Mi a manó a prekariátus? A kétezres években új társadalmi osztály születhetett, de még nem tudjuk, miként beszéljünk róla

Ugyan az eurózóna-válság óta a nyugat-és dél-európai társadalomtudományos diskurzusban egyre gyakrabban olvasni a prekariátusról, Magyarországon még szakmai körökben is viszonylag ismeretlen a kifejezés. Egyesek új társadalmi osztályként, mások politikai mozgalomként, megint mások a társadalmi osztályokat meghaladó kategóriaként tekintenek a prekariátusra.

Prex, precis, precarius

Sajnos (vagy szerencsére) a címben megfogalmazott kérdésre nincs egyszerű válasz; a prekariátus egyike azon társadalomtudományos kifejezéseknek, amelyeknek még nincs kanonizált definíciója. Hogy megértsük, mit értünk prekariátus alatt, érdemes egy rövid etimológiai kitérőt tartanunk a szó eredetét illetően.

A prekariátus egy neologizmus, amely a precarious (kétes, ingatag, bizonytalan) és proletariat (munkásosztály) angol kifejezések összevonása. A szó eredetéből már nagyjából le is tudjuk szűrni, hogy mi a prekariátus kategóriája mögötti alapötlet: egy olyan társadalmi osztály, amely munkakörülményeiben és jövedelmi státuszában megfelel a munkásosztálynak, ám nem rendelkezik annak hagyományos, viszonylag kiszámítható alkalmazotti kereteivel. (Ezt vesd össze például a cognitariat kifejezéssel, amely az alulfizetett akadémiai alkalmazottakat jelöli). Érdekesség, hogy az angol precarious a latin prex, precis tőből ered, amely imát jelent; a logika szerint ha valami sok imádkozást igényel, az bizonytalan is.

Ha már önmagában a fenti meghatározás is sok kérdést vethet fel, tovább bonyolítja a helyzetet, hogy akad bőven olyan közgazdász, szociológus és aktivista, aki ettől eltérően definiálná a prekariátust. Érdemes még azt is kiemelni, hogy a prekariátust tárgyaló irodalom legfőképp az akadémiai és mozgalmi baloldal szellemi hagyományaimból táplálkozik.

Így a prekariátus kategóriája leginkább a kései kapitalizmus kritikai megközelítésében szokott felbukkanni, így kiemelve annak fragmentált, kiszámíthatatlan, és rugalmasságot igénylő természetét.

Mielőtt még elvesznénk a szociológiai megközelítések erdejében, érdemes tisztáznunk, hogy melyek a legfontosabb értelmezési dimenziói a prekariátusnak. A szakirodalom alapvetően három, egymástól többé-kevésbé eltérő megközelítést alkalmaz; eszerint a prekariátus lehet politikai mozgalom, osztályokon átívelő élmény, és társadalmi osztály is. Ezek a kategóriák érezhető módon néhol átfedésben, néhol pedig ellentmondásban állnak egymással. Ezen ellentmondások feloldása és a fogalom tisztázása valószínűleg a téma körül szerveződő akadémiai párbeszéd egyik legnagyobb feladata lesz az elkövetkező években.

A prekariátus-értelmezések átfedései. Saját szerkesztés.

Precarias a la deriva: a prekariátus mint politikai-mozgalmi jelenség

Ugyan a prekariátus alapvetően társadalmi-közgazdasági kategória, a témában született kutatások mozgatórugója a kétezres évek elején Nyugat-és Dél-Európában csírázó prekariátusi mozgalom volt. Bár a közgazdaság-tudomány csak az utóbbi két évtizedben kezdte el rendszeresen használni a fogalmat, a prekaritásra mint a munkaviszony struktúráját jellemző fogalomra már régebbről is találhatunk példákat. Seymour (2012) egy kikötői munkást idéz 1882-ből: „A kikötői munka mindig is bizonytalan (precarious) és kiszámíthatatlan életmód volt”. Ugyan prekaritásról beszélhetünk már a kapitalista termelés hajnalán is, a prekariátust mint csoportot csak a posztindusztriális társadalmak vonatkozásában szokás tárgyalni.

A prekariátusi igények politikai-mozgalmi megfogalmazásának szempontjából emblematikus a 2001-es milánói EuroMayDay demonstráció, ahol – ha nem is egybehangzóan – már explicit módon fogalmazódtak meg a prekariátusról szóló politikai követelések. Az EuroMayDay demonstrációk az ezt követő években rendszeressé váltak, és más európai nagyvárosokban is megjelentek: a legfontosabbak események közt említhetjük a párizsi, a hamburgi, a barcelonai, a londoni és a berlini felvonulásokat. A tüntetéseken való részvétel is fokozatosan nőtt: míg a legelső, 2001-es esemény 5000 tüntetőt számlált, a 2005-ös EuroMayDay már több mint 50 ezer résztvevővel büszkélkedett (Siegmann és Schiphorst, 2016).

A prekarióta megmozdulások – alulról szerveződő jellegük miatt – nem rendelkeznek letisztult ideológiával, könnyen definiálható identitással, vagy jól körvonalazható politikai célokkal. Ettől függetlenül nem hanyagolhatjuk el a tüntetések tartalmát, azok ugyanis a globalizálódott gazdaság alapvető hiányosságaira hívják fel figyelmünket, illetve megalapozták a prekariátusról szóló akadémiai kutatás programját is.

Tehát mégis kit és mit képviseltek a kétezres években utcára vonuló prekarióták? A klasszikus baloldali kritika által tematizált munkásosztályon túl a tüntetések részvevői tulajdonképpen minden olyan egyénnel azonosulnak, akiknek valamilyen szempontból kiszolgáltatott szerepe van a társadalmi és gazdasági struktúrákban, az így létrejött mesterséges kategóriát pedig a prekaritás vagy létbizonytalanság élményével kötik össze. Persze a mozgalmiság lényegéből fakad, hogy az így alkotott kategóriához társuljanak politikai követeléseket is. Ezek az igények azonban rendkívül fragmentáltak, helyenként egyenesen ellentmondásosak, így talán egyszerűbb lenne most azzal foglalkozni, hogy kik a prekarióták, mintsem azzal, hogy mit is akarnak.

Következzen tehát (a teljesség igénye nélkül) egy felsorolás a mozgalmak által megszólított szubjektumokról: kreatív munkások, alkalmi munkások, részmunkaidős alkalmazottak, egyéni vállalkozók, bevándorlók, gyakornokok, diákok, akadémiai munkások, fogyatékkal élők, etnikai vagy vallási kisebbségek tagjai, eladósodott családok, szexmunkások, telefonos központok alkalmazottai, otthoni munkások, szociális munkások, médiamunkások, gyári munkások (lásd pld. Precarias a la Deriva, 2004; Foti, 2014). A felsorolásból jól látszik, hogy a prekariátus jelensége valemelyest illik az interszekcionalitás elemzési kereteibe, hisz a klasszikus csoportokon átívelő, azokat már-már felülíró politikai mozgalomról beszélünk.

A tervezésre való képtelenség: a prekaritás élménye

A prekariátus körül kialakult akadémiai munka eredetileg a politikai jelenség tudományos leképezésére tett kísérletet; ezt a tevékenységet Neilson és Rossiter (2012) szociológiai fordítómunkaként értelmezik, itt tehát a kutató a mozgalmi önmeghatározás alapján próbál társadalomtudományi kategóriát létrehozni. Ez azonban lehet problémás megközelítés is: nem mindegy ugyanis, hogy a fogalmat úgy próbáljuk értelmezni, hogy az törekedjen a prekariátusi mozgalmak gondolatrendszerének hű tükrözésére, vagy ahogy azt a társadalmi-gazdasági változók leginkább indokolttá tennék.

A prekariátus második értelmezési dimenziója tehát a prekaritás posztindusztriális élményével függ össze. Eszerint prekarióta az, akinek gazdasági viszonyrendszere bizonytalan, vagy legalábbis bizonytalanabb, mint a fordista termelési rendszer és a jóléti államok által garantált klasszikus alkalmazotti státusz. Ez a már-már ontológiai kategória a prekarióta mozgalmak által megfogalmazott igények lehető leghűbb fordítására tett kísérlet. Ha így értelmezzük a fogalmat, akkor prekariótának számít mindenki, aki tapasztalja a prekaritás élményét.

Emblematikus Neilson és Rossiter (2005) hivatkozása  Alex Foti aktivista mondataira:

„‘Prekaritásnak nevezzük a tervezésre való képtelenséget. Egy olyan munkásnak kell lenned, aki bármikor rendelkezésre áll.’ A kifejezés a kizsákmányolás minden […] lehetséges formájára utal: az illegális, szezonális munkától a részmunkaidős, otthoni munkáig, a rugalmas munkaidőtől az önálló vállalkozókig, a szabadúszóktól az önmagukat alkalmazó egyénekig. Ám a kifejezés túlmutat ezeken a dimenziókon: kiterjed az ingatlanokra, az adósságra és a társadalmi-érzelmi kapcsolatokra.”

Siegmann és Schiphors (2016) Rodgerst (1989) idézve így fogalmaznak:

„[…] a prekaritás túlmutat a rövid szerződéses időhorizonton. […] a prekariátus tagjainak nincs irányítása munkakörülményeik fölött, és nincsenek társadalombiztosítással ellátva – sem állami garanciákon, sem pedig szakszervezeteken keresztül. Ide soroljuk az alacsony jövedelmű csoportokat is, ha szegénységgel vagy bizonytalan társadalmi inklúzióval járnak.”

Ugyan a prekaritás élménye tagadhatatlanul fontos filozófiai és lélektani kategória, egy gazdasági vizsgálat szempontjából több kritikus pont is felmerülhet az ilyen típusú megközelítéssel szemben. LaVaque-Manty (2012) álláspontja szerint ha a prekaritás csupán egy csoportokon átívelő tudatállapot marad, úgy nem nyúlik majd lehetősége önmagában és önmagáért való osztállyá, és így hatásos politikai mozgalommá szerveződni. A prekaritás tehát „nem státuszt, hanem állapotot jelöl; kevésbé az adott egyén hátteréről vagy társadalmi identitásáról van szó, hanem inkább arról a módról, ahogy saját jövőjéről gondolkozik”, és eszerint „keresztülmetsz több szociológiai kategóriát: az etnikumot, a nemet, a nemzetiséget, de még a társadalmi-gazdasági osztályt is.” Így egy közös kategóriába kerülnek „a bloggerek és a bevándorlók” is.

Talán a legszellemesebb megfogalmazás a következő: „Cselekedhet-e a prekariátus prekariátusként, vagy inkább csak olyasvalami marad, mint a balkezesek vagy az elvált emberek csoportja: egy olyan halmaz, amely rendelkezik közös érdekekkel ugyan, de nem lép fel egységesen, hogy azokat érvényesítse.”

Klasse an sich, Klasse für sich: a prekariátus mint társadalmi osztály

A fentiekkel szemben a szakirodalom egy része a prekariátust társadalmi osztályként definiálja. Az ilyen megközelítések jellemzően a prekariátust a munkásosztály alá sorolják, így kifejtve, hogy a prekarióták még a hagyományos munkásság alkalmazotti jogaival és kiszámíthatóságával sem rendelkeznek. Míg az előzőekben kifejtett megközelítés megengedi, hogy a klasszikus felosztás szerint középosztályba sorolható egyének is prekarióták legyenek (pld. szakmai gyakorlatot végző hallgatók, kreatív munkások, akadémikusok, egyéni vállalkozók), ez utóbbi definíció csak a társadalomban végletesen marginalizált szerepet elfoglaló embereket sorolja a prekariátus kategóriájába.

Így jár el Guy Standing (2015), a prekariátusról szóló akadémiai párbeszéd rocksztárja, aki a társadalmat sajátosan hét osztályra bontja. Eszerint a prekariátus a munkásosztály (proletariat) és a fix jövedelemmel bíró alsó-középosztály (salariat), és az egyéni vállalkozók valamint szabadúszók (proficians) alatt helyezkedik el.

Társadalmi osztályok a kései kapitalizmusban. Forrás: Guy Standing (2015). Saját szerkesztés.

Sik és Szeitl (2016) következőképp fogalmaznak:

„A prekariátus olyan jellemzően (de nem kizárólag) bérmunkásokból álló csoport, melynek tagjai alacsony bérért, jellemzően határozott időre végeznek különböző típusú munkákat (Standing 2012, Fordulat), amelyek lehetnek alkalmiak, szezonálisak, állami segélyeket kiváltó „projektek”, mikrovállalkozások stb. Ebből következően jellemző rájuk az állandósuló bizonytalanságérzet, s az olyan tapasztalatok hiánya, mint az állandó munkahely közössége vagy a racionálisan tervezhető jövőkép (Kelemen – Rakovics 2013).”

Savage és társai (2013) kutatásukban a prekariátust szintén a munkásosztálynál is kiszolgáltatottabb helyzetben lévő csoportként definiálják. Eszerint prekarióta az, aki az általuk meghatározott három tőkedimenzióban egyaránt hiányt szenved, tehát a (1) gazdasági tőke (vagyon és jövedelem), (2) kulturális tőke és (3) társadalmi tőke szempontjából is.

Az, hogy a jövőben miként értelmezzük a prekariátust, nagyban meghatározhatja, hogy milyen pályát fut majd be a prekarióták problémáit megfogalmazó mozgalom. Nem mindegy ugyanis, hogy alapvetően középosztálybeli, de az előző generációkhoz képest nagyobb bizonytalanságtól szenvedő egyénekről, vagy a társadalom szélére taszított, megélhetésükben alapvetően korlátozott embereket értünk a prekariátus alatt.

A cikk nagyban támaszkodik A magyarországi prekariátus helyzete közép-kelet-európai összehasonlításban (2018) címmel íródott szakdolgozatomra, melynek konzulense Andor László.

Kiemelt kép: Flickr
Olvass tovább!