Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A 99% feminizmusa

Nem túlzás azt állítani, hogy a válságok korát éljük: a pénzügyi válság, a lakhatási válság, a menekültválság hétköznapi fogalmainkká váltak, miközben egyre folyik a nők és a munkások jogainak leépítése, a strukturális rasszizmus pedig véres erőszak formájában robban ki újra meg újra. A klímaváltozás tünetei egyre akutabban érzékelhetőek (és még csak nem is mi vagyunk azok, akik ennek hatását leginkább elszenvedik), mi pedig látszólag megállíthatatlanul haladunk egy jobb esetben bizonytalan, rosszabb esetben apokaliptikus jövő felé. Joggal merül fel a kérdés: mit tehetünk?

99% feminizmusa az elkeseredéstől a cselekvés felé próbál orientálni minket. A manifesztum rámutat, hogy ezek a problémák mind összefüggésben állnak egymással, de legfőképpen a kapitalizmussal.

A „single issue” mozgalmak kora lejárt, a nők elleni erőszakot, kizsákmányolást, rasszizmust stb. csakis strukturális összefüggéseiben ragadhatjuk meg mint egyazon többszintes (politikai, gazdasági, ökológiai) válság részeit – ez a válságtendencia pedig a kapitalizmus sajátja.

Elszigetelten kezelve tehát nem lehet megoldani ezeket a problémákat, a feminizmusnak csak úgy van esélye, ha összefog a többi alulról szerveződő antikapitalista mozgalommal.

Nancy Fraser, Cinzia Arruzza, Tithi Bhattacharya: Feminism for the 99%: A Manifesto. Verso, 2019.

A szerzők ezeket az összefüggéseket 11 tézisben tárják fel, amelyek mindegyike egy cselekvésre való felhívással zárul: bármit elérni csakis közösen lehet. A továbbiakban mindegyik tézist röviden összefoglalom – válogatni közülük azt sejtetné, hogy bizonyos problémák sürgetőbbek vagy fontosabbak másoknál, a szerzők viszont épp ennek ellenkezőjére próbálnak rámutatni: a nők elleni erőszak, a klímaváltozás, a rasszizmus, az LMBTQ+ közösségek problémái egyformán égető kérdések, és mind kiélezetté válnak abban az általános válságban, amiben élünk, és amely a kapitalizmus válsága.

i. az új feminista hullám új jelentőséget ad a sztrájknak

2016 októberében Lengyelországban több mint 100,000 nő vett részt az ország abortuszellenes politikája elleni tüntetéseken; ugyanebben az évben Argentínában Lucía Pérez meggyilkolása ellen tüntettek a nők „Ni una menos” („Egy nővel sem kevesebb”) szlogennel. A tüntetéshullám Olaszországra, Spanyolországra, Brazíliára, Perura, Chilére, az Egyesült Államokra és számos más országra is kiterjedt – így kezdett el a helyi szerveződésekből egy transznacionális feminista hullám körvonalazódni, mely a 2017 március 8-i globális tüntetéshullámban csúcsosodott ki, újrapolitizálva a Nemzetközi Nőnap jelentését. A szerzők szerint ez az országhatárokon átívelő megmozdulás a munkásmozgalmak és társadalmi igazságosságot célzó militáns törekvések történeti gyökereihez nyúl vissza, újra aktuálissá téve a szolidaritás fogalmát.

Mindez pedig arra mutat rá, hogy a nőkben, akiknek fizetett és fizetetlen munkája tartja el a világot, hatalmas politikai potenciál rejlik, amely újfajta politikai jelentéssel ruházhatja fel a sztrájkot.

Ez a kibontakozóban levő globális női szolidaritás az, ami képes lehet áthidalni az identitáspolitikák és az osztálypolitikák közötti megosztó szembenállást.

ii. a liberális feminizmus csődöt mondott; tovább kell lépnünk

A feminizmusról alkotott domináns kép ma elsősorban a liberális feminizmusra vonatkozik. A szerzők állítása szerint viszont ez a fajta feminizmus nem hogy nem jelent adekvát megoldást a nemi alapú elnyomás felszámolására, hanem maga is a probléma részét képezi, mivel hozzájárul a kapitalista rend fenntartásához és újabb társadalmi egyenlőtlenséget instituál, ezúttal nők és nők között.

A liberális feminizmus kevesek feminizmusa: azoké, akik privilegizált helyzetüktől fogva, az „esélyegyenlőséggel” élve, de valójában már meglévő gazdasági, szociális és kulturális előnyeiket mozgósítva, képesek „bedobni magukat”[1], és áttörni az „üvegplafont”, míg a nők nagy része továbbra is lent marad, „felsöpörni a szilánkokat”[2]. A liberális feminizmus nem számolja fel az elnyomást, hanem pusztán elmozdítja, kihelyezi azt.

iii. a 99% feminizmusa csakis egy antikapitalista feminizmus lehet

A feminizmusnak azért kell a 99%-hoz szólnia, mert csak így adhat választ napjaink meghatározó kríziseire: a közelgő ökológiai katasztrófára, a zuhanó életminőségre, a háborúkra, a rasszizmusra, a xenofóbiára, a jogok folyamatos leépülésére. A tüneti kezelések nem segítenek – a feminizmusnak más alulról szerveződő mozgalmakkal karöltve gyökereiben kell megváltoztatnia az egyre mélyülő egyenlőtlenségeket generáló társadalmi rendet. Az ellenfél nem pusztán a neoliberalizmus, hanem a kapitalizmus maga, a cél pedig egy olyan nagyszabású szolidáris mozgalom kialakítása, amely eredményesen küzdhet a környezetvédelmi igazságosság, ingyenes oktatás és egészségügy, hozzáférhető lakhatás, munkásjogok elnyerése, illetve a rasszizmus és a háború felszámolása érdekében.

iv. a társadalom mély válságon megy keresztül, és ennek oka a kapitalizmus

A 2007-2008-as gazdasági válság nem egy elszigetelt pénzügyi krízis volt: jelenlegi helyzetünket össztársadalmi válságként kell megértenünk, amely egyaránt kiterjed a gazdaság, az ökológia, a politika és a gondoskodás területeire. Ez nem véletlen: a kapitalizmus logikájába eleve bele van kódolva a válság tendenciája. A természet és a gondoskodó munka olcsó erőforrásként való felhasználása a rövidtávú profitmaximalizálás érdekében épp azokat az alapokat gyengíti meg, amelyeken a kapitalizmus nyugszik. A neoliberalizmus szabadpiac-ideál által vezérelt négy évtizedes futása pedig egy különösen kritikus helyzethez vezetett, amelynek tünetei a zuhanó bérek, a gyengülő munkásjogok, a környezeten végzett pusztítás, valamint a társadalom, a családok, a közösségek fenntartásához szükséges energiák megcsappanása. Ez a válság, és a vele járó érzés, hogy valaminek változnia kell, nyithatja meg a rést a tehetetlennek bizonyuló politikai erőkkel szemben egy újfajta, teljes társadalmi változásra törekvő politikai mozgalom számára.

v. a kapitalizmusban a nemen alapuló elnyomás gyökere a társadalmi reprodukció profitnak való alárendelése és általános leértékelése

A nők társadalmi alárendeltsége nem a kapitalizmussal kezdődött, de a kapitalizmus hozta létre a nemi egyenlőtlenség, szexizmus „modern” formáját az által, hogy a társadalmi reprodukció feladatát a nőkre helyezte ki, naturalizálva a nemek közötti munkamegosztást, illetve elválasztotta ezt a fajta reproduktív, gondoskodó munkát a termelő tevékenységtől, és alá is rendelte ennek. A kapitalizmusban tehát a reproduktív munka, amely újratermeli a társadalmat és a termelő tevékenységhez szükséges munkaerőt (vagyis a kapitalizmus létfeltételét jelenti), leértékelődik és láthatatlanná válik. Ez az alárendelődés pedig másfajta egyenlőtlenségek fenntartásával is jár:

míg régen ezt a munkát ingyen végezték a rabszolganők, illetve a gyarmati területekről származó nők, ma a centrumországok középosztálybeli családanyái gyakran a globális délről származó nőkre szervezik ki a gondoskodó munkát.

A társadalmi reprodukció, amelyet mára válságba sodort a szociális hálók neoliberális leépítése, nemcsak a feminizmus problémája, hanem társadalmi nem – rassz – osztály összefüggésében kell megértenünk, és cselekedni is csak ennek megfelelően, közösen lehet.

vi. a nemi alapú erőszaknak számos formája van, és mindegyik összefonódik a kapitalizmussal

A produktív és reproduktív tevékenység, munka és család közti megkülönböztetés lehetővé teszi, hogy a nők elleni erőszak, legyen az kirobbanó és irracionális, vagy számított és racionális kontrolltechnika, a „négy fal között”, láthatatlanul maradjon. De ez az erőszak, amely a nőket a „helyükön”, azaz a reproduktív szférában hivatott tartani, a nyilvános terekbe, munkahelyekre, iskolákba és egyetemekre, börtönökbe, katonaságokba is beszivárog –  a nők elleni erőszak privát és nyilvános formái nehezen választhatóak szét egymástól, haszonélvezőjük viszont közös: a kapitalizmus.

A helyzet pusztán büntetőjogi kezelése, amely ma a feminizmus domináns diskurzusa, nem elegendő: a rendőrség, a büntetőjog, a törvény maguk sem függetlenek a tőke működésétől. A 99% feminizmusának fel kell ismernie, hogy a kapitalizmus logikájában a nők elleni erőszak nem a kivételt, a rend megbomlását jelenti, hanem rendszerszintű állapotot, amelyben a tőke felhalmozásának feltétele a nemek közötti hierarchikus munkamegosztás. A nemi alapú erőszak elleni harc tehát egyben a kapitalista társadalmi renddel való szembeszállást is feltételezi.

vii. a kapitalizmus szabályozni próbálja a szexualitást

A szexualitásról napjainkban látszólag kétféleképpen lehet gondolkodni. Egyik az idejétmúlt reakciós, tradicionalista perspektíva, mely homofób és patriarchális módszerekkel küzd a „hagyományos”, heteronormatív rendet fenyegető szexuális diverzitás ellen. A másik pedig a jövőbe mutató, modern liberális modell, amely az LMBTQ+ közösség jogaiért, a melegházasságért, és tágabb értelemben az egyéni szexuális szabadságért, szabad önkifejezésért küzd. Ezen tézis szerint viszont egyik perspektíva sem az, aminek látszik, és mindkettő egy tőről fakad: a neotradicionális perspektíva valójában a kapitalista fejlődésre adott válaszreakció, míg a liberális megközelítés normalizáló, állampárti és konzumerista. A neoliberalizmus kisajátítja a melegjogi, queer és feminista mozgalmak megvalósításait, és egyrészt kommodifikálja ezeket, másrészt arra használja, hogy progresszívnek tüntesse fel magát (akár a homofóbnak ítélt, nem nyugati kultúrákkal szemben, így a rassziszta, imperialista diskurzust erősítve fel). A jobboldal felől érkező válaszreakció a szexuális liberalizmus terjedésére pedig erőszakos.

A 99% feminizmusa szerint a szexualitást materiális alapjaitól fogva, mindenki számára fel kell szabadítani, ez pedig feltételezi a reproduktív munka felértékelését, illetve az alternatív családok és újfajta közösségi modellek támogatását.

viii. a kapitalizmus rasszista és gyarmati erőszakon alapszik. a 99% feminizmusának antirasszistának és antiimperialistának kell lennie

A rasszizmus nyilvánvalóan napjaink égető problémája, az újjobboldali etnonacionalista diskurzusoktól kezdve a menekülteken és migránsokon gyakorolt határerőszakon át a brazil vagy egyesült államokbeli rendőrök által elkövetett gyilkosságokig. A feminizmusnak is szembe kell néznie ezzel a problémával, ehhez pedig számot kell vetnie saját rasszista múltjával, ebbe beleértve napjaink muszlimellenes retorikáját is.

Fel kell ismerni, hogy a kapitalizmushoz hozzátartozik a rasszista erőszak: a rabszolgatartás, a gyarmatosítás, a földek kisajátítása, az apartheid, a globális észak érdekeinek kedvező nemzetközi munkamegosztás. A kapitalizmusban a rasszista erőszak kéz a kézben jár a reproduktív munka kizsákmányolásával, így felszámolni is csak együtt lehet ezeket.

ix. hogy a kapitalizmus földön végzett pusztítását visszafordíthassa, a feminizmusnak ökoszocialistának kell lennie

A kapitalizmus válságai közül jelenleg egyik legszembetűnőbb és legsürgetőbb az ökológiai válság. A kapitalista termelésre jellemző a természet olcsó erőforrásként való felhasználása az azonnali profit érdekében, tekintet nélkül arra, hogy az milyen következményekkel jár. Ha azonban ez az erőforrás már nem tud megújulni, a kapitalizmus természeti létfeltételeit destabilizálja: az erőforrások elfogynak, a levegő és a víz megmérgeződik, az emberiség természetre gyakorolt hatása pedig a közeljövőben visszafordíthatatlanná válik (ha már nem az). Ennek következményei éppen azokra nézve a legkárosabbak, akik eleve kizsákmányolt helyzetben vannak: a perifériás országok lakói, a szegények, és a nők. De ugyancsak a nők azok, akik hajlandóak harcba szállni az ökológiai katasztrófa megállításáért, legyen szó a Dakota Access vezetékről az Egyesült Államokban vagy a Newmont bánya elleni harcról Peruban. Ezen mozgalmak tanulsága, hogy az antikapitalista és antikorporatista harcok alapja kell, hogy legyen az emberi közösségek és a nonhumán világ közti szétválaszthatatlan, organikus kapcsolat.

x. a kapitalizmus összeférhetetlen a valódi demokráciával és a békével. erre a válasz egy feminista internacionalizmus

A kapitalizmus válsága egyben politikai válság is, mely a kapitalista társadalom intézményes struktúrájában gyökerezik: elválik egymástól a politikai és a gazdasági szféra, a „legitim” állami erőszak és a piac kényszerítő működése. Vagyis az élet egy hatalmas része kiesik a demokratikus ellenőrzés alól, így nem mi dönthetünk arról, hogy mit termeljünk, milyen energetikai alapon, milyen társadalmi viszonyokon keresztül, hogyan használjuk fel a többlettermelés termékét, hogyan őrizzük meg a természetet a következő generációk számára, vagy hogyan osszuk meg egymás között a reproduktív munkát.

A kapitalizmus tehát természetétől fogva antidemokratikus, ezen felül pedig a békét is ellehetetleníti egy imperialista földrajzi világnézet propagálása által, melyben a globális észak országai szabadon kiszipolyozhatják az értéket a gazdaságilag gyengébb országokból, cserébe súlyos adósságokat hagyva hátra.

Ezt az adósságot a globális neoliberális rend  élén álló országok a maguk során vagy politikai szankciókkal, vagy egyenesen neoliberális katonai intervenciókkal büntetik, ennek kereszttüzébe pedig ismét csak a nők kerülnek: ők válnak a szisztematikus zaklatás, a politikai indíttatású nemi erőszak áldozataivá, ők sínylik meg leginkább az infrastruktúra háború általi felszámolását. A 99% feminizmusának velük kell szolidaritást vállalnia.

xi. a 99% feminizmusa össze kell fogjon minden radikális mozgalommal egy közös antikapitalista harc érdekében

A manifesztum tehát egy felhívással zárul: a fenti összefüggések fényében a 99 százalék feminizmusa minden antikapitalista törekvéssel szövetségre kell lépjen. Sajátjává kell tennie a környezetvédők, az antirasszista és antiimperialista mozgalmak, az LMBTQ+ csoportok, a szakszervezetek harcát. A szerzők nem próbálják előírni azt, hogy milyen legyen a szövetség, hogyan történjen ez a harc – ez azoknak a dolga, akik részt vesznek benne.

A manifesztum legfőbb erőssége, hogy felvállal egy szellemiséget, és hű is marad hozzá. Ennek eredménye egy olyan szöveg, amely

nemcsak felvonultatja a kortárs baloldali elmélet főbb kritikai pontjait, hanem azt is megvilágítja, hogy ezek hogyan kapcsolódnak össze egymással és a feminizmus korspecifikus problémáival.

Mindebből pedig kiviláglik, hogy a nők elnyomása nem „magánügy”, nem „nőügy”, hanem alapvető szempontja a kortárs kapitalizmuskritikának nem csak elméleti, de mozgalmi szinten is. Teória és praxis, elmélet és mozgalmi/politikai gyakorlat összekapcsolása nem kis feladat, erre, azt hiszem, természetéből adódóan egy könyv sem tarthat számot.

A manifesztum viszont sikeresnek mondható abból a szempontból, hogy ezeket a kritikai összefüggéseket egy olyan nyelvbe ülteti át, amely, ha a teljes 99 százalék számára nem is, de egy tágabb, nem szigorúan akadémiai közeg számára mindenképp hozzáférhető, és amely akár tekinthető az osztályközi szolidaritás egy lehetséges nyelvének is (vagy legalábbis egy pozitív próbálkozásnak ebbe az irányba). A szöveg elméletileg megalapozott – számos releváns teoretikus szempont ismerhető fel benne, a hagyományos marxizmus fogalmiságán túl a világrendszer-elmélet megfontolásaitól kezdve a reproduktív munka feminista tematizálásán és a posztkoloniális elméleteken át az ökológiai szemléletű kapitalizmuskritikáig –, mindezek ellenére azonban fogalmilag mégsem leterhelt. Marx és Engels neve sem bukkan fel egészen az utószóig.

De ugyanebben rejlik egy nehézség is, amit a manifesztumnak nem sikerül kikerülnie: az egyszerű válasz iránti vágy. Való igaz, hogy a strukturális összefüggések figyelembe vétele nélkül nem érhető el tágabb társadalmi változás, és az sem vitatható, hogy a kapitalizmus nyilvánvaló pusztítást hajt végre a földön és az emberi életen. A kiáltvány szolidaritásra való felhívása, joggal, a kapitalizmust teszi meg első számú ellenfélnek. Kérdés viszont, hogy valóban a kapitalizmus-e az elsődleges oka mindennek, vagy bizonyos esetekben helytállóbb lenne úgy tekinteni rá, mint ami utólagosan telepedett a már meglévő életvilágokra és erősítette fel ezek korábban is létező hierarchiáit? Vagyis ha sikerülne kiiktatni az egyenletből a kapitalizmust, az szükségszerűen a többi egyenlőtlenség, patriarchális elnyomás, kizsákmányolás, erőszak stb. felszámolását is jelentené? Továbbgondolva: túlmutat-e ez a megoldási javaslat azon, hogy az identitáspolitikák és osztálypolitikák közötti fogalmi cserét végrehajtja (amit egyébként a szerzők maguk is el szeretnének kerülni)? A mindent összekapcsolni igyekvő rendszerszintű szemlélet retorikájában újra meg újra reduktívvá válik, amint minden összefüggést egyetlen tényezőre vezet vissza. Mindenesetre hosszú az út a kapitalizmus felszámolásáig, és a harc, amint láttuk, közös.

A 99% feminizmusa egy alapos diagnózis arról, hogy pontosan mi áll azon válság mögött, amelyet hajlamosak vagyunk különálló aspektusaiban értelmezni, vagy amely pusztán mindennapi szorongás formájában mutatkozik meg számunkra. De hogyan tovább? A könyv nem kíván receptet nyújtani arra, hogy pontosan hogyan kellene kinéznie ennek az internacionalista, antirasszista, antikoloniális, ökoszocialista feminizmusnak a tényleges társadalmi mozgalmak szintjén. Az is sokat jelent, hogy szembesít a feminizmus aktuális, külső és belső problémáival, és ezekből kiindulva szolidaritásra szólít fel minket. Ebből a szempontból a manifesztum új lendületet jelenthet a neoliberális kapitalizmus válságának apokaliptikus jövőképe és az önfelszámoló baloldali önkritika között megképződő tehetetlenségérzethez képest.

Nancy Fraser, Cinzia Arruzza, Tithi Bhattacharya: Feminism for the 99%: A Manifesto. Verso, 2019.

A cikk eredetileg a szem portálon jelent meg. nancy

[1] – Ez Sheryl Sandberg Facebook-vezérigaztgató Lean In – Dobd be magad c. neoliberális feminista self-help könyvére tett utalás.

[2] – Fraser, Arruzza, Battacharya: Feminism for the 99%, p. 13.

Címlapkép: flickr
Olvass tovább!