Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Vásárhelyi Miklós és a valóság nagysága

„Az idős forradalmár emlékeiben kutatva felidézi egy-egy történelmi döntés hátterét, a konkrét körülményeket, az elhatározás mozgatóit, a cselekvés politikai és lélektani rugóit. A történelemmel párhuzamosan halad a regényes életrajz. S a mindennapi élet apró mozzanatai nemcsak tarkítják, gazdagítják a történelmi freskót, kiterjesztik a perspektívát is. Földerítik a hátteret, a közeget, amelyben a sorsdöntő határozatokat megfogalmazók, a cselekvést irányítók, a sors alakítói élnek”

– írja Vásárhelyi Miklós, a Nagy Imre-kormány egykori sajtófőnöke másfél évtizedes kényszerű szilenciuma után a politikai cselekvéshez végig hűséges francia kommunista és antifasiszta ellenálló, Jacques Duclos emlékiratairól A hatalom mesterségében, majd hozzáteszi, mindez a szerző egész életét átszövő értékválasztás „megújítása, az életre szóló szerződés megpecsételése. Ez késztette az írásra.” (Magvető, 1972. 181.)

Azt nem tudjuk, Vásárhelyit ez késztette-e rá, hogy kötélnek álljon és 1985–87 között konspirációs körülmények mellett magnóra mondja az életét Kozák Gyulának és Hegedűs B. Andrásnak. Az idézett leírás ugyanakkor teljesen illik a szövegre, amelyet a rögzített anyagból Kozák szerkesztett meg Vásárhelyi születésének századik évfordulójára – ahogy az is, amikor Vásárhelyi ugyanott azt írja, az emlékidézés „[k]ülönleges vonzereje az egyéni hangvételben rejlik”. Vásárhelyi személyes életútján keresztül olyan közelről avatja be olvasóját a huszadik század legfontosabb politikai és történelmi eseményeibe, mintha az ténylegesen jelen lehetne a harmincas évek debreceni piarista gimnazista fiúosztályában, a második világháborút lezáró párizsi béketárgyalásokon Gerő Ernővel, az ’56-os Parlamentben vagy a kádári hatvanas évek ócska módon szórakoztató légkörében tobzódó anyagbeszerző üzemben, ahol Vásárhelyi a börtönévek után közel egy évtizedig dolgozni kényszerült. Ez a hatás mindenekelőtt annak köszönhető, hogy az emlékező nem hallgat el a „nagy narratíva” oltárán egyetlen érdemi részletet sem, esetleges emberi történeteken keresztül olvashatjuk újra az ismert történelmet.

Mindazonáltal egyértelmű, hogy a szöveg erénye elsősorban az, amit Vásárhelyi elbeszéléséből a politikai cselekvés jellegéről általában, illetve napjainkra nézve tanulhatunk. Ezek közül az első, hogy

a valódi politikai cselekvőképesség, a komplex mentális integritás záloga, ha az illető egy adott közösségben vagy lakosságban lehetséges beállítódások és helyzetek minél szélesebb körét éli át.

Vásárhelyinél páratlan gazdagsággal jelenik meg az, amit Hannah Arendt úgy fogalmaz meg, hogy a „politikai gondolkodás reprezentatív jellegű” – ami hangsúlyosan nem az empátiáról vagy a többség figyelembevételéről szól, hanem arról, hogy „saját egyéniségem szerinti létezésemet és gondolkodásmódomat helyezem” a különféle helyzetekbe (Múlt és jövő között. Osiris, 1995. 248. Módos Magdolna ford.) –: ő egyszerre tartozott a kommunisták mellett a népiesek, a börtönviseltek, a katolikusok, a kapitalisták, a vidékiek, a zsidók, a budaiak, a munkások (autószerelő volt), a pestiek, az értelmiségiek, a nagypolgár úrfiak, az ’56-os forradalmárok, a párthatározatok fenntartás nélküli végrehajtói, a kételkedők, a ’44-es embermentők és fegyveres ellenállók közé (társaival legéppuskáztak egy nyilas altisztet), járt rendszeresen bordélyba és volt később haláláig hűséges férj, egy ideig hellyel-közzel rokonszenvezett Mussolinivel és küzdött Rákosiékkal együtt Észak-Erdély visszacsatolásáért, volt Jancsó, Makk, Bereményi, Jeles, Mészáros Márta filmdramaturgja, vagy épp lumpolt a Kádár-kori munkás és irodista kollégáival.

Ebben mind valósan részt vett, megélte és együtt vállalja őket. Amikor azt mondja, hogy – a háború alatt – „este forradalmár, párttitkár és nem tudom, mi voltam Óbudán, napközben tőkés kizsákmányoló voltam Angyalföldön” a rongymosóüzemükben (45.), azt nem szégyenként vagy ellentmondásként, hanem inkább a valóságban való részvétel és annak megismerésének erényeként említi.

Aki ennyi helyzetet fölvállal, annak – Arendttel szólva – „érvényesebb lesz végső következtetése”, vagyis politikai döntései nagyobb eséllyel szolgálják a közös cselekvési tér fönnmaradását.

Szorosan ehhez kapcsolódik, amit ugyancsak Duclosról ír Vásárhelyi, hogy „a mítoszt fakasztó realitás megértésének és vállalásának feltétele a való tények feltárása. A történelmi nagyság aranyfedezete a valóság. Az igazi hős nem tart a demisztifikálástól.” (184.) Vásárhelyi egy ponton arról számol be, hogy 1956. november 4-e után egyik első reakciójaként az MSZMP jugoszláv nagykövetségen ülésező Intéző Bizottságának, tehát a Nagy Imre-csoport tagjainak „a leghatározottabban azt javasoltam, hogy próbáljanak valamifajta olyan megállapodásra jutni, amelynek eredményeképpen mi itthon maradunk, és vállaljuk, hogy teljesen visszavonulunk a politikától, és civil foglalkozást keresünk magunknak. Megkeressük azt a lehetőséget, hogy hogyan tudunk beilleszkedni a társadalomba politizálás nélkül.” (201.) Máshol azt írja, hogy Gimes Miklóshoz és több más társukhoz hasonlóan arra az elhatározásra jutott, hogy „ártani senkinek nem fogok, semmi olyan dolgot nem mondok, de a nyakamat a hurokba nem rakom bele” (222.). Vásárhelyi mindkét helyzetben a cselekvési tér fönntarthatósága érdekében hoz döntést. Gimes példája mutatja, hogy a koncepciós ítélet különben sem ezen múlt, és ha ő marad életben, valószínűleg őt övezi az az előítélet, amelyet Vásárhelyinek annyiszor el kell szenvednie az utókor részéről. A többi ilyen előítélethez hasonlóan ez persze nem a személyének szól, hanem a morál előítélete ez a politikai cselekvéssel szemben.

Ennyiben részben azok is félreértik Vásárhelyi Miklós tetteinek jelentőségét, akik morális tekintélyként akarják számon tartani. Vásárhelyi végig tartja magát a parancsolathoz, hogy „Ne tégy a felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot” (2Móz. 20:16. Károli Gáspár ford.), de esze ágában sincs megfogadni a politika- és külvilágellenes kálvini etika nyomán kialakult modern erkölcsi előírást, hogy a saját érdekével szemben is kizárólag az igazat mondja. Az igazság nemhogy nem feltétele a valóság fönnmaradásának, hanem – például ha totalitárius hatalmak kezébe kerül – annak elpusztításának eszköze is lehet. A valóság ugyanis a közös emberi cselekvés terében jön létre, s emiatt a realitástól elrugaszkodott morál a Bibliától is teljesen idegen volt. Ábrahámnak eszébe sem jut, amikor Sárával Egyiptomba megy, hogy a fővesztéstől félve feleségét ne hazudja a húgának (1Móz. 20:2), amikor pedig kiderül az igazság, a király nem megbünteti, hanem megjutalmazza (20:9–15).

A politikai nagyság nem azonos a morális „nagysággal” – ha van olyan –, ennek ugyanis nem az önmagam előtti megdicsőülés, hanem a más emberek számára elért eredmény a fokmérője.

Ennek része az is, hogy a Nagy Imre-csoport cselekvő ereje elválaszthatatlan a korábbi kommunistaságuktól. Lehet, hogy a rengeteg elemből összeálló 1956-os forradalom enélkül is kirobbant volna, de a vezetésére megszerveződő társaság politikai cselekvőképessége abban a beállítódásban gyökerezik, ami az ókori polisz óta egyedül a kommunistákat jellemezte. Ez az egyetlen újkori szerveződés ugyanis, amely – ismét csak Arendttel élve – „harcát a társadalom mint egész ellen vívta” (The Human Condition. Chicago University Press, 1998. 218.), azaz nem fogadta el azt a modern társadalomszerkezetet, amelyik – többek között a szakmaiság pozíciói miatt (míg az antik athéniak a szakmaiságot kizárták a nyilvánosság ügyei közül!) – mozdíthatatlanul kijelöli az egyén szerepét, s ahol – a valós politikai közeggel ellentétben – nem lehet, sőt elvtelenség olyan sokféle szerepben kipróbálni magunkat, mint Vásárhelyi tette.

A forradalmak jellegéhez hűen Vásárhelyi elbeszélése azt is őszintén tanúsítja, amit Nietzsche nyomán úgy fogalmazhatnánk, hogy a cselekvés – az alkotással vagy a viselkedéssel ellentétben – csupán elenyésző összefüggésben áll a szándékkal. A Nagy Imre-csoport tagjai nem tervezték meg az ’56-os forradalmat, és egyáltalán nem terveztek semmilyen forradalmat. Az 1953 utáni desztalinizációs kísérleteik kudarcát követően a Nagy Imré-sek párton belüli hatalomátvételét és kormányra való visszatérését tervezték, és az első napokban a többségük – köztük (egymással ellentétes okokból) Nagy Imre és Vásárhelyi – nem is akart részt venni az események alakításában. Életük mégis ekkor fonódott össze szétválaszthatatlanul az 1956-os forradalommal és a magyar szabadsággal, és ezután lett világos számukra is, hogy minden szándékuk ellenére előző három évi törekvéseikkel valójában a forradalom kitörését segítették elő. Ahogyan október 23-án délben is, amikor a Rádió azt közölte, hogy a belügyminiszter, Piros László mégis engedélyezte a felvonulást. Ez a hír, amely a tüntetésnek megadta a végső lökést, Vásárhelyi álhíre volt, aki a feszültségek tompítása érdekében javasolta a közzétételét.

Ezt a harmincas évek illegalitásától kezdődően egészen az 1956. novemberi snagovi deportálásig tartó politikai cselekvőséget törte meg a per és a börtön, és jelölte ki a csoport életben maradt tagjai és így Vásárhelyi számára a kor depolitizált légkörében azt a szerepet a társadalomban, amely ellen korábban mindig, Horthy, Szálasi és Rákosi alatt is képes volt tevőlegesen küzdeni, Kádár rendszerében azonban – a demokratikus ellenzékben betöltött későbbi, az újratemetést leszámítva jelképes szerepén túl – nem. Ami pedig talán még ennél az olvasó számára is átélhető kafkai zuhanásnál, átváltozásnál is rosszabb: a rendszerváltás következményei nemcsak e cselekvés lehetőségét írták felül, hanem a kontextusát is eltörölték.

A közkeletű mondással ellentétben a stílus nem maga az ember, hanem inkább maga a helyzet – amint a könyvből is nagyszerűen kiderül. Vásárhelyi szájából, aki a snagovi fogvatartást megelőzően többnyire mindenkiről méltósággal és elegánsan beszél, az 1956 utáni események leírásakor záporoznak a „szarjankó”, „senkiházi”, „suttyó paraszt” kifejezések; a Román Kommunista Párt hozzájuk érkező (s amúgy magyar zsidó származású) küldötteit „tartományi alzsidóknak” nevezik el stb. Amikor pedig az anyagbeszerzői állásánál tapasztalható lezser közeget jellemzi, úgy fogalmaz, „mindenki mindenkit megbaszott” (272.). Vásárhelyi legnagyobb bátorsága éppen abban áll, hogy nem foszt meg bennünket a változás súlyának érzékeltetésétől és attól, hogy valóban közvetítse számunkra az akkori benyomásait. A bátorság nyilvánvalóan itt sem „morális”, hanem az emlékezetért vállalt felelősségről szól.

A „leltár” ugyanakkor mégsem ezekre a mai korszellemtől idegen, de a politika alapvető jellegéhez tartozó ismeretekre nézve szolgál a legnagyobb tanulsággal. Hanem egy még ennél is kevésbé előtérben álló, ám a közéletünket mindmáig mélyen meghatározó tényezőt illetően.

Az 1953 után Nagy Imre körül csoportosuló, a forradalom vezetésében oroszlánrészt vállaló csoport magvát adó személyek a hazai kommunista párton belül már a harmincas évek második felében eltérő irányzatot képviseltek, mint az akkor Ságvári Endre nevével fémjelzett doktriner nemzetközi szárny. Mindkét „frakció” a szociáldemokrata pártba beépülve igyekezett intézményes kereteket szervezni a tevékenységéhez. Ságváriékkal ellentétben Vásárhelyiék viszont nem „a szónak a rossz szocdem értelmében vett internacionalista vagy kozmopolita” (36.) anyagokat oktatták a munkásoknak:

„nagyon erősen magyar munkásmozgalmi és magyar történelmi vonalra álltunk át. Előadásokat tartottunk Rákócziról, Dózsáról, ’48-ról, a Tanácsköztársaságról. De tartottunk irodalmi estéket József Attiláról, Radnótiról is.” (38.)

A munkások számára földközelibb, kevésbé absztrakt ismeretanyag átadásával, megvitatásával, amelyhez kötődni tudtak, hatalmas népszerűséget értek el a tagság körében és sokakat tettek vele kommunistává.

Ez a szemlélet a Márciusi Fronttal együtt Donáth Ferenctől származott, és ehhez az illegális csoporthoz tartozott Losonczy Géza, Szilágyi József, Újhelyi Szilárd is. Elmondása szerint Vásárhelyi azzal úszta meg, hogy a pártapparátusba vagy az államvédelmi hatósághoz osszák be, hogy a ’45-ben Moszkvából hazatérő pártvezetőkhöz közelebb álltak Ságvári elvtársai, s így őt a kisebb befolyással járó sajtó területére helyezték. Ez a Donáth-féle integratív hagyomány Nagy Imre 1945-ös, illetve 1953 utáni rövid kormányzati szerepét követően az 1956-os forradalomban érte el kicsúcsosodását, amikor a munkásokkal és a lakossággal való kormányzati egyeztetés, a párt és a nép egysége mindennapos valósággá vált (az MSZMP akkori vezető testületéből egyedül Kádár állt át a forradalom leverőinek oldalára), és Nagy Imrét idézve úgy tűnt, „a többpártrendszer összeegyeztethető a szocializmussal” (157.).

Donáth egy évvel az 1985-ös monori találkozó után, ahol leültette egymással a népi írók és a demokratikus ellenzék képviselőit, meghalt. A ’89 után megszilárdult kétosztatúság pedig mindkét fél oldalán kiiktatta ezt az integratív hagyományt, amely a politikai előrelépés és a helyi igények, sajátosságok összeegyeztetésére épült.

Mintha az elmúlt majdnem harminc évben csak Ságvári és a csendőrök harca folytatódhatott volna, Donáth, Vásárhelyi és 1956 programja pedig, a szabadság kérdésével együtt, teljesen lekerült a napirendről.

Szerencsénkre ma olyan viszonyok között élünk, ahonnan csakis az integratív szemlélet jelenthet továbblépést. Egyedül ez vezethet el a cselekvéshez szükséges egyenlőséghez, szerves és méltó egységhez – a rendszer vagy támogatói felé tanúsított „morális” szembenállás helyett.

Vásárhelyi Miklós páratlanul értékes életút-szövegével ellentétben maga a könyv hagy maga után kívánnivalót. Ha elfogadjuk, hogy a szöveg alaptónusa a konspiratív körülmények közt elhangzó élőbeszéd, az indokolhatja a sokszor előforduló ismétléseket, a mondat közepén félbehagyott gondolatokat. A valóságérzékelés nyomatékosításának eszközeként tekinthetünk a bekezdéseket átszövő kurziválásokra is, amikben semmi más rendszert nem lehet fölfedezni. Az viszont nehezen megmagyarázható, hogy a kötet – különösen a második fele – hemzseg az elírásoktól és a külföldi nevek téves írásmódjaitól. Főként annak tudatában, hogy Vásárhelyi egyik, több évtizedes szerkesztői tapasztalattal rendelkező lánya térítésmentesen vállalta volna az anyag olvasószerkesztését, a kiadó azonban ezt visszautasította, megfelelő szakembereire hivatkozva. Az, hogy egy műhely nem méri föl a szerkesztés valódi mibenlétét, nem ritkaság a mai Magyarországon. A sajtótörténész, a betűhöz a szó megformálásától a nyomdai szedésig hibátlanul értő Vásárhelyi Miklós életútkötete esetén azonban mégis odafigyelhettek volna rá.

Kozák Gyula: Kész a leltár – Vásárhelyi Miklós. Balassi, 2017. 350 oldal, 3500 Ft

Olvass tovább!