Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kettős fronthatás

Az EP-választások eredményein végig tekintve két dologra lehetünk figyelmesek. Az egyik, hogy a jobboldali populista erők európai szinten is politikai tényezőkké váltak, és egyre erőszakosabban igyekeznek átalakítani és ellenőrzésük alá vonni azon országok társadalmait, ahol kormányzati pozícióra tesznek szert. A másik, hogy a 2008 után sokak által végleg leírt (neo)liberális szereplők, illetve azok utódai feltámadtak poraikból, és rég nem látott elánnal fognak hozzá ideológiai és politikai pozícióik újraépítéséhez.

Ez azt jelenti, hogy választóként várhatóan egyszerre két oldalról kapjuk mostantól az ívet. A meteorológia az ilyesmit hívja „kettős fronthatásnak”, ami köztudomásúlag nagyon megterheli az idegrendszert, és az egekbe löki az ember vérnyomását.

Megint a Gyurcsány-Orbán versengést kell majd bámulnunk évekig? Tényleg csak ennyi történt? Próbáljunk higgadtak maradni, és megfejteni, mi is zajlott az elmúlt évtizedben a politikában.

1989 után a kihívó nélkül maradt és hegemón pozícióra törő liberális erők annak a tézisnek a nevében léptek föl, hogy csak a kapitalizmus és a liberális demokrácia kombinációja hozhat létre harmonikus, gazdag, szabad és boldog társadalmakat. Ez a meggyőződés legitimálta, hogy a liberális korszak kiépítésének projektje során gazdasági, politikai és társadalmi szinten is hozzáláttak az „európai világ” gyökeres átalakításához – ennek egyik zászlóshajója lett az Európai Unió.

Gazdasági szinten a neoliberális doktrínák a szabad piac ideológiája nevében felszámolták a társadalmi önvédelem korábbi formáit, és csökkentették a nemzeti kormányok eszközeit. A formálódó Európai Uniónak is el kellett fogadnia az úgynevezett „washingtoni konszenzust”, vagyis a globális tőke diktátumát, és be kellett építenie működésébe – cserébe azt remélhette, hogy megőrizhető az európai centrumországok valamiféle befolyása. Sokan emlékszünk, hogyan állították be ennek folyományaként, az egyik legnagyszerűbb liberális vívmányként a „négy szabadság elvét”.

Politikai szinten nem egyszerűen a liberális demokrácia intézményeinek bevezetését jelentette a liberális korszak kiépítése. Kezdettől fogva egy markáns civilizatórikus projekttel társult, amelynek célja a polgárok százmillióinak „multikulturálissá”, „civillé”, „képzetté”, „versengővé”, „öngondoskodóvá” és „politikailag korrekté” változtatása volt – különösen az „elmaradott” déli- és keleti területeken.

A „liberális alapértékek” terjesztése során jól finanszírozott NGO-, média- és tudományos hálózatok jöttek létre (nem egyszer amúgy évekkel korábban, alulról szerveződő értelmiségi körökből, civil szervezetekből és mozgalmakból). Ezek „ideológiai államapparátusként” (Althusser) léptek fel, a liberális elitek hegemón törekvéseinek nyílt eszközeiként pedig folyamatos kampányokat indítottak az állítólagos „szabadságot” és „demokráciát” veszélyeztető patológiák (a szexizmus, a rasszizmus, a homofóbia és hasonlók) ellen.

A gazdasági és politikai átalakulással párhuzamosan – amit idehaza az MSZP és az SZDSZ vezényelt le, majd Gyurcsány és Kóka járatott csúcsra – végezetül a társadalmak kulturális alapzatát is lecserélték.

A „munkás” – ahogyan Ivan Ascher Subprime Subject of Ideology című tanulmányában leírja – „fogyasztóvá” vált, aki a szolgáltatások és termékek piacán mozogva szabadon fejlesztheti önmagát, korlátlan élményekhez és kielégüléshez juthat, és kialakíthatja a maga számára éppen azt az életet, amire vágyik.

Ezek a változások – bár a kortárs társadalomkritikai munkák sokasága foglalkozik velük – idehaza szinte teljesen hiányoznak a nyilvános diskurzusokból. Mindez nem meglepő. Egyetlen politikai erőnek vagy értelmiségi csoportnak sem volt érdeke korábban a kérdés felvetése, hiszen a rendszerváltó elitek éppen azt ígérték a társadalom széles rétegeinek, hogy az általuk hozott áldozatok lehetővé teszik, hogy végezetül eljuthassanak az individualizált fogyasztói társadalom Kánaánjába.

Ahogy a legtöbb álom, végül a liberális korszak álma is rémálomba fordult, amiből a 2008-as válság után következő évekre maradt a fájdalmas ébredés. Az, hogy a nemzetközi hitelválság megtörténhetett, alapjaiban kérdőjelezte meg azt, hogy a neoliberális gazdasági modell, a liberális demokráciák és a fogyasztói individualizmus kombinációja képes beváltani a liberális korszak ígéreteit. Ennek köszönhetően az elmúlt évtized a populizmus sikereitől volt hangos a baloldalon és a jobboldalon egyaránt. A populizmus felfokozott politikai válasz volt a „liberális álomvilág” szétfoszlására, amely sikereit annak köszönhette, hogy hirtelenjében a közvélemény fogékonynak bizonyult mindazokra a kritikákra, amelyek néhány éve még érdektelen akadékoskodásnak tűntek.

A jelen helyzetből visszatekintve már nem kérdés, hogy a jobb- és baloldali populisták elgondolásai mely ponton találkoztak viszonylag széles választói tömegek igényeivel. Korábban többször kifejtettem, hogy a 2010-es évek fő politikai kérdése már nem annyira az „elit” és a „nép” szembeállítása –

a populista értelmezési kerettel egyre kevésbé írhatók le a valódi történések. Az elmúlt időszakban ehelyett a „kívül” és a „belül” kérdése lett az elsődlegesen meghatározó.

Az a nézőpont, amely szerint a politikai szubjektumok a „kívül” és a „belül” kérdései körül szerveződnek, segít megérteni azt az átrendeződést, amely az európai politikai térben zajlik – és amelyet jól mutat a 2019-es választások eredménye. Ebből a perspektívából nézve a 2008-as válság utáni évek populizmusai mögött általában a társadalmak tagjainak azon félelme állt, hogy „kizuhannak” azon társadalmi csoportok közül, amelyek a megváltozott körülmények és a szűkös esztendők idején is részesei maradhatnak a harmónia, a szabadság, a gazdagság és a boldogság nyugati univerzumának.

Nem véletlen, hogy a populista erők (bár nyilván több más szubjektív tényező is közrejátszott ebben) először éppen azokban az országokban erősödtek meg, amelyeket a nagy válság és Európa kétsebességessé válása (egy újabb jól hangzó ideológia) sújtott – Spanyolországtól és Portugáliától Olaszországig és Görögországig, Lengyelországban és Magyarországon.  A populisták sikeresen mutattak rá, hogy kik és mik miatt történik mindez – a „globális kapitalizmus”, a „brüsszeli elitek” és a „(neo)liberálisok” egyaránt alkalmasnak tetszettek a bűnbak szerepére.

A jobboldali populizmus annak köszönhette sikereit, hogy a nemzetállamok és a politikai vezérek szintjén ígért védelmet és ellensúlyt a 2008-as válság után elbizonytalanodó, vagy veszélyeztetett helyzetbe jutott társadalmi rétegeknek. A nemzetközi hitelválság megmutatta a liberális korszak igazi arcát. Kiderült, hogy az „ami jó a Wall Streetnek, az jó a Main Streetnek” neoliberális bonmot-ja baj esetén azt jelenti, hogy „ha a Wall Streetnek az a jó, a Main Street feláldozható”.

A jobboldali populizmus tehát a liberális álomvilág „belüljéből” kifelé zuhanóknak azt ígérte, hogy egy „másik belül” keretei között kompenzálhatják veszteségeiket. A jobboldali populizmus védelmet ígért mind a (neo)liberális gazdasági és politikai elitek és az EU intézmények önös és antidemokratikus ármánykodása, mind pedig a globális térből érkező kihívások ellen. Az európai társadalmak egy részében viszonylag széles rétegek fogadták el, hogy ennek a védelemnek ára a neoliberális gazdasági modell lecserélése, a liberális demokráciák bizonyos alapvonásainak megváltoztatása, és a társadalmak tradícióit és normáit veszélyeztető liberális patológiák és kockázati tényezők (mint az emancipált nők, a más kultúrájúak vagy a Soros-elitek) kiiktatása – ez ugyanis könnyen igazolható volt az elitellenesség és a demokrácia kiszélesítésének diskurzusaival.

A jobboldali populizmus korlátlan térnyerésének azonban gátat szabott saját politikai stratégiájának immanens feszültsége. Jó ötletnek hat a szakítás a globális tőke diktátumaival, a verseny és az öngondoskodás elvével – de cserébe a nemzeti oligarchia, a korrupció és az autoriter gazdaság-menedzselés milyen szintje fogadható el a többség számára – gondoljunk csak a magyar munkaalapú társadalom körül zajló vitákra a rabszolgatörvény kapcsán. Jó ötletnek tetszik a politika hatékonyságát és demokratikusságát korlátozó liberális elemek eltávolítása – de kérdés, hogy ennek áldásaiért cserébe a vele járó hatalmi önkény és korlátnélküliség milyen szintjét fogadják el a társadalmak.

Jó ötletnek látszik a társadalom mindennapjainak konzervatív átalakítása, amennyiben mondjuk a család védelméről vagy a demográfiai probléma kezeléséről van szó – de vajon milyen mélységű beavatkozást tolerálnak azok az egyének, akik a globális kapitalizmus nem szűnő aktivitásának hála továbbra is az individualizmus és a fogyasztói társadalom hegemón kultúráját szívják magukba minden pillanatban. A jobboldali populizmus a „liberális álom” leleplezéséből és válságából született. Ezért csak addig maradhat sikeres, ameddig a társadalom többsége nem érzi úgy, hogy hatalomra kerülésével egy alternatív rémálomba került át.

A 2019-es választás további figyelemreméltó hozadéka, hogy a hagyományos rendszerkritikai baloldal lényegében eltűnt Európa politikai térképéről. Az Egyesült Baloldal (a hajdani kommunista és baloldali zöld) frakció (GUE/NGL) elvesztette minden jelentőségét – ami annak fényében különösen magyarázatra szorul, hogy már jelenleg is olyan, jobbára újkeletű „baloldali populista” pártok alkotják, mint a görög Sziriza, a spanyol Podemos, a többször újradizájnolt német Die Linke vagy a francia La France insoumise. (Idehaza a Balpárt kívánta betölteni ezt a helyet, majd Botka László, illetve Karácsony Gergő próbálkozott hasonlóval.)

A hagyományos radikális-forradalmi pártok eltűnése egyenes következménye volt a kapitalizmus fél évszázada tartó strukturális átalakulásának és az államszocialista alternatíva lejáratódásának. Az általuk szabadon hagyott űrt betölteni hivatott baloldali populizmus gyengeségei mára ugyancsak kiütközni látszanak. Ezek a pártok sikerrel nevezik meg a társadalom széles rétegeinek problémáiért felelős aktorokat – a komprádor eliteket, a neoliberális politikák híveit, a globális és spekulatív tőkét, a nemzetközi pénzügyi szervezeteket és az EU bürokratikus hatalmi centrumát -, majd ezek demokratikus kontrolljára és lecserélésére/radikális reformjára szólítanak fel.

Az elmúlt időszak azonban bebizonyította, hogy komoly hitelességi válsághoz vezet a kitűzött feladat irreális volta – ahogyan ezt Ciprasz mozgalma esetén láthattuk, egy ilyen, nemzeti keretek között kormányra igyekvő párt már az első zárt üvegajtóról visszapattan a globális küzdelmek során.

Az is megmutatkozik, hogy ezek a demokratikus és egalitárius mozgalmak elkerülhetetlenül nagyon különböző habitusú, ideológiai elkötelezettségű és kultúrájú csoportot szívnak fel – ezeket lehetetlen demokratikus alapon sokáig együtt mozgatni. Végezetül nagy problémát jelent, hogy a csatlakozó széles társadalmi rétegek előbb-utóbb szembesülnek azzal, hogy egy baloldali populista mozgalom nem csak egy kampányról, vagy egy tiltakozó hullámról szól – hanem hosszú távú részvételről és rendszerellenes aktivitásról. A balpopulizmus a válságba került „belül lévőket” – például az általa nagy előszeretettel emlegetett prekariátus tagjait – arra kívánja rávenni, hogy tudatosan vállalják külsődleges, rendszerellenes, alternatív pozíciójukat a globális elitekkel szemben.

A baloldali populizmus visszaesésének egyik legfőbb oka, hogy az európai választók számára egyrészt képviselői sokszor anakronisztikus politikai és szimbolikus elemekkel túlterhelt pártok, másrészt a balpopulista politikai- és értelmiségi elitcsoportok folyamatosan olyan globális és mozgalmi cselekvés irányába tolnák a társadalom nagyobbik részét, amihez annak semmi kedve sincsen. A baloldali populizmus az antikapitalizmus trójai falovaként a következő évekre biztosan megbukott, valamiféle moderált baloldali szociáldemokráciaként viszont elveszti mozgósító erejét.

Az európai politikai térkép átrendeződése azonban nem csak a hagyományos rendszerkritikai baloldal eltűnését vetíti előre, de a liberális pártok egyfajta reneszánszát is mutatja. Idehaza a Momentum és a Demokratikus Koalíció sikere azonban még az általános trendet is meghaladja. Talán nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy ez a kirívó és váratlan siker annak köszönhető, hogy ennek a fellendülésnek a kiváltó oka is sokkal markánsabban van jelen Magyarországon. A Momentum és a DK sikere nem más, mint a hegemón liberális elitek, vagyis az európai politikai mainstream legújabb üzenetének célba találása. Érzékelhetően egyre meghatározóbbá válik a „liberalizmus – neoliberalizmus nélkül” politikai ideológiája. Ennek az ideológiának célja, hogy helyreállítsa a liberális korszak ígéreteinek hitelét, azt állítva, hogy azok csak néhány tévút és túlkapás miatt nem valósultak meg – de az eredeti irány jó volt. Dobrev Klára e logika mentén lesz a „Gyurcsány nélküli Gyurcsány” – vagyis olyan, mint az eredeti, csak érettebb és annak csupán pozitív alteregója.

Meglepő, hogy a különféle értelmezők figyelmét kivétel nélkül elkerülte az a tény, hogy a 2019-es EP-választás micsoda kegyelmi pillanatban zajlott ezeknek a szereplőknek a szempontjából. A 2008-as válság után tíz évvel, és a jobboldali populista kísérletek valóságát tapasztalva bizonyos választói csoportok számára mintha újra vonzóvá válna a liberális Európa víziója.

A világgazdaság éppen a kapitalizmus konjunktúraciklusának csúcsán tántorog. A migráció, a klímaváltozás, a terrorizmus, meg a hozzájuk hasonló területeken semmi nem történt az elmúlt időben, ami ne számítana már a normális ügymenet részének. Szóval minden adott volt ahhoz, hogy Európa polgárai megint figyelmen kívül hagyhassák az Unió belső problémáinak, vezetőinek és a globális erőcsoportoknak valódi természetét és a centrumon kívüli világ tényeit – és azt gondolják, hogy a kihívások a fennálló kereteken belül is kezelhetők. Azokat az erőket támogatták, amelyek megígérték nekik, hogy a liberális álommal most már minden rendben lesz – a régi szocdemektől és konzervatívoktól az új zöldekig és liberálisokig.

A Momentum szintén „a neoliberalizmus nélküli liberalizmus” ideológiáját hirdeti, csak gyökeresen másként.

Támogatói bázisát az a Z-generáció adja (de vonzó tud lenni az Y-osok számára is), amely az individualizmus és a fogyasztás ideológiájával mélyen átitatott „közösségi oldalak” pszeudo-valóságában létezik, amely a tech-civilizáció és a globális hálózatok világába integrált, és amely a globális kapitalizmus világát az egyéni önmegvalósítás és a lehetőségek korlátlanságaként éli meg. Az „első szabad generáció” pártjának nevezik magukat, akiknek már elérhetők a „21. századi megoldások” és a „globális lehetőségek” – csak élni kell velük –, már ha nem akadályozzák meg a múlt szereplői, mint a jobboldali populisták.

A liberálisok erősödése a választásokon komoly üzenetet hordoz a magyar baloldali szereplők számára: megmutatja, hogy az elmúlt 10 év „összefogás stratégiája” éppen a lényeget tekintve volt teljesen elhibázott. Ebben persze semmi meglepő nincs. Hiszen a kezdetektől nyilvánvalónak tűnt, hogy a liberális hegemónia korábbi képviselői, az ellenzéki médiumok, az értelmiségi és akadémiai hálózatok, a külföldi civil és politikai partnerek, a különböző tőkés csoportok és a balliberális pártok maradék hátországa és politikusai a maguk javára fordítják majd az orbáni politikából kiábrándulók elégedetlenségét. Tehát alig várják, hogy rehabilitálhassák a 2010 előtti status quót.

Mostanra érett meg az idő, hogy az ellenzéki diskurzusokat az „Európán belül, vagy azon kívül?” választóvonal mentén fűzzék föl, vagyis tulajdonképpen az emberarcú liberalizmus és az ördögi jobboldali populizmus ellentétpártjára. A zöld és baloldali pártokat éppen a teljes összefogás jelszava (illetve az ahhoz való viszony) gátolta meg abban, hogy hasonlóan markáns pozíciót foglaljanak el – megvonva a határt liberális vetélytársaikhoz képest.

Márpedig enélkül a határvonás nélkül nem létezhet baloldal a 21. században. Hiszen az alterglobalizációs mozgalmak, majd a kapitalizmus-kritikus ökomozgalmak világosan rögzítették, hogy a „liberális álomvilág” gazdasági, civilizációs és kulturális oppozíciója egyaránt szükséges, ha választ kívánunk adni az új évezred kihívásaira. Ebből az általános kritikai pozícióból pedig nem szabad engedni pusztán azért, mert a jobboldali populisták számtalan lehetséges elemét felhasználták a saját céljaikra – no meg azért se, hogy „mindenáron legyőzzük Orbánt”.

A zöld és baloldali rendszerkritika híveinek be kellene látnia, hogy eljelentéktelenedéséért nem a Fidesz a felelős, hanem saját maga. Az, hogy nem volt képes felépíteni és egyben tartani saját táborát azokból, akik hajlamosak együttműködni az új évezred emberiségének nagy projektjében.

Ez a projekt azon a meggyőződésen alapul, hogy a világ csak úgy lehet más, ha mi magunk is megváltozunk – még ha ezt az álláspontot sikeresen nyilvánvalóan csak egy olyan kulturális sokk idején lehet majd képviselni, amilyen a 2015-ös menekültválság volt. Akkor erre nem álltunk készen – és most idehaza az a kérdés, hogy készen fogunk-e állni egyáltalán valaha.

Vágó Gábor az LMP megsemmisítő vereségének pillanatában ki is mondta: a mostani helyzet újdonsága, hogy Magyarországon végveszélybe került a baloldali és zöld rendszerkritika nagypolitikai képviselete. Az az epizód, amely 10 éve kezdődött – most az MSZP, a Párbeszéd és a Lehet Más a Politika (máshol erről nem is volt szó) kudarcával befejeződni látszódik. Elhasználódott politikusok, csökkenő erőforrások, intellektuális kiürülés, mindennapi taktikázásban elhasználódott és fásult szervezetek, belső viták mindenkinél. Persze nem mindegy, hogyan fogják menteni, ami még menthető.

Mindent egybevetve visszajutottunk oda, ahol 2009-ben voltunk: a politika (neo)liberálisok és jobboldali populisták közötti küzdelemre egyszerűsödött. Ezt a tíz évet kidobhatjuk az ablakon.

Kiemelt kép: Eredeti fotók forrása: Facebook
Olvass tovább!