Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A zsidókkal való keveredés támogatásával támadja Ady Endrét a Magyar Idők szerzője

Dúl a kultúrharc, egyre újabb frontokon.

A legújabb etapban teli talppal szállt bele a Magyar Idők hasábjain Vastag Andrea irodalomtörténész Ady Endrébe, méghozzá azzal vádolva a költőt, hogy (ó, minő borzalom!) „a magyar nép megújulását egy másik, a Magyar Királyságba akkoriban bevándorolt népcsoporttal való összeolvadással, új népet létrehozva (!) vélte biztosítottnak látni” – mely népcsoport, ki nem találnák, de pedig bizony, a zsidóság!

De hogy jutottunk el idáig?

Vastag Andrea érvelését egy napjainkban is rendkívül aktuális kérdéskör, „a magyarság létéért folytatott harc” feszegetésével indítja.

Külön érdekesség, hogy mindehhez annak a Bangha Bélának a Magyarország újjáépítése és a kereszténység című művét citálja, aki sok egyéb mellett erős antiszemitizmusával is beírta magát a magyar történelembe.

Funfact: Vastagtól nem áll messze a humor, egy adott ponton például a liberális állameszmétől való függetlenedést úgy próbálja közelebb hozni az olvasókhoz, hogy megjegyzi: „napjainkban ezt illiberalizmusnak nevezte egy közép-európai politikus”. Orbán Viktor likes this!

Szóval onnan indulunk, hogy idézett művében Bangha a kereszténységet véli egyetlen ­járható útnak a magyarság számára, mely gondolatot magáévá tette a szintén antiszemitizmusáról (illetve a numerus claususért vívott ádáz kiállásáról) is ismert Prohászka Ottokár is 1918-ban, hogy aztán 2018-ban Vastag Andrea e két szerző mentén megállapítsa, hogy

„nem kurzuskeresztényekre, hanem igazi, lélekben keresztény emberekre van szükség, mert egyedül ők képesek arra, hogy újra felépítsék Magyarországot.”

A szerző meg is állapítja, hogy a rendszerváltás utáni időszakban „megkezdődött a nemzeti érdek és a keresztény Magyarország elárulása”, ami nyilván napjainkig húzódik, miközben a baloldal és a liberalizmus suttyomban teret nyer magának.

És itt az irodalomtörténész rámutat a kultúrharc egyik legnagyobb árulására, miszerint „magukat középjobboldalinak, nemzetinek és kereszténynek mondó személyek a nemzeti gondolat helyett a liberális és szocialista oldal mellé álltak. Ha jobban belegondolunk, valójában ez a két irányba játszó embertípus a legkártékonyabb, legveszélyesebb a nemzetre s annak megtartó kultúrájára nézve; még a baloldalnál is kártékonyabb.”

Példaként pedig felhozza, hogy a Tokaji Írótábor és a Magyar Írószövetség „magukat középjobboldalinak mondó tagjai” Ady Endre nevével fémjelzik az első világháborút és annak magyar vonatkozásait.

Adyval szemben Vastag kifogása nem az, hogy nem volt nagy költő, az irodalomtörténész szerint azonban a frontot közelről sosem látott, a háborútól és az öldökléstől irtózó Ady Endre nem jó arca a világháborúnak (Gyóni Gézát ajánlja helyette).

És itt jön a lényeg.

Vastag Andrea ugyanis kifejti, hogy Ady Endre már csak azért sem fémjelezheti „a magyar kultúrát, annak szent, megtartó erejét”, mert ő maga „a magyar nép megújulását egy másik, a Magyar Királyságba akkoriban bevándorolt népcsoporttal való összeolvadással, új népet létrehozva (!) vélte biztosítottnak látni”. Mint azt Vastag meg is jegyzi, mindez kiolvasható Ady Korrobori című, a Nyugatban csupán 1924-ben megjelent, de ténylegesen 1917-ben írt cikkéből, melynek közlését a Nyugat szerkesztői „akkor vele egyetértően cenzúramentes időre halasztottuk.

Egyébként érthető okokból – Ady ugyanis valóban olyan módon érvel a magyar, mint nemzet problémái, illetve az azokból való kitörés lehetősége mentén:

„Magyarság régen nincs már, ami van, az csak pars negativa, amely avval különbözik a jól megrajzolódott fajtáktól, ami neki nincs. Egyetlenünk, a mi a mienk és életjelünk volna, a nyelvünk is dadogó, megrekedt nyelv.”

Illetve valamivel később:

„De az igaz ugye, hogy közénk senkik, még egyformákban is százfélék közé, elvegyült egy millió zsidó? Hogy e zsidók megcsinálták nekünk Budapestet s mindazt, ami talán – talán? Biztosan – nincs is, de európaias és távolról mutatós? Segítségünkre jöttek nekünk, akik már nem vagyunk, azok, akik, mint nép, szintén nincsenek.”

És végül:

„A kultúra és a továbbmenés tehát a Balkán-fajták közé ékelt korcs-magyarság számára, a nem éppen tökéletes, de hasznos zsidóság.”

Ne felejtsük el: Ady a cikket 1917-ben írta, vagyis a világháború vége előtti évben. És bár ma valóban nem nevezné senki politikailag korrektnek az általa (1917-ben) használt megfogalmazást, valójában Ady sem tesz mást, mint akár Bangha Béla vagy Prohászka Ottokár – azon töpreng, hogy a súlyos válságban szenvedő magyarság milyen eszközökkel mentheti meg saját magát. Ám míg utóbbiak a kereszténység megmentő ereje, addig Ady a zsidóság mellett teszi le a voksát.

Amúgy pedig, ha már itt tartunk: vajon mennyire korrekt politikailag Adyt ma Magyarországon azzal támadni, hogy a magyarság és a zsidóság összefonódásában látja a nemzet problémáinak megoldását? Megjegyzendő, hogy Vastag Andrea egyszer sem írja le, hogy Ady a zsidókról beszél (és ha onnan nézzük, hogy a Magyar Királyságba „akkoriban bevándorolt” népcsoportról ír, valóban nehéz is olvasni a sorok között), de Csurka István minden bizonnyal megtapsolná ezt a fajta érveléstechnikát…

Mert csak így magunk közt, de őszintén: nincs ennek véletlenül így 2018-ban, 101 évvel Ady cikkének születése után némi antiszemita felhangja?

Ráadásul Vastag Andrea ahhoz, hogy Adyról lerántsa a leplet, egyébként annak a Raffay Ernőnek a könyvét ajánlja szíves forgatásra, aki legendás hírnevet szerzett már magának észvesztő összeesküvés-elméleteivel és durván antiszemita előadásaival.

Konklúzióként a szerző még megjegyzi, hogy az „álkeresztény és álnemzeti hazugságokra épülő alapok nem lesznek tarthatók, össze fognak omlani”, és baljósan kilátásba helyezi, hogy „a valóban keresztény nemzetállam megteremtése személyi változásokkal is jár, ugyanis ha a kurzuskeresztények pozícióban maradnak, akkor ezzel a baloldal pozíciói megmaradnak, így nem építhető fel a keresztény Magyarország”.

Hogy ebbe az immár egy teljesen más fronton zajló kultúrharcba miért pont Adyt kellett belerángatni, azt így kívülről nehéz megérteni.

Ady Endre Nyugatban megjelent, Korrobori című írása itt érhető el.
A Magyar Idők cikke ide kattintva olvasható.
Olvass tovább!