Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nem magyarázó magyarázataink

A 2008-as gazdasági világválság nyomán bekövetkező gyökeres politikai átalakulások világszerte a különböző magyarázó elméletek burjánzásához is vezettek. Mi sem természetesebb, hogy amikor új vagy újszerűnek tűnő politikai-társadalmi formákkal szembesülünk, akkor megnövekszik a vágy azok megértése iránt, ez pedig stimulálja az elméletgyártást.

Az (új)jobboldali populizmus megerősödése Euro-Amerikában, Latin-Amerikában és Távol-Keleten többféle elméleti megfejtést is életre hívott, ehelyütt most egy ilyennel, a „törzsi gondolkodás” felemelkedésével szeretnék foglalkozni. A tribalizmus-iskolának világszerte vannak követői az Egyesült Államoktól (ld. itt, itt és itt) egészen Magyarországig.

Dióhéjban az elmélet azt állítja, hogy a kortárs populizmusok felemelkedése mögött a társadalmaink törzsekre történő szakadása rejlik. Ezek az úgynevezett „törzsek” nem egyszerű választói csoportok, hanem erősen polarizált, egymást kizáró táborok, amelyeket a fehér-fekete gondolkodás, az autoritárius vezetők vak követése, illetve a törzzsel való kizárólagos identifikáció, azonosulás jellemzi.

Ez az elmélet látszólag tehát az emberek mentalitásában beálló változásokat teszi meg felelőssé a jelenlegi politikai átalakulások miatt. Teszi mindezt egy viszonylag hangzatos, könnyen befogadható fogalom („a törzs”) ernyője alatt. A kifejezés ráadásul erős értékutalásokkal is rendelkezik, valamilyen fajta múltbeli, elmaradottságot, hátrafele haladást azonosítva az átlagszavazók gondolkodásában – ez Kelet-Európában ráadásul még rá is tud csatlakozni az évszázados közhelyekre a kelet-európai ember állítólagos tekintélyelvűségéről, elmaradottságáról.

Van azonban néhány probléma ezzel az elmélettel, amely felveti azt a kérdést, hogy vajon itt valódi magyarázó erővel rendelkező elméletről van-e szó.

Az első és legfontosabb probléma az okok tisztázatlansága. Ha el is fogadjuk a „törzsi gondolkodás” megerősödését, arra a kérdésre nem kapunk választ, hogy ez a megerősödés miért is történik. Vagyis hát régiós mentalitásbeli hagyományokra, illetve „a korszellemre” való hivatkozásokat kapunk, de ezek a gyakorlatban eléggé megfoghatatlan, amőbaszerű fogalmak ahhoz, hogy magyarázó értékük igen gyenge legyen. Bármire és annak ellenkezőjére is mondhatjuk, hogy ez a korszellem, és egymásnak ellentmondó hagyományokra is hozhatunk példákat egyazon régión belülről.

Ez a miért kérdés több szempontból is releváns. A modern történelem során rengeteg példát találhatunk arra a fajta erős társadalmi polarizációra és kizárólagosságra, amelyet politikai tribalizmusként írhatunk le, de ez még nem jelenti azt, hogy ezeken a felszínes hasonlóságokon túl bármilyen közös lenne ezekben a földrajzi és történelmi szempontból is szétszórt esetekben.

Hollandia modern történelme például hosszú „törzsies” típusú berendezkedésre ad példát, amelyen belül a katolikus, protestáns és szociáldemokrata társadalmi szegmensek gyakorlatilag teljesen szegregálódtak egymástól. Külön lakóhely, külön iskolák, kórházak és újságok, külön szakszervezetek és politikai pártok álltak ezen hermetikusan elzárkózó „törzsek” rendelkezésére. A 19. század végén kialakult rendszer csupán a 20. század második felében kezdett fellazulni, felbomlani, ám egy évszázadon keresztül biztosította az ország stabilitását és demokratikus berendezkedését.

Más szóval tehát kizárólagos identitások köré szerveződő, politikailag polarizált társadalomról beszélhetünk, ám kialakulásának körülményei, okai teljesen másak a jelenleg tapasztalható polarizációhoz képest. Sőt hatásmechanizmusai, következményei is mások voltak, hiszen míg a mai törzsiséget a demokrácia elleni fenyegetésként, a tekintélyelvűség megerősítőjeként szokás elkönyvelni, a holland modell épp a társadalmi stabilitás és a demokratikus intézményrendszer szolgálatát látta el.

Ezt a példát csak azért hoztam fel, hogy érzékelhetővé váljon: nem elegendő csupán azonosítani a kizárólagosság, polarizáció és erős politikai identitások jelenségeit,

a megértéshez az is kell, hogy feltérképezzük a kialakulások teljesen eltérő, történelmi korspecifikus és kontextusfüggő tényezőit is. Vagyis, hogy megválaszoljuk a miérteket.

Ellenkező esetben csupán olyan hívószavakat kapunk, amelyek jól jöhetnek a politikai gyakorlatban – például a kelet-nyugat szimbolikus alá-fölérendeltségének újratermelésében –, de jelen helyzetünk megértéséhez nem biztos, hogy közelebb visznek.

Ahhoz tehát, hogy egy politikai formát, jelenséget megértsünk, szükségünk van olyan dolgokra, mint annak feltérképezése, hogy milyen gazdasági-társadalmi-politikai környezetben is élnek az emberek, ez a környezet hogyan hat politikai gondolkodásukra, preferenciáikra, a politikusok mozgásterét hogyan befolyásolja ugyanez a környezet, illetve milyen politikai diskurzusoknak nyit kibontakozási lehetőséget, és melyeket lehetetleníti el.

A miért kérdés tisztázása azért is fontos, mert nem mindegy, hogy egyszerűen a korszellemre, az emberek „hibás” mentalitásaira hárítjuk-e a felelősséget kortárs politikai jelenségeink miatt, vagy ennél mélyebb megértésre törekszünk.

A kritikai társadalomtudományi elméletek már jó ideje, évtizedek óta foglalkoznak amúgy az identitásalapú politika kérdésével. Mára ez az identitáspolitikát kritizáló paradigma beszűrődött a mainstream, nem baloldali magyarázatok területére is – ennek egyfajta megnyilvánulásaként értelmezhetjük azt a törzsi magyarázatot is, vagy Francis Fukuyama friss munkáját az identitáspolitika veszélyeiről.

De ezek a mainstream megnyilvánulások sokszor épp azt az elemet lúgozzák ki a korábbi baloldali elméletekből, amelyek megpróbálnak reflektálni az okokra. Empirikusan ugyanis valóban megfigyelhetjük, hogy mind a baloldali, mind a jobboldali politikai gyakorlatban nagy szerep jut az esszenciálisként, velük születettként meghatározott identitásoknak, a politikai követelések megfogalmazása egyre ritkábban a közjóra támaszkodik indoklásként, és helyette egyre gyakrabban hangzanak el az identitásokra mint a politikai követelések igazolására történő hivatkozások.

Az is igaz, hogy ez a fajta politizálási mód ellehetetleníti a párbeszédet, a kompromisszumot – hiszen, ha valami azért jár nekem, mert valamilyen vagyok, valamilyen identitással rendelkezem, akkor ezt egy másvalamilyen ember nem értheti meg, nem is szólhat bele, simán csak el kell fogadnia, teret kell adnia neki.

Ennek a jelenségnek az oka azonban nem az, hogy „visszatértünk” valamilyen modernitás előtti törzsi gondolkodáshoz.

Sokkal inkább arról van szó, hogy a hetvenes évek óta kialakuló globális gazdasági-politikai konszenzusban – a „nincs alternatíva” világában – a gazdasági, elosztásbeli kérdések megfogalmazásának fokozatosan felszámolódott a létjogosultsága. Ha nincs alternatívája a szabadjára engedett piacnak, ha nincs alternatívája a tőke elvándorlását megakadályozni hivatott adócsökkentő, privatizáló, munkavállalói jogokat leépítő gazdaságmodellnek, ha nincs alternatívája a káros gazdasági döntések következményeinek átlagemberek vállára terhelésének (közismert nevén: megszorító politikának), akkor csupán kulturális fogalomkészlettel, identitásalapú szóhasználattal lehetséges legitim módon belépni a politika világába.

Ha „nem létezik olyan dolog, hogy társadalom” – ahogy Margaret Thatcher hírhedt mondata szólt –, akkor ellehetetlenül a társadalmi igazságosság gondolata, a társadalmi jelenségek strukturális okainak megértése, csupán egyének maradnak, a maguk legbelsőnek kikiáltott tulajdonságaival. Erre már húsz éve is felhívták a figyelmet kritikus társadalomtudósok.

Azóta ez az akkor még csírájában megfigyelhető jelenség csak kiteljesedett és az emancipatorikus politikai szereplők mellett a jobboldal is magáévá tette ezt a diskurzust.

A mai populista jobboldal nem tesz mást, csupán megfordítja az identitások szimbolikus rendjét, és olyan csoportok nevében fogalmaz meg állításokat, akik a korábbi emancipációs szándékú identitáspolitikákban nem kaptak helyet.

A posztszocialista térségben ehhez persze hozzáadódik az is, hogy a létezett szocializmus bukása egyben a korábbi, újraelosztással kapcsolatos fogalomkészlet hitelvesztését is magával hozta, így itt is csak az identitásalapú politikai érvelés maradt az egyetlen játszható játék. A térség szociológusai és antropológusai által évtizedek óta feltárt gazdasági átalakulások, a tömeges lecsúszás, egész térségek elszegényedése, egész társadalmi csoportok kikerülése a szimbolikus elismerés rendjéből nem párosult olyan politikai megoldásokkal, amelyeket ezzel a helyzettel érdemben kezdeni tudtak volna valamit.

Ebbe a vákuumba nyomult be az a demagóg jobboldal, amely mintegy protézisként kizárólagos politikai identitásokat, nemzeti büszkeséget kínált fel azoknak az embereknek, akiknek korábban a munka biztosított mind megélhetést, mind megbecsülést, szimbolikus elismerést. A létbiztonság kérdését ez persze nem kezelte, de legalább az elismerési kérdésekre valamilyen választ adott ez a jobboldal.

Ezek mind nagyon eltérő körülmények azoktól, amelyek mondjuk más, látszólag hasonló konfigurációk létrejöttét okozták a világtörténelem korábbi pillanataiban. És ez bizony mind a megértés, mind a kiútkeresés szempontjából elég relevánsnak tűnik.

Címlapkép: MTI / Marjai János

Olvass tovább!