Miért nem érdemes bohózatként kezelni a brexitet?

Ha minden a tervek szerint alakul, akkor az Egyesült Királyság immár majd’ három hete kilépett volna az Európai Unióból. Persze, ahogy az olvasó értesülhetett róla, nem minden alakult a terv szerint, és a jelen állás az, hogy a britek egészen október 31-ig bent fognak maradni az EU-ban. Bár Theresa May úgy véli, akár már májusban is kiléphetnek, ha a Parlament elfogadja (az eddig három alkalommal elutasított) kilépési megállapodást, illetve júniusban még felül fogják vizsgálni Nagy-Britannia viselkedését.

Ez utóbbi a britekkel szemben keményvonalat képviselő, ezzel uniós kollégáival is szembekerülő Macron francia elnök unszolására került bele a hosszabbításról szóló megállapodásba, hogy ki tudják dobni az esetleg az EU munkáját trollkodó briteket. A Guardiannek nyilatkozó EU-s tisztviselők szerint amúgy az egész felülvizsgálatnak semmi értelme, hiszen a britek, EU-s tagállamként, bármikor megvétózhatják azt. Macron egyébként több elemző és Jean-Claude Juncker szerint is alapvetően belpolitikai okokból keménykedik, ő maga amellett érvel, hogy semmi értelme Brüsszelbe importálni az eddig csak a brit belpolitikát mérgező Brexit-válságot.

A válságot és az egész Brexit-ügyet már az első pillanatoktól kezdve szokás szatirikusan, a „hát ezek az angolok ilyen hülyék” gondolatra felfűzve értelmezni, és persze erre a britek (akiket ebben az esetben még csak nem is nagyon nagy pontatlanság „angoloknak” hívni) bőven adnak muníciót.

A brit Képviselőház eleve nagyon szórakoztató intézmény, a háttérben mindenféle hangokat kiadó képviselőkkel, az egysoros poénokat politikai fókuszba helyező miniszterelnöki kérdésekkel, vagy John Bercow házelnök lassan legendássá váló rendrakásaival. Ehhez jön, hogy a ház (a Brexit időpontjának kitolását leszámítva) eddig minden opciót elutasított, ami a válságból esetleg kivezetne, vagy akár csak megmondaná az irányt Brexit-ügyben. Ken Clarke konzervatív EU-párti képviselő, a Ház korelnöke megfogalmazásában, az egész olyan, mintha az egyetemi politizálás paródiája lenne.

Akármit gondoljunk is Clarke-ról (én finoman szólva nem vagyok rajongója), tagadhatatlan, hogy a student politicset soha semmit nem elérő, de agresszív és ideologikus terepként lefestő sztereotípiák valóban hasonlítanak sokak diagnózisára a brexit-válságról, ahol az erősen euroszkeptikus elemek politikai manőverei tényleg sokat tettek azért, hogy Nagy-Britannia nevetség tárgya lett, és jó eséllyel megállapodás nélkül lépjen ki az EU-ból, ami gazdasági katasztrófát jelentene. A gond ott kezdődik, hogy ahogy Clarke maga is hozzáteszi, hogy itt éppen egy ország jövője a tét, vagyis a dolog „halálosan komoly.”

A politikai humor kétélű fegyver. Nyilván adja magát, hogy mondjuk Németh Szilárd politikai tevékenységét elsősorban mémekkel értelmezzük, és ezzel nincs is baj. A bajok akkor kezdődnek, amikor a humor helyét átveszi a mindent viccnek láttató cinizmus, amikor a gúnyt leváltja a politika viccé degradálása.

Könnyű elcsábulni, hogy a Jacob Rees-Mogg – Boris Johnson – Nigel Farage triumvirátust viccként kezeljük. Johnson a hülye hajával, egészen elképesztően vicces bakijaival vagy bőkezűen osztogatott beszólásaival inkább hasonlít egy harmadvonalbeli, a politika-rajongók által ironikusan körberajongott különc politikusra, mint egy ország leendő miniszterelnökére.

Ki venné komolyan, hogy a New Yorkban, elit családba született (Johnson apja konzervatív EP-képviselő volt, öccse Theresa May kormányában volt miniszter, húga újságíró, mindegyikük Remainer¸ felmenői között pedig német arisztokratákat és ottomán politikusokat is találunk) politikus, a brit elitoktatás (Eton, Oxford) neveltje és egy világváros volt polgármestere, képes legyen tényleg kivezetni az országát az EU-ból – de kivezette, nyilvánvalóan a miniszterelnöki ambíciója okán. Boris Johnson a való élet Francis Urquhartja[1], udvari bolondnak álcázva.

Ha Boris Johnson miniszterelnök lenne, amire minden esély megvan, akkor egy olyan politikus kerülne az Egyesült Királyság élére, aki szerint a burkát viselő nők postaládához hasonlítanak, aki örökre összeforrasztotta az EU-s piacszabályozás gondolatát a banánok görbületének regulázásával a brit jobboldali gondolkodásban, és aki simán belemenne a megállapodás nélküli kilépésbe, amikor majd arról kell dönteni, hogy az élelmiszer- vagy a gyógyszerimport legyen a prioritás.

Persze sejthetjük, hogy Boris Johnsont, aki csak a heti publicisztikáiért évi 275 ezer fontot (nagyjából százmillió forintot) kap a Telegraphtól, nem fogja érinteni az élelmiszerhiány – de számos brit lakost már igen. Így tehát Johnsonnak nem kell szembenéznie a saját machinációi következményeivel. Az egyszerű emberek fogják elszenvedni a politikai válság esetleg negatív következményeit, a politika csak azoknak játék, akik megengedhetik maguknak, mert nem ők vesztik el az állásukat egy gazdasági válság következményeként vagy nem őket deportálják egy bevándorláspolitikai keménykedés keretében az országból, ahol évtizedek óta élnek.

Az újjobboldal egyik legvisszataszítóbb „innovációja”, hogy a politikát összemossa a mémekkel – miközben a végén a sok „ironikus” rasszizmus hús-vér halottak formájában ölt testet.

Ha a brexitet a volt francia európai ügyekért felelős miniszter macskás poénján (mely szerint a macskáját elnevezte brexitre, mert kinyitja neki az ajtót, és mégsem távozik) keresztül próbáljuk megérteni, akkor ugyanazt tesszük, mint ők: viccet csinálunk abból, ami nem vicces.

A politikai csatározások tényleg potenciálisan szórakoztatóak, ezt mi sem mutatja jobban, mint a különféle macchiavelliánus machinátorok sikere a szórakoztatóiparban. Csak míg Petyr Baelish fiktív katonák életével játszik, addig a valódi politikában a tét nagyon is valós. Ne hagyjuk hát, hogy a politika valóságshow-vá degradálódjon.

[1] – Francis Urquhart az eredeti, brit House of Cards főszereplője.

Kiemelt kép: Boris Johnson Twitter
Olvass tovább!