Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Egy Duterte-klón nyerheti az elnökválasztás első fordulóját Brazíliában

Most vasárnap választást tartanak Brazíliában, ahol a politikai színtér megosztott, két ellenpólusra szakadt, és korrupt. Mindez az elmúlt viharos öt évnek az eredménye, a tömegdemonstrációknak, a súlyos gazdasági válságnak, illetve annak az alkotmányos puccsnak, amely felmondva a diktatúra után, 1988 óta kialakult rendet, eltávolította a Munkáspártot a hatalomból.

A közvélemény-kutatások szerint a legnépszerűbb jelölt a volt elnök, a balközéphez sorolható Luiz Inácio Lula da Silva. Egyetlen probléma, hogy a Lava Jato (Automosó) néven elhíresült nyomozás folyományaként korrupciós vádakkal börtönbüntetését tölti. Szeptember 5-én a bíróság úgy határozott, hogy Lula nem indulhat a választáson, mégpedig éppen az általa bevezetett, úgynevezett „Tiszta lap” törvény miatt. Mindeközben a hagyományos jobbközép Brazil Szociáldemokrata Párt történelmi mélyponton van, amit a szélsőjobbról érkező kihívó tudott a leginkább kihasználni; azaz az elnöki verseny nyitottabb, mint valaha.

Ez a kihívó Jair Bolsonaro, akire egy szeptemberi kampánygyűlésen késsel támadt egy férfi, azt állítva, hogy „isteni parancsot követ.” Bolsonaro alelnökjelöltje, a nyugdíjazott tábornok Hamilton Mourão, hogy a Munkáspárt-ellenes szavazóknak hízelegjen, valótlanul azt terjesztette, hogy a támadó a Munkáspárt aktivistája. A támadás tovább fokozta az idén a politikában tapasztalt erőszakhullámot, amelynek részeként még márciusban Lula kampánybusza lövéseket kapott, majd ugyanabban a hónapban a riói baloldali képviselőnő, Marielle Franco gyilkosság áldozata lett.

Bolsonaro szeptember elején egy kampányrendezvényen; kép forrása: Facebook.

Rekordmagas számban, tizenhárman indulnak az elnökségért folyó megmérettetésen. Brazíliában harmincöt regisztrált politikai párt van, de jóval kevesebb jelölt, ugyanis a pártok nagyobb szövetségekbe rendeződnek. A porond olyannyira megosztott, hogy a közvélemény-kutatásokon csak két jelölt százalékos népszerűsége ér el kétszámjegyű eredményt: a jelöltségtől eltiltott munkáspárti Lula átlagosan 35%-ot, a szélsőjobboldali Szociálliberális Párt jelöltje, Jair Bolsonaro pedig átlagosan 20%-ot. Lula nélkül a mezőny első két helyezettje együttesen éri csak el a 30%-ot. [Ezek még a szeptember elején mért adatok, azóta Bolsonaro támogatottsága már 30-36 százalékon áll, a Munkáspárt jelöltje kb. 10 ponttal van lemaradva; a szerk.] Ugyanakkor az elutasítás mértéke mindegyik jelölttel szemben 50% fölötti, a szavazók közel fele vagy üres, illetve érvénytelen szavazólapot tervez leadni, vagy bizonytalan. A legmeghatározóbb erő a demokráciával szembeni kiábrándultság.

Az elmúlt két évtizedben a brazil elnökválasztások rendre a balközép Munkáspárt és a jobbközép Szociáldemokrata Párt között dőltek el. A rutint ezúttal egymást erősítő válságok rúghatják fel.

Először is, ott a gazdasági válság: hiába a nyilatkozatok a mesésen felívelő brazil gazdaságról, a lakosság többsége továbbra is a recesszió fogságában látja az országot.

A munkanélküliségre vonatkozó hivatalos statisztikák 12,4%-os arányról szólnak. Ez azonban nem számol a 25%-os alulfoglalkoztatottsággal. Brazíliában mára 4,8 millió ember már felhagyott a munkakereséssel – ez a szám megegyezik Írország teljes lakosságával. A munkakeresőknek közel negyede két évnél régebb óta küzd állásért. És még ott van a hosszabb távú prekarizáció: a tavalyi 57%-hoz képest idén már a dolgozók 64%-a állítja, hogy a önfenntartáshoz kénytelen alkalmi munkákat vállalni.

A brazil politikát a képviseletiség alapvető válsága hatja át. A tömegdemonstrációk 2013 júniusában, még a gazdasági lejtmenet előtt kezdődtek. Eleinte kifejezetten a közlekedési díjak emelése ellen tüntettek, ez eszkalálódott általános demokratikus követelésekig, legyen szó közszolgáltatásokról, vagy annál is többről. Ha ez felkavarta is a centrista politika állóvizét, csak sejtette a hamarosan felszínre törő kiábrándultságot. A demonstrációk fokozatosan jobbra tolódtak, és a korrupció, illetve kifejezetten a Munkáspárt ellen irányultak.

A hatalmi érdekek egymásra találása 2016-ban az akkori elnök Dilma Rousseff megbuktatásához vezetett, anélkül, hogy erre jogi alap lett volna. Ez volt a fordulópontja annak az alkotmányos puccsnak, amelyet inkább folyamatként kell felfogni, mint eseményként. Jobboldali, Munkáspárt-ellenes, a „korrupcióellenesség” zászlaja alatt egyesülő tömegtüntetésekkel kezdődött 2015-ben, majd a puccs után az állam irányítását választás nélkül átvevő, Michel Temer kormánya neoliberális ellenreformjaival folytatódott. Ez társadalmi és politikai értelemben is hozzájárult, hogy az antipetismo (Munkáspárt-ellenesség) megújuljon és megerősödjön, ennek legjobb képviselője Bolsonaro; a másik pólus továbbra is a Munkáspárt körül csoportosul.

A legnagyobb kérdés, hogy a Munkáspárt képes lesz-e rávenni a szavazóit arra, hogy a Lulát helyettesítő Fernando Haddadot, São Paulo korábbi főpolgármesterét, illetve alelnökjelöltjét, a mérsékelt baloldali Brazil Kommunista Párthoz tartozó Manuela D’Ávilát támogassák. Habár a párt még utolsó próbálkozásként fellebbezett a legfelsőbb bírósághoz és az ENSZ Emberi Jogi Tanácsához is, a realitás az, hogy Lula nem lesz elnök. Ugyanakkor, minél tovább a játékban tartják a nevét, annál nagyobbak Haddad esélyei.

Korrupcióellenesség mint politikaellenesség

A gazdaság és a korrupció foglalkoztatja a leginkább a választókat. Hiába folyik ellenük eljárás, a nyomozás alatt álló képviselők kilencven százaléka elindul az újraválasztásért. A Nemzeti Kongresszus elsöprő többsége ellen van folyamatban vizsgálat, de az alsóház képviselőinek ez mindösszesen 6%-át tartja vissza attól, hogy induljon a választáson. Egyik fő motivációjuk persze, hogy meg akarják tartani a kongresszusi mentelmi jogukat. De magyarázza a jelenséget az a feltételezés is, hogy a magas elutasítási szint és az alacsony részvétel a most regnáló képviselők nagyszámú újraválasztásához fog vezetni (hiába kötelező a szavazás, a nem szavazókat sújtó büntetés körülbelül 280 forintnak felel meg; másrészt érvénytelenül, illetve üresen is lehet szavazni) .

Mind a jelöltek, mind a média aránytalanul többet foglalkoznak a korrupcióval, mint a gazdasággal. A jelölteknek ez remek lehetőség az önfényezésre, illetve arra, hogy kikerüljék a munkahely-teremtésre és a növekedésre vonatkozó kellemetlen kérdéseket. A nyílt vádaskodásnak egyáltalán nem feltétele a feddhetetlenség.

Az uralkodó antikorrupciós közbeszéd megkérdőjelezi az állam képességét a gazdaság igazságos és hatékony irányítására. Az állam hitelvesztése pedig a neoliberális jobboldal malmára hajtja a vizet.

Mindez ahhoz fog vezetni, hogy a Nemzeti Kongresszus legalábbis megőrzi, vagy akár még inkább bebetonozza az oligarchikus jellegét, Brazíliát pedig egy olyan elnök fogja irányítani, akit a választók abszolút többsége elutasít. Épp akkor, amikor rengetegen sürgetik a változást. Azzal, hogy minden témát – legyen szó szegénységről, költségvetési hiányról, bűnözésről vagy az egészségügyről – a korrupción keresztül közelítenek meg, az az általános értelemben vett bizalmatlanság szinonimájává fog válni. Ez a korrupcióellenes politikában rejlő ellentmondás: ha a kiábrándultság a populizmust fékező erőnek tűnik is, növeli a politika és a nép közötti távolságot.

Az „establishment”

Brazília politikai kettészakadásának, megosztottságának és az elutasítás magas mértékének egyértelmű tünete Geraldo Alckmin helyzete. Alckmin már 2006-ban is elnökjelölt volt, Brazília leggazdagabb és legnépesebb államának az egykori kormányzója, a jobbközép fő pártjának az alapítója – egy mindenkori insider. És mégis, hiába favorizálja őt a nagytőke is, a közvélemény-kutatások szerint lemaradásban van.

Pártja, a Brazil Szociáldemokrata Párt kiállt a puccs mellett, azt remélvén, hogy azzal ismét megszerezheti a kormányzást. A mostani establishmentellenes hangulatban azonban Alckmin népszerűsége a közvélemény-kutatások szerint 7%-os. A jelenleg elnök Temer – aki nem indulhat a választáson, de 2%-os támogatottságával egyébként is valószínű, hogy a közvélemény-kutatások történetének legnépszerűtlenebb vezetője – nemrég azzal adta meg a kegyelemdöfést Alckminnak, hogy kinevezte a kormány jelöltjének. Ami Temer pártjától, az oligarchikus Brazil Demokrata Párttól már csak azért is váratlan lépés, mert Temer pénzügyminiszterének, Henrique Meirellesnek a személyében már van jelöltjük.

Alckmin ezzel nehéz helyzetbe került. Eleve meg kell birkóznia egyrészt a tőle jobbra álló Bolsonaróval. De a kampány késlekedését kihasználva a jobbközépen is előtérbe tudtak kerülni kihívói, így Meirelles (Brazil Demokrata Párt, 1-3%) és Álvaro Dias (Podemos, jelenleg 2% körül; a szerk.); utóbbit lényegében csak az különbözteti meg, hogy eltökélt támogatója a Lava Jato-nyomozásnak, illetve hogy a köztársaság újjáépítését ígéri.

Alckminnak a jobbközép mellett a centrista pártok szavazóit is el kell csábítania. Ennek érdekében sikerült is összehoznia egy megállapodást a centrão pártjaival (ez egy többnyire jobboldali, de nem ideológiai alapon szerveződő kartellpártokból álló csoportosulás), ezzel a többi jelölthöz képest jelentős ingyenes tévémegjelenést biztosítva önmagának.

Az csak most fog kiderülni, hogy a tévé mekkora jelentőséggel bír egy olyan országban, amelyben a közösségi médiát már széles körben használják politikai nézetek és hírek terjesztésére – a WhatsApp 120 millió felhasználót számlál Brazíliában.

Ami biztos, hogy a Brazil Szociáldemokrata Párt továbbra is óriási befolyással bír, ha belső szakadások gyengítik is.

A baloldal

A Brazil Szociáldemokrata Párt eddig megszokott konkurenseinek a helyzete ennél is összetettebb. A Legfelsőbb Választási Bíróság 4:1 arányban elutasította Lula jelölésének a lehetőségét, a jelölést támogató egyetlen bíró az ENSZ ajánlására hivatkozott, amely szerint nem szabadna gátját szabni Lula indulásának. Lula utolsó esélye, hogy a Legfelső Bírósághoz fordul, ahol, ha szerencséje van a bíróval, még remélhet neki kedvező határozatot.

Az időhúzásnak ezek törvényes taktikái; amennyiben kellő ideig fenntarthatónak bizonyulnak, még akár azt is eredményezhetik, hogy a választási tájékoztatókban és az e-szavazócédulákon is Lula neve fog a Munkáspárt jelöltjeként szerepelni. Erre szükség is lehet, ugyanis Haddad egyelőre képtelen kétszámjegyű eredményt elérni a közvélemény-kutatásokon, míg Lula népszerűsége nőni látszik [Szeptember 20. óta Haddad rendre átlépi a 20 százalékos küszöböt; a szerk.]. Van felmérés, amely szerint Lula támogatóinak legalább kétharmada átszavazna Haddadra, egy másik pedig Haddadot 15%-ra mérte, miután külön feltüntették, hogy „Lula támogatásával”.

A párt kongresszusi jelöltjeinek is az érdekében áll Lula nevének a versenyben tartása. Ennek az árát Haddad fizette meg: São Paulón kívül továbbra is alig ismert, úgy kell elnöki tévévitákban részt vennie, hogy megmaradt alelnökjelöltnek. A párt támogatói bázisa a szegényebb észak-keleti országrész, dél-keleten garantálható hátrányban van. Haddad alelnökjelöltje Manuela D’Ávila, aki magáénak tudhatja a legdélebbi állam, Rio Grande do Sul támogatását – ami jól jöhet a Munkáspártnak, a kimutatások szerint itt feltétlenül győzniük kell ahhoz, hogy esélyük legyen.

A párt a gyors szavazatszerzés érdekében hosszabb távú veszteségeket és fragmentálódást kockáztat meg. Először is, megkockáztatja, hogy egy gyenge jelöltet állít Haddad személyében, akinek nem volt ideje megalapozni az ismertségét. Haddad volt egyetemi tanár, valójában technokrata: a népi bázissal nincs kapcsolata, az együttműködések létrehozásához szükséges politikai rátermettségét és karizmáját pedig egyelőre nem volt alkalma bizonyítani.

A Munkáspárt tehát gyenge elnököt adna. A végül lemondatott Dilma Rousseffnek mint Lula utódjának két éven át készítették elő a terepet a 2010-es választásokat megelőzően, és még így is kemény első fordulóban volt része, igaz, végül a második forduló az ő győzelmével zárult. Haddadnak ezzel szemben néhány hét jutott.

Másodszor, Haddad, ha elnök lesz is, ellenséges és együttműködni nem akaró kongresszusra számíthat. Rousseff egy széleskörű koalíció élén nyert, amiben partner volt a Brazil Demokrata Párt is. Ennek a koalíciónak köszönhetően volt képes a kormányzásra, de ez a koalíció vezetett a bukásához is, miután egykori szövetségesei fellázadtak ellene. Országos szinten most sokkal kevésbé kiterjedt a munkáspárti koalíció. A gazdasági válság és az alkotmánymódosításban rögzített megszorítások igencsak leszűkítették a mozgásteret.

A párt kormányzási modellje, amit lulaizmusnak is nevezhetünk, az ortodox makrogazdaságnak és az új (neo-)fejlesztéspolitikának a kombinációja, amely politikai módszerét tekintve elsősorban egy osztálybékítő működésben teljesedik ki. Ez 2003 és 2010 között hatékony volt, ma azonban már nem lesz az: radikálisabb hozzáállásra van szükség, az adott érdekviszonyok megkérdőjelezésére, nem kihasználására.

Harmadszor, Lula a párt összetartó ereje és iránymutatója. Már most körvonalazódik a párt jövőbeli, Lula nélküli képe, amelynek immáron nem része az országos lefedettség. Az elmúlt évtizedekben éppen az volt a párt működésének a kulcsa, hogy az állami szintű szervezeteik a politikai spektrum minél szélesebb skáláján alakítottak ki szövetségeket (beleértve a végül a puccshoz csatlakozókat is). Ezt Lula képes volt fenntartani, de kérdéses, hogy nélküle mi marad belőle.

Ebből a jövőbeli képből hiányzik a programszintű koherencia is. Lula üzenete lényegében nem más, mint visszaállítani az alkotmányos puccs előtti rendet. Hatályon kívül helyezni Temer kártékony neoliberális ellenreformjait fontos, de csak egy első lépés. Teljes foglalkoztatottság, politikai reform, termelő beruházás, a dezindusztrializáció visszafordítása – ezek mind olyan ügyek, amelyekről szónak kellett volna esnie, puccs ide vagy oda.

Azzal, hogy a párt az egységet képviselő, karizmatikus Lula köré építette a stratégiáját, személy szerint tőle vált függővé, ami végül a párt tragikus bukásához is vezethet.

A Munkáspárt választási stratégiájának a részeként igyekeztek elszigetelni a Demokratikus Munkáspárt jelöltjét, legfőbb kihívójukat a balközépen, Ciro Gomest. Utóbbi a közvélemény-kutatások 7–12% közé mérik, attól függően, hogy versenyben van-e Lula. Cirónak nem sikerült megállapodnia a centrãoval, és a Munkáspárt mindent megtett azért, hogy a centrista Brazil Szocialista Párt se szövetkezzen vele.

Ami a gazdasági programjukat illeti, nincs nagy különbség a Munkáspárt és a Brazil Szocialista Párt között, annak ellenére, hogy utóbbi a burzsoázia és a fejlesztéspolitika hagyományára támaszkodik, előbbi pedig a szervezett munkásosztály és a párt gyökereinek tekinthető társadalmi mozgalmak támogatására épít. És mégis, a hasonlóság ahhoz épp elég volt, hogy a balközép egy része már a két párt, és így Ciro és Haddad összefogásáról álmodozzon.

A Lula-féle terv azonban a baloldalon betöltött kizárólagos vezetői szerep fenntartásáról szól. A feltételezés az, hogy a baloldali tábor összetartóbb a jobboldalnál, ezért éri meg ezeknek a szavazatoknak a biztosítására fókuszálni. A táboron túliakat megszólítani 2018-ban már igen nehéz lesz: az antipetismo a munkásosztály és az alsó középosztály egyes szegmenseit is érinti, akik egyébként a Munkáspártra szavaznának.

Mindeközben a radikális baloldali jelölt, Guilherme Boulos (Szocializmus és Szabadság Pártja), a hajléktalan munkások mozgalmának (MTST) alapítója, valamint őslakos alelnökjelöltje, Sonia Guajajara, a szavazatok 1%-ára számíthat. Bár a párt alig jut tévészerepléshez, Boulos a tévéviták során nagyon hatásosan szerepelt, erőt, intelligenciát, tájékozottságot és energiát sugárzott.

Boulos azonban sokkal jobb eredményt várt a közvélemény-kutatásoktól, ennyiben tehát csalódnia kellett. Indirekt célja volt azonban az is, hogy közelebb hozza a pártot a mozgalomhoz, ezzel bővítve a radikális kispolgárságra és értelmiségre korlátozódó táborán. Akárhogy is, Boulos egyetlen esélye a győzelemre az lett volna, ha Lula a Szocializmus és Szabadság Pártja jelöltje mögé áll be, ahelyett, a saját pártja támogatása helyett.

Egy újabb törésvonal

A választás két fő pólusa tehát a Munkáspárt és Bolsonaro. Lehetne ezt két szélsőség közötti harcként értelmezni: Bolsonaro, az autoriter outsider, aki kisöpri a mocskot, legyen szó politikusokról vagy bűnözőkről, és Lula, a baloldali populista, aki szembeszáll az illegitim köztársasággal, hogy megvédje a szegények érdekeit.

Ez az olvasat azonban súlyos félreismerése lenne a szereplőknek. Bolsonaro csupán a leginkább reakciós arcát képviseli a hátramaradt elitnek. Egykori gazdasági nacionalista, aki nemrég megtért a fanatikus szabadpiaci liberalizmusnak, éljenzi a privatizációt, az alacsony adókat és a banki autonómiát. Szegényellenes rendpárti javaslatai pusztán folytatják a Brazília szegényebb lakossága felett már eleve gyakorolt állami elnyomást.

Lula pedig egy centrista, állítsanak róla bármit is hisztérikus jobboldali kritikusai. A programja alapvetően az 1988-as alkotmány által ígért jogok megvalósításából áll, egyébként mérsékelt és alkalmazkodó. Csak Brazília jobbra tolódásának következtében tűnhet radikális politikusnak. Utódjának esetleges győzelme arra jelentene reményt, hogy, ha csak átmenetileg is, de megállítsák az országot a megkezdett rettenetes úton.

A közösségi média is ezt a dinamizmust tükrözi: egy online gazdasági diskurzust vizsgáló felmérés szerint 58%-ban ez a két pólus határozza meg a vitákat, ami magasabb arány a 2014-ben Rousseff és a jobbközép Aécio Neves kapcsán mértnél. Amivel tehát szembenézünk, az a jobboldal radikalizálódása. Míg a baloldal a puccs óta Brazília hanyatlására igyekszik felhívni a figyelmet – jogok, egyenlőség, társadalmi befektetések terén –, a jobboldal korrupcióval vádolja a politikai elitet és az állami bürokráciát. A megoldás: privatizáció, kisebb állami befolyás a gazdaságban, illetve a közbiztonság előtérbe helyezése.

Ez a jobboldali „korrupcióellenes” tüntetések hullámának a végső hozadéka: mély bizalmatlanság az állam cselekvőképességével szemben, és igény az autoriter megoldásokra. Ironikus, hogy ez a politikaellenes logika szerint az állam alkalmatlan a társadalom előre vitelére, de alkalmas a rendfenntartásra.

A sajtó minden bizonnyal Brazília Trumpjának fogja kikiáltani Bolsonarót, ez azonban félrevezető. Bolsonaro egy hagyományos tekintélyelvű konzervatív a félperifériáról, aki inkább a Fülöp-szigetek Dutertéjéhez hasonlítható, nem a posztmodern Trumphoz. Csak a közösségi médiában a fehér, felső-középosztálybeli fiatalok (az úgynevezett „Bolsominionok”) között elért népszerűségének köszönhetően emlékeztethet Trumpra. Az új brazil jobboldalt egyszerűen egy kései antikommunista hisztéria járja át. Ennek vált a mániájává, hogy a Munkáspárt valamilyen illegitim trükkel megkaparintotta az államot. A reakciós követelés pedig az, hogy a „jogos tulajdont” kemény neoliberalizmussal kell visszavenni.

Elbotladozik?

A végeredmény, hogy a „mérsékelt” jobbközép elveszítette a tábora fölötti hegemóniát. A puccs során eltávolodott a demokratikus normáktól, amelyekhez elvileg ragaszkodik. A folyamat és a kialakult politikai káosz során a tekintélyelvű és szélsőjobboldali Bolsonaro megerősödött. A puccs, a gazdasági válság, az antipolitikus hangulat, illetve az állam gyengülése a választási mezőny fragmentálódásához vezetett.

Mindezek ellenére a Munkáspártnak továbbra is van valós esélye a győzelemre, még igazán erélyes program nélkül is – de csak abban az esetben, ha Lulának sikerül átterelnie a szavazóit Haddadhoz. Sokak számára ez a normális demokratikus állapothoz való visszatérést jelentené.

Akárki is alakítson kormányt, a gazdasági recesszióban kimerült, a politikából súlyosan kiábrándult társadalom élére fog kerülni. A köztársaság elbotladozik így, de jelenleg nincs olyan erő, amely képes lenne új lendületet adni az intézményrendszerének, nemhogy azt radikálisan átalakítaná.

A szerző, Alex Hochuli kutató és kommunikációs tanácsadó São Paulóban, blogja ezen a címen érhető el: alexhochuli.xyz.

A szöveg eredetileg az amerikai Jacobin Magazine-ban jelent meg, Politikaellenes választás Brazíliában címmel, angolból fordította: Zsámboki Miklós. 

Címlapkép: Bolsonaro szeptember elején egy kampányrendezvényen; kép forrása: Facebook.
Olvass tovább!