Miért értelmetlen az ellenzéket 20. századi és 21. századi erőkre bontani?

Most, hogy közelednek az EP-választások, sőt, már benne vagyunk az önkormányzati választási előkampányban is, a helyi polgármester-jelöltek és a főpolgármester-jelölt kiválasztása körüli, az elmúlt kilenc év már-már elfelejtett ellenzéki taktikázásaival, megint sikerült felbosszantanom magam. Pedig megfogadtam, hogy soha többet nem teszem, mert nem éri meg. De mégis felbosszantott az az állítás, hogy létezne az ellenzéken belül egy törésvonal a „régi ballib” avagy „20. századi” és a „21. századi” pártok között.

Én azt gondolom, a mai ellenzéki pártokat elsősorban identitásuk, a politikájukat meghatározó stratégiai választásaik és az ezekből fakadó nehézségeik alapján lehet megérteni, s ha ezeket mindegyik esetében számba vesszük, sok hasznát nem fogjuk látni a 20. és 21. századi pártok szembeállításának. Ha volt is valaha értelme, akkor se sok maradhatott belőle 2010 után.

Az persze igaz, hogy az MSZP sokkal régebbi párt, mint a többi. De ami ennél is fontosabb, hogy erős országos szervezettel rendelkezett, s az 1994-től kiépülő kétblokkrendszer egyik meghatározó szereplője volt, a Fidesz első számú ellenfeleként és egyúttal partnereként.

A kétblokkrendszer ugyanis, ne legyenek illúzióink, egy politikai kartell volt, amelynek kialakulásában és fennmaradásában (de alighanem a bukásában is) a két nagy párt közötti informális alkuknak meghatározó szerepe volt.

2006 és 2010 között aztán a kétblokkrendszer súlyos válságba került, majd végül összeomlott, s felváltotta azt az úgynevezett centrális erőtér, ami valójában azt jelentette, hogy a politikai tér mintegy felét lefoglaló Fidesszel szembeni ellenzék két nagy csoportja között nem volt átjárás. A kétblokkrendszer terhes öröksége – a párt politikai vezetési problémáival együtt – jó ideje alkalmatlanná teszi a szocialistákat a Fidesszel szemben álló, markánsan különböző szavazók integrálására.

A párt fő problémáját az jelenti, hogy a kétblokkrendszer örököseként más célja sokáig nemigen lehetett, mint a váltópárti szerep visszaszerzése, ami egyszerre állította szembe a többi ellenzéki párttal, és igényelte a Fidesszel való informális alkuk fenntartását. Mindez arra volt elég, a párt általános állapotát tekintve, hogy a szocialisták három kétharmadhoz segítsék a Fideszt, miközben ők a Jobbikkal küzdöttek a második helyért (sokáig sikeresen, 2018-ban viszont már sikertelenül).

De azt is látni kell, hogy

a 2003-as alapítású Jobbik és a 2009-es LMP, bár technikailag valóban „21. századi” pártok, valójában a mostani hazai pártrendszer régebbi évjárataihoz tartoznak. Ugyanis elsősorban a kétblokkrendszerben szocializálódott, azzal elégedetlen emberek hozták létre e formációkat még a kétblokkrendszer idején, s annak válsága, majd összeomlása nyitotta meg előttük az utat a parlamentbe jutáshoz. Vagyis az a politikai világ, amelyre válaszként születtek, megsemmisült, és így céljaik és eszközeik is nagyrészt abban a pillanatban elvesztették aktualitásukat, amint ezek a pártok végre felléphettek a nagypolitika színpadára.

A Fidesszel szembeni óvatosabb, az MSZP-vel szembeni engesztelhetetlen magatartásuk a 2010 előtti világban volt elsősorban releváns, amikor nyolc éven át látszólag a Fidesz volt az underdog, az esélytelenebb fél, és minden, ami Magyarországon történt, elsősorban a kormányzó szocialisták nyakába volt varrható, akik cserébe mindig és idővel egyre többek számára hiteltelenül mindenért a Fideszt hibáztatták.

Azok a reflexek viszont, amelyek 2010 előtt kialakultak, egyre kevésbé tolerálhatóak ebben a 2010 óta korlátlan hatalommal és gátlástalanul kormányzó, magát forradalminak és rendszerváltónak tartó s egyre autoriterebb vonásokat mutató rezsimben. Így aztán nem meglepő, ha ez a két párt nagyrészt csak sodródni tud az eseményekkel.

Az LMP politikusai korábban ismerték fel stratégiai helyzetük kilátástalanságát, ez vezetett a párt kettészakadásához is; a Jobbik később, amiben szerepet játszott, hogy a Jobbik erős ellenszélben politizált 2010 előtt, mozgalmi alapon szerveződött, nem egy szűk politikai klub, mint az LMP, és így sokáig úgy tűnhetett, mintha folytatni lehetne ugyanazt az építkezést, amit 2010 előtt elkezdtek. Ez súlyos tévedés volt, természetesen, így végül a Jobbik sem úszhatta meg a stratégiai vitákat, ami előbb a néppártosodási kísérlethez, majd ott is pártszakadáshoz vezetett.

Az is különbség persze (nem is kicsi), hogy a Jobbik 2018-ra látszólag elérte célját, és átvette a második helyet a szocialistáktól, miközben az LMP képtelennek bizonyult kitörni kispárti szerepéből, s tette mindezt úgy, hogy azt sem lehetne mondani, hogy cserébe legalább egy világos ideológiai profillal rendelkezik, amely garantálja bizonyos ügyek bekerülését a magyar politika napirendjére.

Az LMP valójában mindig sokszínű párt volt és az is maradt, amelynek kívülről a párt „ellenzék ellenzéke” pozíciója kölcsönzött csak viszonylag egységes arculatot. Ez volna hát a 21. századi pártok kínálata.

Mi ezzel a baj? Egyrészt az, hogy a Jobbik és az LMP valójában nem új, hanem régi pártok. 2010 óta vannak az országos politika élvonalában (a Jobbik még régebb óta), mára megszokottak és leharcoltak lettek, az elmúlt évek politikai viharai súlyos károkat okoztak mindkét párt infrastruktúrájában. A Jobbik hajdani üzeneteit a Fidesz rég kisajátította, a maradék nagy részét a Mi Hazánk vitte el, ahogy az LMP is több hullámban szabadult meg karakteres politikai üzeneteit képviselő politikusai nagy részétől.

Megmaradt viszont a Jobbik politikusainak kínos, bármikor ellenük fordítható szélsőjobbos múltja; és persze megmaradt az a tény, hogy ezek a pártok kilenc év alatt sem váltak paradigmaváltókká, és még mindig a 2010 előtt kétblokkrendszer nagy vesztesével, a szocialistákkal hadakoznak, nem a nyertesével. Nem érdemi kihívói Orbán Viktornak, és őszintén szólva a közelmúltig nem is nagyon tűnt úgy, mintha ennek elérése a rövidtávú terveik között szerepelt volna.

Jelenleg úgy fest, hogy ha csak nem maradnak egyedül egy unalmas és kilátástalan, az ellenzéket újabb évekre tehetetlenségre kárhoztató lövészárokháború végére, valamikor a 2020-as években, akkor nem is igen remélhetik, hogy egy új, sikeres ellenzék éppen belőlük fog létrejönni, annál kevésbé, mert ahogy telik az idő, egyre kevésbé lehet majd megmondani, hogy pontosan mit is képviselnek ezek a pártok.

Már maga a „20. és 21. századi” pártok szembeállítással is az a baj, hogy a kétblokkrendszerre van kitalálva, csak épp a jelenlegi rezsim viszonyaira aktualizálva. Várhatunk tőlük tartalmi innovációt, új arcokat, új módszereket? Persze, hiszen bárkitől várhatunk. Várunk is. Várunk. Várunk. Várunk. Kilenc éve csak várunk.

Az egész elképzelés Achilles-sarka igazából az, hogy az idő nem áll meg senki kedvéért, hogy bevárja, amíg meg tud oldani egy kilenc évvel ezelőtti politikai feladványt. A Fidesz azóta már rég lebontotta a kétblokkrendszerrel együtt a liberális demokráciát is, az ellenzék bizonyos csoportjai pedig, érthető okokból, elkezdtek erre reagálni. Ha a Jobbik és az LMP a „21. századi pártok” (ami technikailag igaz), akkor ezek a „még 21. századibb” pártok. Melyek ezek?

Az első a DK, amely arra a teljesen abszurd, de a maga idejében talán még sokak számára viszonylag értelmesnek tűnő feltevésre épült, hogy a „centrális erőtér” létrejöttére a megfelelő válasz egy olyan sokszínű ellenzéki politikai koalíció, amelyet Gyurcsány Ferenc vezet.

A pártalapítókat nyilvánvalóan az a félreértés vezette, hogy az őszödi beszéd Gyurcsány Ference csak egy anomália, az igazi Gyurcsány Ferenc a Fidesz 2006-os legyőzője, és mihelyt sikerül elfeledtetni az őszödi beszéd emlékét, a választók vissza fognak találni Orbán Viktor egyetlen igazi ellenfeléhez.

Mindez persze azt feltételezte, hogy mind a kétblokkrendszert elutasító új generációs ellenzék és a magát okkal elárulva és fenyegetve érző MSZP is legyőzhető vagy legalábbis sarokba szorítható legyen hosszabb távon. Megkockáztatom, bizonyos látószögből úgy tűnhetett, hogy az idő valójában Gyurcsány Ferencnek dolgozik, mert minden nappal egyre jobban elhasználódik a kormányzásban a Fidesz, ahogy a többi ellenzéki párt is a saját tehetetlenségében, míg a DK-nak időre van szüksége az erős pártszervezet kiépítéséhez.

Lássuk be, a végeredmény nem volt nagyobb kudarc, mint az LMP, bár a pártot életre hívó helyzetértékelés alapvető tévességét semmi sem mutatja jobban, mint, hogy az MSZP és a Jobbik is sokkal erősebb maradt, mint az elvileg minden irányban nyitott DK, amely így megrekedt a kispártok szintjén, amely képes megkeseríteni ugyan a többi ellenzéki párt életét, de nem kínál velük szemben vonzóbb alternatívát.

Aztán ott van a P, amely egy nagyon hasonló logikán alapuló politikai vállalkozás senki által nem kívánt melléktermékeként született. A terv akkor az volt, hogy a Gyurcsánynál integratívabb személyiségnek tűnő Bajnai Gordon köré kell összeterelni az ellenzéki csoportokat és felépíteni a Fidesz új kihívóját.

A projekt lényegében kalandorvállalkozás volt, egy huszáros roham a mohácsi síkon, amely hónapokra szétzilálta az ellenzéki politizálást és alkalmat adott a Fidesznek, hogy amíg az ellenzék magával foglalkozik, az úgynevezett rezsicsökkentési kampánnyal megerősítse pozícióit, és diadalittasan szerezzen újabb kétharmadot 2014-ben. S mi állt ezzel szemben mint eredmény? Bajnainak sikerült kettévágnia az LMP-t, megosztotta a Millát és néhány más csoportot, illetve ezeket részben integrálta, létrehozott egy súlytalan Együttet, és végül lepattant a DK-ról és az MSZP-ről.

A P ebben a történetben az LMP-ből kiszakadt, önálló politizálásra nem készülő, szervezetileg mindig is kórosan gyenge, ugyanakkor ideológiailag viszonylag jól felismerhető, sőt, új szempontokat a politikába behozni képes szervezetként jött létre és maradt fenn az ellenzéki politikában, amelynek lényegében ugyanaz a baja, mint az összes többi „21. századi” pártnak: eltűnni nem akarnak, de az ellenzéki térfél radikális átrendezésére sem képesek, hozzájárulva a Fidesz abszolút hatalmához.

Igazán nem lenne fair továbbá elfeledni a Kétfarkú Kutya Pártot, amely viccpártból a régi viccpárti jegyeket részben megőrző, politikai aktivizmusra új formákat kínáló, üdítően kreatív, ugyanakkor tartalmilag és ambícióit tekintve korlátozott hatókörű protestpárttá nőtte ki magát, amely szinte biztosan hozzájárult a 2018. április választási eredmények tragikus alakulásához, de aligha jobban, mint bármelyik másik ellenzéki párt.

Az ellenzéki pártok tehetetlensége akár még arra is rákényszerítheti őket, hogy nagyban játsszanak, ami igazán érdekes eredményt hozhatna, mert nem nagyon van párt, amely lelkesebb, elkeseredettebb és humánerőforrásigényes kampánytechnikák alkalmazására nyitottabb aktivista háttérrel rendelkezne náluk.

S végül ott van a Momentum, amelyik 2017-ben jött létre, és amelynek nagy erénye, hogy semmilyen értelemben nem a kétblokkrendszer bomlásterméke (még annyira sem, mint az MKKP, amelynek politikai nihilizmusa sok tekintetben az MSZP-Fidesz kartell üres hatalmi politikájának torz tükörképe), hanem a már közel évtizedes múltra visszatekintő Orbán-rezsimre született válaszként, és ez számos tekintetben meglátszik rajta.

Erős országos szervezet létrehozására törekszenek, a nyilvánosságban elsősorban a Fidesz ellenében politizálnak, a többi ellenzéki párthoz való viszonyukban a különbségek hangsúlyozása mellett a kompromisszumokra való nyitottság is megjelenik időnként. Ebben benne van, hogy egyszer a Fidesz első számú kihívóivá nőjjék ki magukat, de az is, hogy erős – szavazókat mozgósítani képes – szereplői legyenek egy saját identitásuk feladását nem igénylő ellenzéki együttműködésnek. Ahogy persze benne van a bukás is, mint minden politikai vállalkozásban.

Érdekes kérdés, hogy mindez mire lesz elég. Főleg, mert a Momentum útja nem éppen bukkanók nélküli sikertörténet. Szívósságuk és tanulási képességük azonban vitathatatlan.

Viszont, mint minden friss politikai vállalkozás esetében, az idő ezúttal is ellenük dolgozik. 2018-ban még ők voltak az új, ismeretlen, csalódást még nem okozó politikai alternatíva, de 2022-ben, ha ugyan megérjük, már nem lehetnek azok. Ugyanakkor a stratégiájuk nem teljes tévedésre épül. S ha például az új baloldal szeretne magának saját pártot (ami egy big if, persze), a saját politikai stratégiáját érdemes lenne sokkal inkább a Momentum példáját – pozitív és negatív oldalát – tanulmányozva kialakítania, nem a Jobbik, az LMP, a P vagy a DK idejétmúlt példáiból kiindulnia.

A Momentum helyzetértékelése, a gyakorlatban alkalmazott eszközeik nem mindenestül ideológiailag kötöttek, egyszerűen csak ésszerű, bár nyilván politikai értékelkötelezettségek által befolyásolt válaszok a jelenlegi politikai helyzetre. Másként megfogalmazva, nem elégséges, de szükséges feltételei minden olyan ellenzéki politizálásnak, amely valóban próbálja lebontani a rendszert: a sikerhez ugyanis az ellenzéknek nem elég saját riválisaival leszámolnia, de összességében erősebbé is kellene válnia a jelenlegi állapotánál, miközben olyan politikai szereplőkre lenne szükség, akik minél szélesebb körben elfogadhatóak, de van a választóik számára érdekes mondanivalójuk is, és kompetensnek tűnnek.

Mindent összevetve tehát azt gondolom, hogy aki „20.” és „21. századi” pártok konfliktusát vizionálja, az a vízözön előtti világban ragadt, és az akkori küzdelmeket szeretné megnyerni egy teljesen másik háborúban. Nem mondom, hogy az ilyesmi sose vezethet semmi jóra, hiszen az álló óra is mutathatja naponta kétszer a pontos időt, de én állampolgárként, potenciális szavazóként azért ennél kicsit több realizmust, nagyobb őszinteséget és vonzóbb perspektívát várnék.

Kiemelt kép: Bõsz Anett, a Liberálisok ügyvivõje, független országgyûlési képviselõ (b), V. Naszály Márta I. kerületi önkormányzati képviselõ, Szél Bernadett független országgyûlési képviselõ (b3), Nemes Balázs, a Momentum pécsi elnöke, a párt szóvivõje (b4), Kunhalmi Ágnes (b5) és Bangóné Borbély Ildikó MSZP-s parlamenti képviselõk az ellenzéki pártok Értékelni jöttünk! címmel meghirdetett tüntetésén a Szent György téren Orbán Viktor évértékelõ beszéde után 2019. február 10-én. MTI/Balogh Zoltán
Olvass tovább!