Mire jó a szakszervezetekkel szembeni megalapozatlan kritikaözön?

Soha hasonló demonstrációsorozat nem volt Magyarországon, mint most a decemberben induló, a január 5-i budapesti és január 19-i országos és nemzetközi rendezvényekben kicsúcsosodó tüntetések. Korábban egy-egy megmozdulás (pl. a pedagógusok nevezetes esernyős tüntetése) lehetséges, hogy nagyobb számú is volt, mint ahányan 5-én a Kossuth téren voltunk, de a kafetéria elleni tüntetés, a többszöri köztársasági elnöki palota elé vonulás, aztán a januári megmozdulások együtt egyedülálló láncot alkotnak.

És mit szól ehhez az értelmiségiek egy-egy hangadó képviselője? Beleköt, amibe csak lehet, vádaskodik és sérteget.

„…a szombati, országosra hirdetett demonstráció hatósugara és szervezettségi szintje meglehetősen alacsonyra sikeredett.” – írja Böcskei Balázs a 24.hu-n, Ne várjunk országos sztrájkot, mert az aligha lesz c. cikkében.

19-én Európa 10 és Magyarország 40 városában volt megmozdulás, Komlótól Monoron át Fehérgyarmatig, de azt is mondhatnám, hogy Londontól Berlinen át Szigetvárig, és persze kivétel nélkül minden megyeszékhelyen. Ez az alacsony hatósugár?

„… a vidéki mozgósításból (is) egyértelműen a pártok vették ki a részüket, és nem a szakszervezetek” – olvashatjuk ezt az állítást, ami egyáltalán nem igaz. Szegeden egyáltalán nem működtek közre a pártok, és nem is szólaltak fel. Ahol én voltam, Szentendrén ott a szakszervezeti beszédek után valóban csak 1-2 percben szólt összesen 4 párt képviselője. Az egyik legjelentősebb és a médiában is a leginkább középpontba állított tatabányai demonstráció fő szervezői a SZEF megyei szakszervezeti vezetői voltak. De sorolhatnám tovább Pécset, Miskolcot, Salgótarjánt, ami szintén szakszervezeti szervezés volt.

A MASZSZ elnöke „szinte csak a pártok zászlói fölött beszélt” – mondja szerzőnk Tatabányáról (mert azt látta a televízióban). Egyéb kijelentéseitől eltérően, ebben van igazság, csak éppen semmi jelentősége nincs. Egy ilyen megmozduláson ugyanis, ha egy asszertív csoport benyomul a színpad elé (márpedig a pártaktivisták között akadnak ilyenek), akkor se jogunk, se fizikai lehetőségünk nincs rá, hogy őket onnan eltávolítsuk. 5-én, a Kossuth téren megkértük, hogy engedjenek másokat is előre, ne takarják el a színpadot a zászlóikkal, de ennek az égadta világon semmi hatása nem volt. A szerkesztés fintora, hogy egyébként ez utóbbi megjegyzést a cikk egy olyan fotója alatt olvashatjuk, amelyen egy széles panorámaképen egy uniós zászlón kívül kizárólag szakszervezeti zászlók és felíratok láthatóak.

A kritikák középpontjában azonban nem az ilyetén – és még hosszan sorolható – alaptalan akadékoskodások állnak, hanem lényegesebb kérdések. „A szakszervezetek megosztottak!”- hangzik, mint egy mélyen kongó harang hangja, rettentő súllyal. Igen, ehhez a megmozdulás-sorozathoz a Munkástanácsok nevű konföderáció és szakszervezetei nem csatlakoztak. Ez igaz, de a követelések és egyéb munkavállalói gondok megfogalmazásának jelentős részével egyetértenek, azt támogatják, csak ők a pártokkal nem kívánnak együttműködni. Egyrészt ez egy értékelhető álláspont, másrészt pedig, ha egyébként a konföderációk nem mindenben értenek egyet egymással, ez miért akkora tragédia?

Ebben az országban, ahol se civilek, se pártok, se véleményformáló értelmiségiek nem értenek egyet millió kérdésben, miért kellene éppen a szakszervezeteknek olyan szilárd egységet alkotni, mint ahogyan az Rákosi elvtárs idején volt?

A másik ilyen jelentősnek szánt vád az, hogy egyes szakszervezeti vezetők sztrájkot hirdettek és talán mégsem lesz sztrájk. De kérdem én, lehet sztrájkra mozgósítani azzal a kijelentéssel, hogy „Kedves Barátaim, valószínűleg úgysem lesz, de azért hirdessük”? Nyilvánvalóan ez nem megy, csak akkor van esély, ha bízunk a lehetőségben és próbálunk mindenkit meggyőzni, hogy igen, lehet, képesek vagyunk rá, és legyen! Egyfelől ezért igen rosszindulatú ez a megjegyzés, másfelől pedig azért, mert nincs igaza:

igenis vannak sztrájkok. Természetesen, nem az egész országban és nem minden szakmában, de voltak már, és lesznek is – ha nem sikerül eredményt elérni tárgyalások során.

Sajnos ez utóbbi kritikát sokkal hosszabban és egészen durván fogalmazta meg Vásárhelyi Mária az ÉS-ben. Szó szerint szemfényvesztéssel vádol szakszervezeti vezetőt, ami teljességgel elfogadhatatlan.

Egy teljes nagy újságoldalon történelmi visszatekintéssel és – a már nem konföderációvezető – Gaskó István sűrű felemlegetésével bizonygatja, hogy a szakszervezetek a politika játékszerei. Mindent előszed az elmúlt évtizedekből, ami szerinte alkalmas a szakszervezetek besározására. Nem tudom, hogy miért.

Tárgyi tévedésekkel van tele a cikk. Azt állítja például, hogy a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumában (VKF) „a három legnagyobb konföderáció, a MSZOSZ, a Liga és a Munkástanácsok” vesznek részt. Hát nem ez a három legnagyobb konföderáció, a SZEF-nek lényegesen nagyobb a tagsága, mint a Munkástanácsoké, de a VKF-nek nem tagja. Továbbá az a parányi bibi, hogy az MSZOSZ már négy éve nincs, beolvadt a MASZSZ-ba, így nem is tagja a VKF-nek. Nem lenne ez nagy baj, üsse kavics, ki tud eligazodni a sok rövidítés között!? Csak sajnos ilyen pongyolaságokra épít olyan vádakat, melyek ennél sokkal komolyabbak.

Nem merülhetek minden helytelen kijelentés elemzésébe, messzire vezetne, ha az egyébként valóban rossz sztrájktörvény hátrányainak cikkbéli erőteljes eltúlzásait kezdeném boncolgatni. Csak egyetlen tényre térek ki: szó szerint nem igaz, hogy az elégséges szolgáltatásról szóló bírósági „eljárás beláthatatlan ideig elhúzódhat”. Konkrét határidők vannak a törvényben. A sztrájkkövetelés átadásától a tárgyalásokon át a másodfokú (végleges) bírósági döntés meghozataláig nem telhet el több összesen 26 napnál, ami kétségtelenül nagyon sok, de azért nem a végtelenség, és közben szervezhető két órás figyelmeztető sztrájk.

Tanulmányozásra érdemesnek tartom Vásárhelyi cikkét, igen jellemző az egész magyar közgondolkodásra, hogy az egyébként kedvezőtlen valóságot hogyan festjük még sokkal sötétebbre. Valamikor kedvenc számom volt a „Halványabbnál is fehérebb árnyék”, nos, az angol szöveg magyar változata az lehetne, hogy „a feketénél is sötétebb valóság”.

Minden eddigi kötözködésen messze túltesz azonban a cikk befejezése. Fondorlatos módon és mintegy mellékesen elregéli a szerző, hogy a Munkatörvénykönyvének ezen módosításával a kormány már tavasszal is „megpróbálkozott” (nem tudhatjuk ez mit jelent), ám „nem járt sikerrel” (ez is nehezen értelmezhető ennél a kormánynál). Szeptemberben azonban „további 600 millió forintot utaltak át a VKF munkájában részvevő szervezetek számára”.

  • Nem írja, hogy a kormánynak emiatt sikerült átvinni a törvényt, mert ez már olyan nyílt hazugság lenne, hogy nem kockáztatja, de az egymás mellé illesztés logikájából egyértelműen ez az implicit állítás következik.
  • Nem írja, hogy miért „további” összegről beszél, merthogy semmi más pénz a VKF tagoknak nem volt, és nincs.
  • Nem írja, hogy annak a 600 milliónak a felét a munkaadó szervezetek kapják (pl. a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége).
  • Nem írja, hogy ez az összeg benne van az ország költségvetésében, és mióta a VKF létezik, minden évben támogatásként adják, semmi köze semmilyen törvénymódosításhoz.
  • Nem írja, hogy a világ minden kulturált államában a kormányok adnak az érdekegyeztetésben résztvevő másik oldal tagjainak támogatást. Az igen erős és komoly apparátussal rendelkező Európai Szakszervezeti Szövetség sem a tagdíjból él. (A SZEF oda fizetett éves tagdíja arra nem elég, hogy bizonyos ESZSZ testületi üléseken a magyar szinkrontolmácsok bérét fedezze.)
  • Végül nem írja, hogy a kormánynak semmiféle szüksége nem lett volna a szakszervezetek „lekenyerezésére”, merthogy a törvénymódosítást egyéni képviselői indítványként nyújtották be és nem volt hivatalos érdekegyeztetés. Amit viszont Kósa Lajos a forma kedvéért mégiscsak összehívott megbeszélést, illetve ahol, és amikor mégis szó volt erről a túlóra módosításról, ott a szakszervezetek a leghatározottabban tiltakoztak ellene.

Mit keres itt ez a „további 600 millió”? Mi célja van a befeketítésen kívül? És mire jó ez a kesergő, megalapozatlan kritikaözön? Ahelyett, hogy örülnénk az elmúlt két hónap nagy demonstrációs sorozatának és a dolgozók érdekeiért közösen tennénk valamit, – bocsánat a fogalmazásért! – a nyafogáson túl.

Kiemelt kép: Markoszov Szergej, Mérce
Olvass tovább!