Szeretnénk-e csakugyan boldogok lenni?
Számos okunk van arra, hogy ne legyünk boldogok – gazdaságiak, politikaiak-hatalmiak vagy például ökológiaiak.
Számos okunk van arra, hogy ne legyünk boldogok – gazdaságiak, politikaiak-hatalmiak vagy például ökológiaiak.
Mónika utcáról saját albérletbe kerülésének története megható példája annak, hogy az empátia, törődés és szolidaritás mint közösségi építőerők mesébe illő változásokat eredményezhetnek. Egy történet valós emberekről, valós tétekről.
Minden társadalomban, közösségben ott vannak a múlt azon maradványai, melyek a nagyobb szabadság, az önigazgatás, a közösségiség és a szolidaritás helyi mintázatai voltak – ezekre építve lehet a jövőt szabadabbá és szolidárisabbá tenni. A Viharsarok mezővárosai sok ilyen maradvánnyal büszkélkedhetnek.
Nem csupán a fake news, a gonosz politika, a társadalom kettéosztottsága az, ami széthúzza a társadalmakat, hanem a politikai figyelmetlenség is.
Az önszerveződés a szükség szülte bátorsággal karöltve hegyeket fog még megmozgatni – ha nem engedjük el.
Az egyéni érdek alárendelése a közösségi érdeknek nem gyógyír az atomizált társadalomban jelentkező elidegenedésre, hanem csupán alkalom az egyéni függőség és kiszolgáltatottság növelésére, a kizsákmányolást lehetővé tévő hatalmi és státusbeli hierarchiák bebetonozására.
Jön az állami közbeszerzéseken végtelen összegű pénzt kereső Mészáros, és jófejkedik, támogat egy olyan célt, amit alapvetően az államnak kéne kifizetnie.
A klímakatasztrófa ugyanis már tart, és az antidemokratikus tendenciákat, a nagytőke és a globális elnyomás fokozódását nehéz nem úgy értelmezni, mint azonnali reakciókat a javak és a hatalom védelmére.
Budapest egyre szarabb. Erre a következtetésre jutottam pár napja, miután a tavasz első langyos estéjét kihasználva valahol Pesten egy apró parkban készültem éjjel merengeni, de kerítés és lakat állt az utamba.
De a többi rossz állapotban lévő hídhoz nem nyúltak hozzá.