiában. Igaz, mindez egyelőre a 2018 előtt elképzelhetetlenül szabad és plurális médiakörnyezetben sokaknak meg sem kottyan. A háttérben mégis ott állnak a katonai vezetők és a régi rezsim politikai klientúrája, akik a törékeny, új rendszert minden pillanatban fenyegetik.

Etiópia fővárosa ugyanis hiába lett még 1963-ban az Afrikai Egységszervezet (2002 óta Afrikai Unió) székhelye, a nyolcvanas évek 400 000 halálos áldozatot követelő éhínsége, a kiszakadó Eritreával folytatott rekordhosszúságú konfliktus és a folyamatos háborúk és terror, tehát a huszadik század örökségeként még mindig irtózatosan szegény hely: 2010-ben például még csak a lakosság 25 százaléka fért hozzá rendszeres elektromos áramhoz, (ez a szám mostanra 45 százalék),  és a legszegényebbnek számító Orómiában tiszta ivóvízhez is csak minden harmadik lakos jut még ma is.

És minden 50 évnél idősebb etiópiai emlékszik még, hova is vezethet mindez.

A KGST-Frankenstein öröksége

Afrika legtöbb államával ellentétben az ország hagyományos értelemben sohasem volt gyarmati alávetettségnek kitéve. A rövid és kudarcos olasz fasiszta megszállás után trónjára visszahelyezett Hailé Szelasszié etióp császár hűbéries egyeduralma azonban közel hasonló helyzetet teremtett, és az első társadalmi diákmozgalmak az 1960-as évek végén éppen ellenük szervezték meg marxista alapon az ellenállást.

Azonban végül 1974-ben, hosszú háborúskodás után a hatalmat mégsem az északi Tigré tartományban és Eritreában újabb felkelést kirobbantó marxista forradalmi erők szerezték meg, hanem egy fővárosi, szovjet és kubai támogatással fellépő katonai csoportosulás, a marxista-leninista DERG (Forradalmi Pártok koordinációs Bizottsága) jutott hatalomra.

A DERG ma már közhelyesen Afrikán belül is az egyik legkegyetlenebb és leginkább inkompetens szovjet szatelitrendszert hozta létre, amit csak ismerünk.

A főleg más, marxisták és a lázadó értelmiség, valamint a „megbízhatatlan” agrár- és pásztornépek elleni Vörös Terror időszaka minden nyugati agyába beéghetett a nyolcvanas években, hiszen Bob Geldof rockzenész „Live Aid” koncertje 1985-ben pont a DERG rémtettei nyomán született meg mint ötlet. A rezsim vezetője, Mengisztu Hailé Mariam ugyanis kitalálta, hogy Sztálin módszereivel, kitelepítéssel szabadul meg a renitens (afar és oromó) népességtől, ugyanakkor 1983-ban pont akkor sikerült őket a „feltöretlen” földekre kiküldenie, amikor az amúgy is sivatagos területet kivételesen hosszú, kétéves szárazság sújtotta.

Mengisztu akciójának következtében végül 400,000 ember halt éhen A politikai tisztogatásoknak a rezsim 15 éve alatt a történészek szerint további 50 000 ember esett áldozatul.

Nem csoda tehát, ha a rezsim maga Gorbacsov reformjaival, majd a keleti blokk szétesésével maga is pillanatok alatt omlott össze. 

Noha az ex-KGST-országok – köztük főként Magyarország -, kormányai a migrációs válság alatt előszeretettel hivatkoztak arra, mi „nem gyarmatosítottunk senkit”, a DERG-rezsim Etiópiában például két évig sem élhette volna túl az ellene kitörő – ugyancsak radikális baloldali – felkeléseket, ha nincs a főként szovjet, kelet-német, kubai, de jóval kisebb részben magyar gazdasági segítségnyújtás. 

Az amhara dominanciájú DERG terroruralma egy generációra alapozta meg a most puccskísérlethez folyamodó nemzetiségi vezetők iránti gyűlöletet az országban, és a hosszú, tigré dominanciájú rezsim mostani felengedése után természetesen ők voltak az elsők, akik megpróbáltak radikális módon véget vetni az egésznek. Így ez a keleti blokk által Doktor Frankensteinként teremtett szörnyeteg is mind a mai napig érezteti a hatását.

1989 elején is csupán többéves, pusztító polgárháború végén, szinte az összes nemzeti, felszabadítási milíciát egyesítő felkelés révén tudták eltávolítani az addigra már Etiópiai Munkáspártként magát újra feltaláló DERG-et. 

Az új rezsim belső küzdelmek után 1991-re az addig nagy számban bebörtönzött, tigré kisebbség vezette Front lett. Először ők is marxista, de demokratikus, nemzeti autonómiára és kooperációra épülő államot ígértek a több mint 80 nemzetiség által lakott országban. Azonban Manasz Zenavi a szovjet és KGST-s segítséggel fenntartott rezsim okozta trauma miatt úgy vélte, az országot ezentúl „meg kell védeni” a külföldi, negatív beavatkozásoktól, és protekcionista intézkedések sorozatával, az 1995-ben föderatív államként átalakuló, de továbbra is erősen kontrollált ország gyengébb iparágait (könnyűipar, textilipar) is talpon tartotta.

Az ár az életszínvonal stagnálása, afrikai méretekben is kifejezetten rettenetes egészségügyi és közszolgáltatási hozzáférés volt, és a Front a folyamatos szeparatista törekvések (az afarok például sohasem fogadták el az 1995-ös alkotmányt) miatt hatalmát csak elnyomó, katonai rezsimmel tudták biztosítani. 

Zenavi uralma alatt az ország rendszeresen botrányba fulladó kirakatválasztásairól, a katonai rezsim folyamatosan megtelő börtöneiről, az internet az országban való iszonyatos korlátozásáról, és a penetráns propagandamédia kizárólagosságról vált ismét hírhedtté.

Mindezt azonban a rezsim azzal indokolta, ez az ára annak, hogy az ország fennmaradjon, és szabad legyen. És a lázadások mellett a lakosság jelentős része elfogadta, hogy a Front rezsimje azért mégiscsak jobb, mint a DERG rémuralma.

Gátak között

A gazdasági környezet döntő módon 2000-től kezdett megváltozni. Ekkor ugyanis az államot 1989 után megszorítások mellett finanszírozó IMF és Világbank új vetélytársat kapott: Etiópia volt az egyik első olyan afrikai ország, ahol Kína külföldi direkt-tőkebefektetésekkel jelentkezett. 2010 után a folyamatosan az infrastruktúrába és iparba a növekvő profit fejében befektető, az ország politikai rendszere felett egyre nagyobb kontrollt szerző Peking már annyi pénzt tolt bele Etiópia gazdaságába, hogy az ország onnantól fogva a világ egyik legnagyobb éves GDP-növekedését produkálta: évi átlag 1o százalékot. 

A kínai tőke nyomán hamarosan megjelentek a nyugati befektetők is. A gyors ütemű modernizációt azonban még az ország áramtermelése sem tudta kiszolgálni, így Zanavi kormánya a 2010-es évek elején rohamléptékben kezdett hozzá a vízben gazdag etiópiai magasföldön egyszerre több erőmű felépítésbe is.

A Gilge Gibe I-II-III gátrendszer az ország modernizációs történetének legnagyobb beruházása, három gigantikus vízerőmű, amelyek mindegyike elkészült 2016-ig. A Gibe erőművek az előző rezsim koronaprojektjévé váltak, és a nemzetközi szervezetek, bankok és kínai tőke által ettől várták Etiópia megváltását. Az ipari növekedés fenntartásához ugyanis elsősorban az elektromos hálózat gigawatt-termelésének radikális megnövelése (konkrétan megháromszorozása) szükséges. A Gibe-projekt pedig éppen ezt tette: a 2010-es 2,8 gigawattos áramtermelést pár év alatt növelte meg 6,5 gigawattra.

Az áramhoz főleg a magasföld, és a városok gazdagabb lakói fértek hozzá, de paradox módon ez a modernizációs projekt nem megszilárdította a rezsim uralmát, hanem a laptopok és okostelefonok elterjedésével a hivatalosan korlátozott, ám kerülőutakon mégis elért internet, és az ott a 2015-ös tiltakozások után felburjánzó szabad média volt az, amelyek Delaseng rendszerét végveszélybe sodorták, majd utat nyitottak Ahmed Abij rendszerének.

Azonban a vízerőmű eközben visszafordíthatatlan kárt csinált: a Gibe III ugyanis éppen annak az Omo-folyónak a felső forrásvidékén zárta el a vízhozamot, amelynek alsó szakaszán Dojte faluja is található.

Az esővarázsló ugyan elismeri a rádió és a meteorológia létjogosultságát is, mivel azonban közössége főleg tőle várja a megoldást, az odaérkező dokumentumfilmeseknek végül vonakodva ugyan, de felveti: talán azért nem könyörül a falujukon Isten, mert többé nem áldozzák fel a mingiket.

Minginek nevezik ugyanis a káró és hamar törzsekben a valamilyen születési rendellenességgel (fogakkal, hatodik ujjal, deformáltan) születetteket, akiket a gonosz befolyásának tulajdonítottak, és vagy a folyóba dobták, vagy kitették a őket szavannába, a ragadozók martalékául. A gyakorlat ellen a kormány és helyi aktivisták már 2008-tól felléptek, és 2012-re egy különösen aktív törzsbéli férfi, Lale Lubuko elérte, hogy a kárók tiltsák be a gyakorlatot. Dojte ezt úgy fogalmazta meg: „mi azt tesszük, amit a kormány mond, cserébe ők is azt teszik, amit mi mondunk nekik.” A bizalom és önmérséklet azonban napról napra, minden kiszáradt fűcsomóval fogy és félő, hogy a klímaválság végül az omotikus törzseket is egyedül hagyja régi hiedelmeikkel.

A Kenya és Etiópia határán található Turkana (Rudolf)-tó fő vízforrása is az Omo vízgyűjtő területe volt. Éppen ezért kenyai környezettudósok már 2009 óta figyelmeztették Etiópiát: iparosítási igényei még ezzel a megújuló energiaforrással is környezeti katasztrófához vezethetnek a térségben. Minderre azonban Zenavi kormánya vajmi kevés figyelmet fordított.

Az eredmény mostanra valóban drámai: az esőzések elmaradásának hatásait az Omo vízgyűjtő területének lassú kiapadása és a Turkana-tó óriási szakaszainak gyakorlati eltűnése, és a tó sókoncentrációnak radikális megnövekedése tetézte, így a legszegényebb dél-etiópiai térségben a vízlépcső rövidtávú következményeként máris 300 000 ember maradt a határ mindkét oldalán mindennapi megélhetés nélkül. Hiszen a kiszáradó, szikes sóstó elpusztítja a halállományt, nehezíti a turizmust, és az állattartók vízforrásait is.

A 2006-ban indult, olasz-kínai gátrendszer ellen hiába tiltakoztak ezért kezdetektől kenyai és nemzetközi civil szervezetek, az etióp rezsim mégis felavatta azt 2016-ban (ez ugyanaz az év, amikor Szijjártó Péter újranyitotta a magyar követséget Addisz-Abebában a „déli nyitás” keretében).

A 2017-es év (amikor a gát először áramot termelt) pedig máris kritikussá súlyosbította az addig is kemény szárazságokat, 2019 márciusában pedig az egész még kegyetlenebbül, még keményebben tért vissza, immár nemcsak a teljes Omo-völgy, hanem az észak-kenyai, pásztorkodó turkanák életmódját is végveszélybe sodorva.

Az új kormány, amely a demokratikus átalakulása mellett azonban a külföldi működőtőke és a növekvő belső áramfogyasztási igény miatt a már elkezdett erőműbővítést sem adhatja fel, és hiába fektetett a kormány az elmúlt évben kizárólag szélenergiába, az iparosító, növekedésorientált logika teszi éppen folyamatosan sokkal-sokkal sebezhetőbbé az országot és az ottani élet természeti alapjait, így éppen egy olyan országot tesz élhetetlenné, ahol egyébként közel 900 000 afrikai menekült is él, akik a szudáni, szomáliai konfliktusok és az összeomló Eritrea elől találtak ott az utóbbi években menedékre.

Igaz, az egymásra következő, egyre súlyosabb szárazságok és általában a klímaválság elől országon belül is milliós menekült népessége van. 

Utóbbi szinte megoldhatatlan problémát jelent a rövidtávú, alamizsnaszerű nemzetközi élelmiszersegély is teljesen kimerülőben van – különösen mióta Donald Trump kormánya is határozottan a segélyezés ellen foglal állást.

És ha még nem lenne elég megoldatlan problémája a konfliktus szélén táncoló Etiópiának, ott van még az EU által a térségben kierőszakolt karthúmi folyamat is, amely kötelezi őket arra, hogy saját határaikon állítsák meg a végső soron mégis Európa felé igyekvő menekülteket. Mindehhez köti az EU saját külföldi befektetési programjait, amelyekre az államháztartásnak ugyancsak szüksége van.

A katonai puccskísérlet tehát komoly instabilitás jele is lehet Addisz-Abebában. Ha viszont a helyzet legnagyobb nagyítását is megnézzük, egy lassan élhetetlen ökoszisztémában kerülő, ősi állam végleg felboríthatja az ott az életet évszázadokon keresztül uraló, amúgy is sokszor felboruló törékeny egyensúlyi helyzetet. A ma már krízisek sorozatát élő Szudánhoz hasonlóan (ahonnan sok menekült érkezett Etiópiába is), ezt a helyi hatalom és kormány eddig látszólag sem reformokkal, sem pedig erőszakkal nem volt képes kezelni.

Kelet-Afrika tehát ma, a 21. század második évtizedében sem heverte még ki a súlyos, kizsákmányoló múlt nyomait. Sőt most, a klímakatasztrófa küszöbén éppen az Etiópiát hivatalosan segíteni akaró Kína és EU azok, amelyek végül még környezetromboló beruházásokkal és végső soron a GDP-növekedés-logikával katasztrofális helyzetbe sodorták a 100 milliós országot. 

Mindebben pedig történelme és jelene folyamán bizony Magyarország sem ártatlan.

A budapesti NER-elit különös képzetek folytán kezdett baráti kapcsolatot kiépíteni a tavaly megbukott, keményvonalas Delaseng-kormánnyal, hiszen mint „keresztény oázist” és „az iszlamisták elleni védelmezőt” gondolják el Etiópia szerepét a térségben. Gazdasági befektetéseinkkel, amelyek még nem jelentősek a térségben, azonban saját magunk részéről egy olyan, halálos logikát segítünk sokszor (köz)pénzzel, amely napról-napra emberek tízezreit tesz földönfutókká.

Persze szép dolog az, hogy menekülttáborokat és egy kórházat is támogatunk a legszegényebb térségekben, de az előbbire például szükség sem lenne, ha a gazdasági befektetésekben nem lennénk ugyancsak benne.

A klasszikus közhely szerint Afrika a modern korban mindig „európai segítségre szorult”, mi pedig „segítünk nekik”. A valóságban viszont éppen mi szorulunk rá óriási nyersanyagkészletükre, a direkt befektetésekből, exportból származó haszonra, az új felvevőpiacra, sőt, az általuk termelt olcsó árukra is.

Azt viszont nem vesszük figyelembe, hogy végső soron a saját sorsunkat pecsételjük meg, amikor olyan helyen támogatjuk az erőszakos iparosítást, ahol a klímaválság már napi, társadalmat szétszedő rögvalóság, nem csak néhány árvíz és forró nyári hét.

Olvass tovább!