Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.
Önkormányzati választás 2019.
Főopolgármester-választás állása 100%-os feldolgozottságnál
50,86%
KARÁCSONY GERGELY
44,1%
TARLÓS ISTVÁN
4,46%
PUZSÉR RÓBERT
Budapesti polgármesterek
kormánypárti
9
ellenzéki
14
Feldolgozottság: 100%
Megyei jogú városok polgármesterei
kormánypárti
13
ellenzéki
10
Feldolgozottság: 100%
Kattints ide a részletekért!

Rabszolgatörvény: a félfeudalizmusból osztálytársadalom?

Korábban azt írtam, hogy Magyarországon a munkásság atomizált, nem szerveződik osztállyá, mivel pedig egy osztályos társadalmak nem léteznek, a politikai, gazdasági és kulturális hatalom birtokosainak konglomerátuma sem alkot uralkodó osztályt. Helyesebb ezt a szövevényt félfeudális rendként definiálni. Max Weber nyomán rendiségének lényege, hogy tagjait formális és informális kapcsolati háló integrálja, valamint közös ethosz és magatartásminta jellemzi. Félfeudális jellege a benne uralkodó erős formális és főként informális hierarchikus viszonyokból, az eme hierarchia csúcsán elhelyezkedő vezető (király) szinte korlátlan hatalmából adódik – legalábbis a rend egy részén belül.

A félfeudális rend domináns csoportját az Orbán Viktor vezette politikai elit – a továbbiakban uralkodó rend –, a részben általa létrehozott kliensburzsoázia, a jelentős állami támogatást élvező nagy exportáló multinacionális cégek tulajdonosai és menedzserei, valamint a Matolcsy György által irányított nemzeti-konzervatív technokrácia alkotják. Alfrakciója: a hatalom által gründolt médiabirodalom vezető rétege, a hatalommal lojális, azt kiszolgáló értelmiség, és a kliensség valamint a szuverén pozíció között lebegő burzsoázia (pl. Csányi Sándor).

A rend azért nem teljességgel feudális, hanem félkapitalista, mert az integráns részét képező burzsoázia és menedzsereinek tevékenysége valamiféle visszaigazolást, visszajelzést kap a piacról. Weberi értelemben így a hatalmi rend egésze is osztályvonásokkal bír – és ilyen vonásokkal bír marxi értelemben is: a hatalmi rend az ország szinte teljes tulajdonának birtokosa.

A király (Orbán Viktor) hatalma a hatalmi szerkezet osztályvonásai, a félkapitalista jellege miatt nem totális: bár kliensburzsoáziája erősen függ tőle, a nagy exportáló multinacionális cégek vezérkara erős alkupozíciót élvez vele szemben. Ez abból adódik, hogy döntően ezen cégek exportja húzza a gazdaságot (e cégek biztosítják a GDP – a nemzeti termék – dinamizmusát). És döntően ők azok a gazdasági szereplők, akiknek tevékenysége megmérődik, nem is akárhol, hanem a világpiacon, ezen belül elsősorban a német piacon.

*

Az előzőekben abból a tényből indultunk ki, hogy a munkásság (vagyis a kizárólag munkaerejük áruba bocsátásából élők, és legfeljebb középvezetői pozíciót betöltők) az eddigiek során nem szerveződött osztállyá. Bár a rendszerváltás során súlyos veszteségek érték, többek között másfél milliójuk munkahelyét számolták fel, megszerveződése az elmúlt harminc évben súlyos, bár csak kevéssé látható korlátokba ütközött.

Ennek alapvető oka az, hogy a rendszer uralkodó ellentmondása, a tőke-munka viszony mindezidáig rejtett, artikulálatlan maradt.

Egyrészt azzal a globális tendenciával összefüggésben, hogy a nagyburzsoázia elbújik a mindenkori államhatalom mögé, vagyis érdekeit nem nyíltan képviseli, szándékait csak ritkán deklarálja. Láthatatlanná teszi magát a munkásság számára, vagy ha mégis, akkor kegyes „munkaadóként” jelenik meg, gondoskodó apaként, aki joggal várhatja el a munkások háláját.

Különösen így volt ez a 2008-as világgazdasági válság idején, majd azt követően, amikor a nemzeti kormányok először mentőövet nyújtottak a nagyburzsoáziának, majd ennek terheit megszorítások formájában a munkásságon vasalták be. A munkásság ezért nem a burzsoázia, hanem az államhatalom intézményei előtt tüntetett – vagy mint jó királytól, az államhatalomtól kért engedményeket.

A kapitalista tőke-munka viszony így a feudális úr-szolga viszony álruháját öltötte.

A munkásosztály kialakulásának további gátja volt a munkásság helyzetének, életviszonyainak, képzettségének erős és növekvő differenciáltsága, az uralkodó nagyvállalatokat kivéve a munkahelyek elaprózódottsága, melyek gyakorlatilag lehetetlenné tették a közös érdekek felismerését.

Végül, de nem utolsó sorban: a nemzetközi tendenciáknak megfelelően a magukat baloldalinak mondó pártok sem tettek soha említést, még nyomok, utalások formájában sem a kiépülő rendszer alapvető antagonizmusáról, a tőke és a munka „genetikailag” kódolt, és a rendszerváltás folyamatában különösen éles ellentétéről. De jórészt hallgatott erről az értelmiség is. A baloldali értelmiség szűk köre próbálkozott ugyan a tőke-munka viszony tematizálásával, de hangja nem ért el a munkásságig. Sajátos kör alakult ki: a munkásság nem szerveződött – a baloldali értelmiség hangja a semmibe veszett – nem születhetett meg a munkásság ideológiája – a munkásság nem szerveződött…

Attól azonban, hogy a tőke-munka viszony a feudális úr-szolga viszony álruháját öltötte, a kapitalizmus egyik legalapvetőbb mozgásformája, a kizsákmányolás még nagyon is működött, csak egyénenkénti szinten jelentkezett.

Sőt valójában a klasszikusnál is erősebb volt, hiszen az egyéni munkás semmiféle kollektív védelmet nem élvezett. És itt kell említést tennünk a munkásszerveződés elmaradásának talán legfontosabb szervezeti okáról, a szakszervezetek gyengeségéről: a rendszerváltás idején oly szépen hangzó szakszervezeti pluralizmus a valóságban a munkásképviselet megosztottságához vezetett. És ami hasonlóan fontos: a szakszervezetek mindezidáig a mindenkori államhatalom zsebében voltak.

*

A rabszolgatörvény megszületését alapvetően három tényező együtthatása katalizálta.

Egyrészt nagyjából 2014 környékétől a munkaerő egyre nagyobb részének kiáramlása, valamint a gazdasági dinamizmus erősödése következtében krónikus munkaerőhiány alakult ki a gazdaságban.

Ezzel összefüggésben másrészt (amint azt 2016-ban prognosztizáltam), nőtt a munkásság alkuereje, érdekérvényesítő képessége, melynek következtében nagyjából ettől az időszaktól kezdve a bérek dinamikus növekedésnek indultak. A profitját féltő burzsoáziának ez sok volt: egyre erősödő nyomást gyakorolt a kormányra, hogy az a bérnövekedésből származó veszteségét valahogy kompenzálja, és erre a legkézenfekvőbb megoldásnak a munkaidő meghosszabbítása – tehát valójában a bérek visszacsökkentése –   kínálkozott.

Végül, de nem utolsósorban, az egymás utáni harmadik választási győzelemtől megittasult kormányfő elvesztette legendás realitásérzékét, azt a képességét, hogy érzékelje a társadalom, ezen belül a munkásság tűrőképességét.

Azt látjuk, hogy a múlt év decemberének közepén megszülető rabszolgatörvény minden korábbinál erősebb és egységesebb társadalmi ellenállást vált ki.

Egyrészt a továbbra is erősödő munkaerőhiány tovább növeli a munkásság alkuképességét – és ez különösen igaz a nagy exportáló multinacionális vállalatoknál alkalmazott munkásarisztokráciára, melynek valójában a gazdaság egészének dinamizmusa van a kezében.

Másrészt a rabszolgatörvény azt eredményezi és vetíti előre, hogy a munkásság elmúlt években valamelyest javuló helyzetének eredményeit a gazdasági és politikai hatalom most „visszaveszi” – márpedig köztudott, hogy pontosan ez az a helyzet, amikor társadalmi méretű lázongások, sőt forradalmak szoktak kitörténni – így volt ez 1956-ban is.

Harmadrészt, a rabszolgatörvény nem csak a munkásságot, hanem minden dolgozót érint, érinthet, tehát a középrétegekhez tartozó, de újabban alapvető biztonságukban megtámadott közalkalmazottakat, köztisztviselőket is. És a diákokat, akik a burzsoázia őket fenyegető proletarizálását érzékelve – miként 1968-ban – féltik jövendő értelmiségi autonómiájukat.

Negyedrészt: a rabszolgatörvény egetverő, és az egész társadalmat érintő igazságtalansága alkalmat, lehetőséget ad az ellenzéki pártoknak és a szakszervezeteknek (utóbbiak nagy részének), hogy egységesen, a korábbit jóval meghaladó erővel lépjenek fel a Nemzeti Együttműködés Rendszere ellen. Mintha azok a politikai erők, melyek korábban szemet hunytak a tőkeuralom és a kizsákmányolás felett, hirtelen felismernék azt, hogy a tőke-munka ellentét artikulálásából ebben a kiélezett helyzetben politikai tőkét tudnak kovácsolni.

Végül globális háttérként: a munkásmozgalmak az egész világon éledeznek. Ennek alapvető oka az egyenlőtlenségeknek a világgazdasági válságot követő jelentős erősödése, valamint a munkaerő „rugalmasításának” és a robotizációnak további előretörése, melyek minden korábbinál erőteljesebben megingatják a munkásság biztonságérzetét.

A kialakuló, minden korábbinál erőteljesebb társadalmi ellenállás több dolgot is jelent.

Elsősorban azt, hogy a tőke-munka viszonyban rejlő, korábban a társadalmi tudattalanba szorított ellentét hirtelen széles társadalmi rétegek körében felszínre kerül és tudatosodik.

Ezt katalizálja az, hogy amíg korábban az uralkodó politikai elit és technokráciája a hatalmi rend egészének érdekében titkolta a nagyburzsoázia nyomásának való kitettségét, addig mostanra egyrészt eme rend meginog (az erős centralizáció következtében – miként a létezett szocializmusban – a társadalmi konfliktusok jórészt magán a renden belül ütik fel a fejüket), másrészt a nagyburzsoáziának a munkaidő jelentős meghosszabbítására irányuló „kérése”, és az ennek való megfelelés már olyan erős politikai kockázatot rejt magában, melyért a politikai elit és technokráciája immár nem hajlandó egyedül „elvinni a balhét”. Szijjártó Péter külügyminiszter bejelentésével, miszerint az intézkedést a nagy exportáló multinacionális cégek vezetése nagy megelégedéssel fogadta, a politikai elit nem tesz mást, mint elhárítandó a felelősséget, „kifecsegi a tőkések titkát” (Marx).

Amint az várható volt, az ellenzéki pártok, és több, döntően liberális beállítottságú civil szervezet is a rabszolgatörvény elleni robbanó elégedetlenséget igyekszik általános rezsim-és hatalomellenes hangulattá, megmozdulássá konvertálni. Vagy legalábbis hátszélként használni pozíciójának erősítéséhez a közelgő önkormányzati és EP-választásokhoz. Igyekszik a pillanatok alatt kialakuló ellenzéki egységet a „mindenhol csak egy, közös ellenzéki jelölt álljon szembe a hatalom jelöltjeivel” céljává varázsolni – elhalványítva ezzel a kialakuló mozgalom alapvetően munkásmozgalmi, tőkeellenes karakterét.

A szakszervezetek pedig még mindig nem elég erősek a sokak által követelt általános sztrájk meghirdetéséhez – ami a közelgő béremelések előtt összefüggésben lehet a dolgozók gyenge sztrájkhajlandóságával. (Pontosabban, jelenleg ebben a kérdésben nem lehet tisztán látni).

Miközben harminc év után tendencia mutatkozik a munkásmozgalom megszületésére és a munkásosztály megszerveződésére, az ellenzéki pártok képviselőinek jó része és több civil szervezet, valamint a liberális sajtó is egyre inkább csupán O1G tüntetésekről beszél…

Vajon most megfordítható-e a forradalmak azon dinamikája, hogy a népi elégedetlenség energiáit felhasználva, végül is csupán az új hatalom-aspiránsok és a fennálló hatalom birtokosainak küzdelme kap friss „tápanyagot”?

A kérdés egyelőre nyitott…

*

Annyi bizonyos, hogy a rabszolgatörvény, és a nyomában kialakult társadalmi ellenállás maradandó rést nyit az amúgy is töredező hatalom szerkezetén belül – láttuk ezt már Lázár János elhatárolódó nyilatkozatából is. Az is várható, hogy hogy felszínre kerülnek az ellentétek az önmagát a politikai piacon eladni kénytelen uralkodó politikai elit és a kizsákmányolás fokozásában érdekelt nagyburzsoázia között – nem kizárt az sem, hogy a nagyburzsoázia a vezető politikai elitek fölé kerekedik, sőt a következő választásokon „lecseréli” azt, vagyis olyan politikai pártokat fog támogatni, melyek várakozásai szerint a jobban kiszolgálják érdekeit, azzal is, hogy a jelenleginél nagyobb szabadságot biztosítanak számára.

Ha a munkásság megszerveződése mellett utóbbira is sor kerül, akkor már nem munkásságról és hatalmi rendről, hanem kialakuló munkásosztályról és uralkodó osztályról beszélhetünk – a félfeudális viszonyok romjain megindul a társadalom osztálytársadalmasodása.

Megkezdődik a nyílt osztályharc. Mely azonban a legoptimistább előrejelzés szerint is csupán egy „emberarcúbb” kapitalizmus felé fog vezetni. A többek között Tamás Gáspár Miklós által meghirdetett osztálynélküli társadalom ugyanis – mint azt már több írásomban (legutóbb Hatalom és értelmiség a globális térben című könyvemben) kifejtettem – csakis a globális munkásosztály megszerveződése és sikeres offenzívája útján érhető el.  Nemzetállami szinten csak diktatúrával „vezethető be”, vagyis nem más, mint fából vaskarika.

Akármi lesz is, mozgalmas, küzdelmes idők előtt állunk, melyben a baloldaliak végre kiléphetnek a hosszan tartó depresszió állapotából…

Olvass tovább!