Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ne szelídítsd a dühömet!

Azon gondolkodom, hogy ki mondja meg nekem, hogyan kell viselkednem a fasizálódó hatalommal (bocsánat, a Fidesz-kormánnyal) szemben. Ki írja elő, hogyan és mit csináljak: hogy álljak ellen, hogy szervezzek és tüntessek, ott hogyan viselkedjek, és mit kiabáljak, ki lehet a követendő példám, és ki a szélsőségem. Hogy egy erőszakos és állampolgárait lassan és módszeresen kivéreztető kormány ellen miért kellene törekednem a békés ellenállásra. Hogy amíg egy pillanatig nem figyeltem –  ki aludt az ágyamban, ki ette meg a vacsorámat, és ki avatta magát az önjelölt morális iránytűmmé. Azon gondolkodom, hogy kik azok és miért, akik a dühömet a fejemre olvassák.

Erőszak a bölcsőtől a sírig

A kormány erőszakos, és nem csak az óriásplakátokról az arcunkba ordító propagandában, gyűlöletbeszédben, az ellenzéki hangok elnémításában, vagy amikor családpolitika címszóval a méhünkből próbál kirángatni gyerekeket egy Daciáért cserébe. Az erőszak monopóliuma mélyebben és aljasabban van kódolva a kiépített struktúrákban, a kontroll alatt tartott intézményekben, amelyekben mindannyian így vagy úgy szocializálódunk. Állami intézményekben szülünk, tanulunk, gyógyulunk, de mindezeket ellenünk használják, ahelyett, hogy tényleg a miénk lennének.

Mert ahol zsarnokság van, ott már a szülőszobákban is zsarnokság van, ahol indoklás nélkül szakítják el az újszülöttet az anyjától, a nem létező bölcsődei férőhelyekben, a túlzsúfolt óvodákban, a KLIKKesített leomló mennyezetű, fűtés nélküli iskolákban és a nemzeti alaptantervben, a 16 éves gyerekeket elnyelő értelmetlen közmunkaprogramban, a tőkének kiárusított munkaerőpiacban, és a szalagsor mellett három műszakban fenntartott gyárban, ha megbetegednél (akkor inkább imádkozz), az orvosok hiányától kongó, gépek és vécépapír nélküli kórházakban és a szociális temetésben, hogy majd a gyereked ássa ki a sírodat, ha már a rendszer beledobott.

Ez nem a szólásszabadság, nem az európai ügyészség, nem a jogállamiság, meg nem is tudom, milyen és ki által vágyott képzelt európaiság kérdése, nem a felszín, hanem ami alatta van. Éld túl.

És mindezek mellett, a legfőbb tanács: közben ne hibázz. Nehogy megcsússz, mert ahova születtél, ott nincsen kapaszkodó. Nehogy támogatásra legyen szükséged. Különben vár rád a bürokratizálódott és ellehetetlenített, forrásmegvont szociális ellátórendszer, kiégett és alulfizetett, munkájukat önhibájukon kívül végezni nem tudó szociális munkásokkal, akik a szitán próbálják a lyukakat befoltozni.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

A nemrég történt inárcsi tragédia alapjaiban rengette meg – sajnos csak – a szociális szakmát, pedig az egész magyar társadalomnak tart tükröt: nincs annál fájdalmasabb látlelet az ország működéséről, mint amikor a devizahitel miatt lakása és gyermekei elvesztésével fenyegetett rendőr gyilkolja meg (egyedülálló édesanya) szociális munkását, aki neki segíteni hivatott, de lakást vagy a családok átmeneti otthonában újabb férőhelyeket szülni egyelőre nem tud. Reméljük, a kormány hamarosan az ilyen helyzetekre is előáll valamilyen innovatív megoldással.

Persze a legtöbb ember tragédiája és halála nem sajtónyilvános, csendben zajlik le. Az áldozatok, bár nem látszanak, így is a frontvonalban vannak, és folyamatos elszenvedői a rendszerabúzusnak. Csak az erőszak rejti el magát, mert nem nyilvános, vagy nem nyíltan fizikai: nem lövetik le a politikusokat, nem veretik össze tömegesen – még csak egyenként! – a tüntetőket -, de ettől még erőszak marad, erőszak a testen – tudaton. Ez a játék mindig is vérre ment – és sokunknak ez jutott osztályrészül.

Az, hogy milyen mértékben vagyunk kitéve-kiszolgáltatva bizonyos intézményeknek, az a társadalmi helyzetünktől is függ, így a rajtunk tett erőszak mértéke is ez alapján mérhető.

Vannak olyanok, akiknek kulturális vagy anyagi tőkéjük okán megadatott, hogy kivásárolják magukat és családjukat (magániskolák, magánegészségügy), vagy természetes közegük teszi lehetővé, hogy mérsékeljék a hatását. A rendszert és működését átlátni is privilégium.

Düh, cselekvés és az erkölcsrendőrség

Intézményeken keresztül tagadják az emberi méltóságot, és ebbe az ember belenyugszik, beleőrül vagy belehal, sokszor anélkül, hogy tudná mibe. Néha mégis történik valami a hipnózisban, minta végre a kormány túl nagyot taposna, és így egy-egy intézkedés csettintésre képes lenne felnyitni a szemeket, életre hívni érdekcsoportokat. Ilyen lehet például a túlóratörvény, ami a legtöbb ember húsából, erejéből és családjával eltöltött idejéből leszelne egy darabot.

Az elnyomottak az elnyomás felismerésétől dühösek lesznek, és készek ennek hangot adni, megmutatni, hogy elég volt: kicsúsznak a bazdmegek, összefirkálódnak az épületek, nyomódik a rendőrsorfal, jön a könnygáz.

Mindenki azzal az erővel és eszközzel száll be a politikai térbe, amije van, és a küzdés végre nem szimbolikus. De ilyenkor általában megérkezik egy önjelölt morálrendőrség, valamiféle felsőközéposztálybeli ellenállás etikettel a kezében, hogy kartonból kivágott üres jelszavú transzparensekké formálja az elnyomás dühét.

Tüntessetek, de csak szépen, békésen, viselkedjetek rendesen! Azok az emberek próbálnak szabályozni, akik sokkal kevésbé voltak kitéve az intézmények és a kormány erőszakjának, és megmondani nekik, hogy mit és hogyan csináljanak. Az elefántcsonttoronyból kiszólni és moralizálni kényelmes dolog: nem csak azért, mert tágas a tér, mivel elég kevesen vannak benne, hanem mert érinthetetlenebb is: biztos társadalmi pozícióból, a könnyen exportálható tudással rögtön békésebben tüntet az ember.

A rendesen viselkedők rendes ellenállásáért a jutalom pedig valamiféle átgondolatlan képzelt erkölcsi fölény, a „jó emberség” mítosza, aminek igazán sok hasznát vesszük az épülő fasizmusban.

Lehet, hogy bizonyos szint felett nem süllyedünk egy bizonyos szint alá, de bizonyos szint felett nem is látjuk, hogy mi van lent.

De arra azért jó ez az egész, hogy a frissen politizálódott elnyomott rétegeket elöntse a kettős tudat, és magukat megint más szemüvegén keresztül lássák: ezzel a szemüveggel ugyanis ők civilizálatlan barbárok vagy szegény kizsákmányoltak lesznek, és egy dolgot nyernek: a szégyenérzetet és kételyt a saját dühükkel kapcsolatban. Innen aztán igazán könnyű visszasüppedni a tanult tehetetlenség közönyébe.

A felső-középosztály sokszor öntudatlanul is tartja a kormány által elvárt játékszabályokat, és betartatja az alsóbb osztályokkal is. Pedig ha eddig nem álltál mögöttem, akkor most mellém állj, ne elém. Addig is: szabadság egyenlőség testvériség, de legfőképp: víz, gáz, villany  – ahogy azt még egyik ügyfelünk foglalta össze a munkanélküli fiatalok tanácsadójában.

Kiemelt kép: Markoszov Szergej / Mérce
Olvass tovább!