Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Lesz-e változás abból, ha felháborodunk egy kupac szeméten?

A Szabadság hídon keletkezett szemét és ennek közösségi médiában befutott története, bármennyire furcsán hangzik is, de lényegében mindent elmond arról, hogy milyen problémákkal küzd a 21. századi nyugati társadalom. Ha nem is ismerjük fel, de a globális tech kapitalizmus egyre inkább cselekvésképtelenné tesz minket azzal, hogy a felháborodás, és az egyéni felelősség firtatása felé terel minket a közösség megoldásaitól.

Óriási megosztás- és felháborodásözön fogadott több képet is a hétvégén, amelyek a Szabadság hídon rendezett buli után maradt szemetet mutatták be. A felháborodás alapja persze jogos, szemetelni rossz dolog, óriási szeméthegyek kezdik uralni Földünket, és valamiféle kulturális fokmérőnek is lehet mondani a szemetelést.

Csakhogy valójában a legfontosabb nem az, hogy ezek az állítások igazak-e, nem az a lényeg, hogy ki kulturált, és ki nem, hanem a valódi kérdés az, hogy meg tudjuk-e oldani a mindenkori szemét helyzetet, hogy a globális környezeti katasztrófáknak elejét tudjuk-e venni, és ha igen, hogyan?

Azonban egy ilyen kép és virálissá válása megöli az erről folytatható beszélgetést. A gyors megosztás, és annak kontextusa csupán gyors ítélkezést von maga után. A szabályozatlan, egyszerre mindenről folyó beszélgetés nem enged valódi eszmecserét, hiszen a kép értelmezései egymással párhuzamosan futnak, nem szállnak egymással vitába. És mivel maga a kép nem egy történetet mesél el, hanem csak egy helyzetet mutat meg, mindenkinek megadja a lehetőséget arra, hogy saját, személyes és egyedi módján alkossa meg a kép hátterében lévő történetet.

A Szabadság hídon készült kép így egyszeri, és nem egy struktúrába illeszkedő problémának ábrázolja a szemetelést, a kép kapcsán bennünk felgyűlő felháborodás pedig (ahhoz hasonlóan, ami a televíziós trash kontentek, például a valóságshow-k népszerűségét is adja) megadja azt az érzetet, hogy mi jók vagyunk a gonosz szemetelőkkel ellentétben. Látszólag azonnali megoldást kínál arra a problémára, amit a kép felvet, hogy hogyan lehet egy ilyen szemetes világban élni. Hát úgy, hogy legalább mi, jók, nem szemetelünk.

Azonban a virtuális valóságunkban elénk táruló kép a szemétről csak egy probléma lenyomata, nem maga a probléma. Nem kell azzal valójában szembesülnünk, így semmi sem ösztönöz minket arra, hogy megoldjuk ezt a problémát.

Bár nem vesszük észre, vagy nem veszünk tudomást róla, de egy információ kapcsán az, ahogy az információhoz jutunk, a helyzet, a körülmények, az információ mellé kapott kontextus már maguk is meghatározzák, milyen vitát tudunk folytatni róla, és milyen megoldást tudunk kialakítani abból, ahogy ezt az információt megkaptuk.

A fenti esetben pedig ez a kép egész egyszerűen nem engedett mást, mint egyéni felelősségként értelmezni a szemetelést, és le is zárta a beszélgetést annak kapcsán, mi történik valójában a tágabb szemétkérdésben. Ennek legfőbb oka, hogy akkor tudunk leginkább egy új problémát közösségi kérdésként látni, ha nem egyedi esetről van szó, ha beágyazódik más, általunk már ismert közösségi folyamatokba, ha tágabb értelmezési kereteket tudunk köré rakni, és ha nem egyes emberek, hanem a közösség problémáiként tudunk beszélni róla. Nem mellesleg pedig az is szükséges ehhez, hogy problémaként, és ne csak egyéni esetként értelmezzük a látottakat.

Ahhoz, hogy inkább egyéni felelősségről beszéljünk, persze kell a társadalmi kontextus is, ahol a közösségek és az államok szerepének meggyengülése miatt egyre inkább individuális megoldásokban gondolkozunk.

Pedig ha megoldást akarunk keresni a problémára, az teljesen egyértelmű, hogy ez nem lehet egyéni felelősség kérdése. Bár azt el lehet mondani, hogy a szemetelés rossz, de a szemetelés problémáját nem fogjuk azzal megoldani, hogy felháborodunk azon, hogy emberek szemetelnek, és hogy miért nem viszik inkább haza.

Az egyéni felelősség keresése már csak azért sem oldhatja meg a problémát, mert a szemét feldolgozása közösségi, állami kérdés. Valószínűleg elenyésző azoknak az embereknek a száma, akik otthon fel tudják dolgozni a hulladékot, márpedig ha hazaviszed, ha az utcán hagyod, sőt még akkor is, ha a Dunába is kerül, a megoldást, a feldolgozást az állami (vagy az állam által kontrollált magán) cégeknek kell biztosítania.

De magára a szemetelésre is, mint minden társadalmi problémára, csak a közösség hozhat megoldást. Lehet ez a megoldás a szemetelés erősebb büntetése, vagy a szemét kidobásának díjazása, lehet oktatási kérdés, vagy a családi tanítás propagálása, lehet azzal rávenni az embereket, hogy kevesebbet szemeteljenek, ha megpróbáljuk úgy alakítani a köztereket, hogy azokat jobban magukénak érezzék az emberek, vagy a társadalmi összetartozás érzésének különböző formáival is lehet csökkenteni a szemetelés mértékét. Vagy lehet direktebb formát találni, kiírni (ahogy a Szabadság-híd projektnél egyébként ez megtörténik), hogy mindenki vigye magával a szemetét, lehet kukákat kihelyezni, megkérni az embereket, hogy ne szemeteljenek, lehet közösséget szervezni a szemétgyűjtésre. Vagy lehet azt mondani, hogy maga az állam, a helyi önkormányzat az, aminek ezt meg kell oldania, és ezt a megoldást követelni a képviselőinktől.

Átfogóbb megoldásként a termelési, csomagolási, kereskedelmi működés átalakítása csökkentheti jelentős mértékben a szemét mennyiségét – ezt előmozdíthatják az intézmények is, lásd az Állatkert döntését a PET-palackokról, de a valódi változások ezúttal is a szabályozó közhatalomtól függenek elsősorban.

Mindegyik megoldásban közös, hogy egy közösség részének tekintjük magunkat, erre hivatkozva vagy annak nevében, annak segítségével lépünk fel, azért, hogy egyébként közösen jobb legyen nekünk, kevesebb szemét legyen, legyen összeszedve és normálisan feldolgozva.

Csakhogy közösségben fellépni nehéz dolog. Egyrészt kell magának a fellépés lehetőségének igénye, amit a felháborodás 21. századi social media korszakában nehéz megtalálni, a fent említett okok miatt, ha az információ kerete nem a cselekvés, hanem a felháborodás, akkor nagyon nehéz a beszélgetést, vitát magát a cselekvés irányába vinni.

De a közös cselekvéshez közösség is kell, a fenti esetek többségében például az kell, hogy a szemetelők és a szemetelésen felháborodók interakcióba lépjenek egymással, tehát valamiféle kommunikációs közösséget hozzanak létre. De egy ilyen közösség csak akkor tud cselekedni, ha a felek elfogadják a közös érdekeiket és értékeiket. A közösségi cselekvést pedig leginkább az egyéni felelősség túlhangsúlyozása veszélyezteti.

Ha a felelősök a szemétért csak és kizárólag a rohadt szemetelők, akkor nyilvánvalóan, bár a közösség szenved kárt, nekik kéne változni, megoldani a problémát. Csakhogy ahogy fentebb is írtam, ők magukban nem tudják megoldani ezt a problémát, és az egyén felelősségtudata, illetve szokásai nem változnak meg közösségi ráhatás nélkül.

Ezért a felháborodás, és az egyéni felelősség túlzott firtatása zsákutca minden esetben a megoldás szempontjából.

És a fentiek miatt a modern társadalmakat fenyegető két legnagyobb érzékelési veszély is ez: az egyéni felelősség túltolása, és a túltolt felháborodás, és nem csak a Szabadság-híd kapcsán. Persze van olyan is, amikor a felháborodás, vagy az egyéni felelősség firtatása segít, de ezek mindig olyan helyzetek, amikor a közösségi akarat be tud csatornázódni valahogy a folyamatokba.

Ugyanis az emberiség története a leginkább arról szól, hogy közösen javítunk ki rossz egyéni döntéseket, társadalmakat hozunk létre, államokat, közösségeket szabályokkal, amelyek megpróbálnak fejlődni, és megpróbáljuk e fejlődés közben szabályozni egymást.

Az ember legtöbb problémája (még ha az egyén is okozza) nem egyéni szinten megoldható probléma, épp ezért veszélyes, ha kiöljük a közösséget, a társadalmat a magyarázatainkból, megértéseinkből.

Ha pedig ez megtörténik, ha a hibák csak és kizárólag egyéni felelősség eredményei lesznek, ha ezeket nem tudjuk, vagy nem próbáljuk meg közösen kijavítani, akkor az a fejlődés, ami eddig megmentette az emberi civilizációt a pusztulástól, és legalábbis jelenleg, úgy néz ki, az elmúlt évezredekre visszatekintve, előre vitte az emberi fajt, elporlik.

Ezt jelenleg nagyon is ijesztően illusztrálják azok a szereplők, akik a globális és nemzetállami szabályozások leépítésére törekednek. Gondolhatunk a klímaegyezmény felrúgására vagy Trump belföldi döntéseire a környezetvédelem ellenében, de az egységes uniós menekültpolitika vagy adópolitika hiányára, hosszabb távon akár a szakszervezetek erejének korlátozására is.

E folyamatok mögött olykor nemzeti érdekek, de jellemzően inkább kisebb csoportok gazdasági, politikai érdekei állnak, a nacionalizmus retorikájával leöntve. És mindez azért valósulhat meg számottevő ellenállás nélkül, mert a közösségek gyengék, szerveződési képességeink rosszabbak, és nem is bízunk erejükben. Sőt, lassan kezdjük  elengedni és elfelejteni a közösség mint szabályozó entitás szerepét a társadalmainkban és globálisan is.

Azonban a világban ezzel ellenkező irányú folyamatokat is látunk, pl. egyes államok vagy önkormányzatok szegülnek szembe a szövetségi-állami döntésekkel, de számos olyan mozgalom, szerveződés is született vagy erőre kapott a közelmúltban, amely felismerve vezetőink hibáit, új energiákat csatornáz a kollektív önérvényesítésbe. Ha igazi változásra csak hosszabb távon van esély, meglepően gyors sikerek is születnek.

Észre kell vennünk, hogy kommunikációs csatornáink – persze nem véletlenül -, nem ezt, az előre vivő, emancipáló közös gondolkodást támogatják. Vissza kell fognunk a felháborodást, és a megoldásokra kell koncentrálnunk. Ki kell lépnünk abból a szerepből, ahol jóra és rosszra osztva a világot, egyszerű ítéleteket hozunk a felháborodásra hivatkozva.

(Fotó: Réz Béla, Facebook)
Olvass tovább!