Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Le Pentől Orbánig: ugyanazokat a sebeket kell begyógyítanunk – Brüsszel +/-

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.
Ez a cikk több mint 3 éves.

Egy héttel a francia elnökválasztások első fordulója előtt – ahol a verseny szorosabb, mint korábban bármikor –, és a magyarországi állampolgári lázadás kellős közepén, érdemes felidézni az Európai Unió kialakulásának körülményeit és annak liberális dimenzióját. A Brexit után, miközben Orbán Viktor épp az EU-ról szervez konzultációt, hasonló viták zajlanak Franciaországban is. Fontos, hogy túllépjünk a leegyszerűsítő pro/kontra megközelítésen az Unióval kapcsolatban, hogy feltárjuk az előttünk álló kihívások és problémák gyökereit, Keleten és Nyugaton éppúgy, mint Délen és Északon – a párbeszédre nyitottan… Vincent Liegey írása az Unió válságáról szóló sorozatunkban.

bpm08-lepenorban.jpg

Képek: Párizs és Budapest, Wikipédia, CC

2002 júniusában jöttem először Magyarországra, néhány héttel azután, hogy Jean-Marie Le Pen valóságos sokkot okozva Franciaországban bejutott az elnökválasztás második fordulójába. Magyarország még nem volt része az Európai Uniónak, de gyakran úgy mutatták be, mint a „keleti blokk” legjobb tanulóját. Ha ennek az első utazásnak a fényképeit nézegetem, egy másik korszak emlékei jutnak eszembe.

Akkortájt egy fiatal francia számára az egykori vasfüggöny túloldalára jutni igazi kalandszámba ment. A határ átlépésekor nem volt kedve viccelődni az embernek, és a budapesti boltokban sem volt könnyű boldogulni. A város épületeinek homlokzata feketéllett, és a hangulat sokkal morózusabb volt az utcán, de a szórakozóhelyeken is. Mégis azonnal elbűvölt ez a város, és hat hónappal később visszajöttem gyakornokként, majd egy teljes állásba a francia nagykövetségre. 2004-ben Magyarország bizakodással telve lépett be az Európai Unióba. Ugyanennek az évnek decemberében ratifikálta az Európai Alkotmány tervezetét (TCE), vita nélkül, de elszántan, hogy az első lehessen… végül Litvánia néhány nappal megelőzte. 

Néhány héttel később megkezdődött az intenzív vita Franciaországban ugyanerről az alkotmánytervezetről, amelyet végül népszavazáson utasítottak el, előbb Franciaországban, majd Hollandiában. Akkoriban nagyon aktív voltam a NEM melletti kampányban, ami magyar barátaim körében teljes értetlenséggel találkozott. Most, tíz évvel később, fontosnak tűnik számomra, hogy visszatérjünk ezekre a vitákra, mert megvilágítják a mai európai helyzetet is.

Mi lesz veled, Európai Unió?

Március 23-án indult Brüsszel +/- című sorozatunkban azt szeretnénk körbejárni, mi közünk is van az Európai Unióhoz. Hogyan befolyásolhatja a hazai viszonyokat az uniós tagság, és mi, magyar állampolgárként milyen eszközökkel rendelkezünk az EU politikáinak alakítására.

Vitaindítónkat itt találod, az eddig megjelent cikkeket pedig itt.

Az alkotmánytervezet francia elutasítása

Lévén Franciaország alapvetően uniópárti, Jacques Chirac köztársasági elnök úgy vélte, megerősítheti népszerűségét, ha népszavazással fogadtatja el az alkotmánytervezetet, és ennek dátumát 2005. május 29-re tűzte ki. Az IGEN fölényes győzelmére számított.

De a véleményformálók nagy meglepetésére, intenzív vita születik. Az alkotmányról szóló könyveket elkapkodják, megszületik a blogkultúra, beindul a pro és kontra kampány. A vita beszűrődik a szórakozó- és munkahelyekre, a családi társalgásokba, és megosztja Franciaországot. Ahogy gyakran megesik az ilyen eldöntendő kérdésekkel, az egyes válaszok hátterében különféle indokokat találunk. Ugyanakkor, 3 évvel a Le Pen-sokk után, megmutatkoznak az első jelei annak a növekvő szakadéknak, amely az uralkodó médiát és politikákat, a liberális, szociáldemokrata, uniópárti, píszí gondolkozásmódot elválasztja, nem csupán a szokásos ellenzékétől, de a francia lakosság egy részétől is, amely fenyegetve vagy elhagyatva érzi magát.

Az összes nemzeti médiában méltatlankodva kezelik ezeket a franciákat, akik megkérdőjelezik, ami magától értetődő: diabolizálják, fenyegetik, olykor sértegetik is őket. A baloldali, alternatív médiában, a blogokon folytatódik a vita, elemzik az alkotmány szövegét, különös tekintettel a harmadik részre, amely átveszi mindazokat a gazdasági cikkelyeket, amelyekre az EU épült, a „szabad és torzítatlan verseny” logikája alapján. De ezekben a médiákban, csakúgy mint a szélsőjobboldaliakban, megbélyegző szlogenek is felbukkannak, amelyek olyan „riasztó veszélyekre” hívják fel a figyelmet, amelyet például a „lengyel vízvezetékszerelők” jelentenek.

Ez a vita központi magja: támogatod vagy ellenzed azt az Európát, amely a gazdasági határok lebontására korlátozódik? Támogatod vagy ellenzed, hogy a központi bank minden demokratikus kontrolltól függetlenül működjön? Milyen szerepet szánunk a lobbiknak és a Bizottságnak? Hogyan építsük meg a Népek Európáját a népek számára?

Mindezeket a vitákat hamar elfeledték és megvetéssel temették el, a NEM határozott győzelme ellenére, amely ráadásul széles részvétel mellett született (54,68% a NEM-re, 69,34%-os részvétel)! Ami azért is sajnálatos, mert volt egy baloldali NEM, egy „másik” Európáért, és egy jobboldali, alapvetően EU-ellenes NEM is. Hasonlóképp, fontos jelezni, hogy az IGEN-t is támogatták méltányolható okokból (ez az alkotmány ugyan nem tökéletes, de egy lépést jelent a demokratikusabb Európa konstrukciója felé); ahogy rossz okokból is (politikai lehetőségként, Franciaország megreformálásának érdekében, a közszolgáltatások és a munkajog szétverésével és új piacok létrehozásával).

Jelképes erejű, hogy néhány évvel később épp Versailles-ban került sor arra, a demokrácia elviselhetetlen megvetésével, hogy a Nemzetgyűlés és a Szenátus diszkréten ratifikáljon, az alkotmány módosításával, egy hasonló szöveget: a Lisszaboni Szerződést…

Befektetések meg növekedés, aztán minden jön magától

Ugyanebben az időszakban Magyarország már ratifikálta a szöveget, valódi vita nélkül, hiszen az alkotmány szövegét csak azután fordították le magyarra, hogy a parlament megszavazta. Megnyílnak a piacok, megjelennek a nyugdíjalapok, a házak homlokzata újra kiszínesedik, újjáépítik a köztereket, épülnek az autópályák, minden a legjobban működik a világok legjobbikában! Magyar barátaim, de a diplomata kollégák is lelkesednek az éppen kinyíló Európáért. Az utóbbiak számára a tét a hazai vállalatok helyezkedése, és a lehető legtöbb megrendelés megszerzése, amilyen például a négyes metró. A befektetésekkel megjön majd a növekedés, a felzárkózás, és a demokrácia legyőzi a totalitarizmust egyszer s mindenkorra. Teljesen egyedül kampányolok az alkotmánytervezet elutasítása érdekében, és bosszant ez a naiv lelkesedés.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Lévén Franciaországban nőttem fel, a kezdetektől érdeklődtem az altermondialista, globalizációkritikus mozgalom iránt, amely radikális kritikával illette a neoliberalizmus rettenetes gazdasági következményeit. A munkanélküliség, az egyenlőtlenségek és a szegény dolgozók számának növekedése elősegítik az identitásra összpontosító bezárkózást. Ráadásul az Európai Unióra a neoliberalizmus trójai falovaként tekintenek Franciaországban (ez az utolsó nyugat-európai ország, amely még nem hajtotta végre a nagy ugrást), és a strukturális alapok révén finanszírozott nagy fejlesztési projektek inkább versenyeztetik a népeket, mint hogy egyesítsék őket, inkább megerősítik a multinacionális vállalatok súlyát a jóléti szolgáltatások rovására, amelyeknek megkezdődött privatizációja.  

Magyarországon ugyanezeknek a jelenségeknek vagyok tanúja, csak épp elképesztő sebességre kapcsolva. Elővigyázatosság és fék nélkül folynak a privatizációk. Ráadásul, szilárd és transzparens intézmények és ellensúlyok hiányában, ahogy ez gyakran történik a fiatal demokráciákban, azt látom, hogy ezek a befektetések a klientelizmust és a korrupciót táplálják. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezeket a vitákat azért is nehéz kibontani, mert az Európai Unió lehetővé teszi a kulturális nyitást, a devizakölcsönöket, és fenntartja a felzárkózás illúzióját, nagyrészt azzal, hogy lehetővé teszi a társadalom egy pici, de szem előtt lévő részének meggazdagodását…

Ahogy azt sem könnyű elmagyaráznom, hogy a nyugati társadalmaink nem mindenki számára jelentik a növekedés, transzparencia, jólét, demokrácia, derű és anyagi kényelem eldorádóját, ahogy az magyar barátaimnak tűnik.

Az egykori jegyzeteimben találtam ezeket a mondatokat:

Az EU keleti nyitását kevesek gazdasági érdeke vezérli és a liberális és szociáldemokrata elitek naivan és őszintén támogatják, de magában rejti a keserű kiábrándulás kockázatát, és megágyazhat a nacionalizmusoknak. Először is nyugaton a termelés delokalizációja miatt ez a bővítés növeli a munkanélküliséget és a prekariátust. Keleten pedig a pénzinjekció önmagában messze nem elég ahhoz, hogy az állampolgárok emancipációjának dinamikáit elindítsa.

Épp ellenkezőleg, a nemzeti kincseket elkótyavetyélik, a korrupció erősödik, és az annyira várt, illuzórikus felzárkózás helyett máris megkezdődtek a delokalizációk, még messzebbre kelet felé. Ezek a kiábrándulások pedig nem jósolnak semmi jót.”

Az első sokk: 2006 tavasza

2006 tavaszán a nyugati országok budapesti nagykövetségein azt ünneplik, hogy Magyarország Gyurcsány újraválasztásával a demokratikus érettség korszakába lépett. Első alkalommal fordul elő, hogy egy kormányt újraválasszanak, és az ráadásul uniópárti, dinamikus és liberális, készen a „bátor” reformokra. Magyarország ismét a legjobb tanulónak tűnik ezen elitek számára. Készen áll a gazdasági nyitásra, új piacok jönnek majd létre, és a Nyugaton haldokló növekedés új lendületet kaphat.

A multik részéről egymást érik a beruházások, kihasználva az olcsó, engedelmesebb és jól képzett munkaerő előnyeit… Magyarország versenyképessége mégis romlik, mert „túlságosan gazdag” Szlovákiához vagy az olyan jövendő tagországokhoz képest, mint Románia. 2006 őszét ez a rettenetes fordulat határozza meg, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésével és az azt követő rendőri erőszakkal.  Gyurcsány kitart, tehát minden rendben, ráadásul bátor, és végrehajtja azokat a strukturális reformokat, amelyeket a később trojkának nevezett intézmények (IMF, EKB, EB) óhajtanak. 

Az ingatlanpiac és az építőipar virágzik a nyugati bankok segítségével, amelyek a magyarok szemében, lévén ezek nyugatiak, csak megbízhatóbbak lehetnek. Majd következik a 2008-as válság és a forint összeomlása. Gyurcsány és támogatói kitartanak, majd átadják a helyet az „apolitikus” ügyintéző Bajnainak. Ebben az esetben is, a Nyugat szemet huny afelett, hogy riasztó mértékben erodálódik a morális és politikai helyzet.

A katasztrofális emberi következményekkel járó megszorítások egyre intenzívebbé válnak, erőre kap a szélsőjobb, és az izmait mutogatja Budapest utcáin a nemzeti gárda felvonulásaival. Megjelennek a korrupciós botrányok, az egész politikai osztály hitele meginog. Megnyílik a pálya a populista Orbán előtt, akiről tévesen hitték, hogy maga alá temette két egymást követő veresége 2002-ben és 2006-ban. Programja nincs, csupán annyi, hogy megtisztítsa Magyarországot ettől a szociálliberális „csőcseléktől”. A tekintélyelvűség és nacionalizmus aggasztó jeleit mutatva, Orbán és a Fidesz teljhatalmat kapva térnek vissza.

Orbánizmus, a populizmus laboratóriuma

Ismét az történik, hogy a nyugati liberális elitek nem tágítanak, és kikelnek magukból a Magyarországról jött, új „gonosz farkas” miatt. Jogosan ugyan, de kettős mércét alkalmazva. Orbánt azért támadják, mert kormányzása aláássa a demokráciát és a jogállamot. De lényegében minden Orbán ellen vezényelt kampány azokhoz a heterodox gazdasági intézkedésekhez kapcsolódik, amelyek aggasztják Brüsszelt: az IMF kiebrudalása, a külföldi multinacionális vállalatok és bankok elleni különadók a válságra való tekintettel, a nyugdíjpénztárak magánosítása, a központi bank feletti kontroll visszavétele. Ezeket az intézkedéseket hagyományosan a globalizációkritikus, altermondialista nyugati baloldal szorgalmazta… csak éppen más célok érdekében! Ez az a kettős mérce, amelyet az ügyes Orbán arra használ, hogy megerősítse hatalmát Magyarországon. 

Igen, az orbánizmus aggasztó, és fel kell venni a küzdelmet autoriter és idegengyűlölő tendenciái ellen, de ez korántsem elegendő. Sőt, kontraproduktív is lehet, ha nem foglalkozunk azokkal a mélyebb okokkal, amelyek lehetővé tették, hogy megkaparintsa (amennyiben törvényes eszközökkel, akkor mondjuk kisajátítsa) a teljhatalmat. 2011-2012 óta vagyunk néhányan, akik aggódunk e jelenség és potenciális elterjedése miatt.

Akárcsak 2005-ben Franciaországban, valódi viták hiányában, ugyanazok az okok ugyanazon következményekhez vezetnek, és az, ami az orbánizmus sikerét megalapozta, reprodukálódik – előbb az egész régióban Lengyelországtól, Bajorországon át Horvátországig. Majd az Amerikai Egyesült Államokban és Nagy Britanniában, azokban az országokban, ahol ez a neoliberális korszak kezdetét vette Thatcherrel és Reagannel: az elfeledettek véleményt nyilvánítanak, a lehető legrosszabbra, Trumpra és a Brexitre voksolva. És ugyanazok az arrogáns, pökhendi elitek sírdogálnak maguk között, mint 2005-ben Franciaországban és 2010 óta Magyarországon, miközben a hajó tovább süllyed… és miközben új meglepetésekre várnak, Hollandia után most Franciaországban vagy Németországban.

Hogyan gyógyítsuk be a sebeket?

Érdekes összehasonlítani néhány közelmúltban történt választás eredményeinek földrajzi megoszlását: Magyarországon (gyűlölet népszavazás), Ausztriában (elnökválasztás), Nagy-Britanniában (Brexit), az Egyesült Államokban (Trump győzelme). Azon túl, hogy mindenütt a távol maradók alkotják a legnagyobb „pártot”, ugyanazt a megosztottságot fedezhetjük fel a főáramba bekapcsolódó és az elhanyagolt területek között. Az egyik oldalon a nagyvárosokban, ahol a gazdaság és a kapcsolati tőke koncentrálódik – progresszív, liberális vagy posztliberális szavazatokat találunk (lásd Sanders kampányát az USA-ban, Benoît Hamon meglepetésszerű győzelmét a francia szocialista előválasztásokon vagy a baloldali Jean-Luc Mélenchon meglepetésszerű előretörését a közvélemény-kutatásokban).

A másik oldalon az agglomerációkban és kistelepüléseken, falvakban, amelyek gazdasági, de főképp kulturális és intellektuális értelemben sivatagokká váltak, megvan a kísértés a rendszerellenes szavazatra, a leegyszerűsítő, gyűlölködő és demagóg szólamok vonzerejének hatása alatt. Ugyanezt a dinamikát láthatjuk a közeledő francia választásokon, különös tekintettel a Le Pen-szavazókra, akik nagy számban találhatóak az egykori iparosodott régiókban és kistelepüléseken, és akik úgy érzik, elárulták és cserbenhagyták őket a baloldali pártok.

Egy olyan seb tárul fel előttünk, amely – akárcsak Magyarországon – „helyesen gondolkozókra” és „rasszistákra”, lojálisokra és árulókra osztja a társadalmainkat. És mindenütt működésbe lép bűnbakokat keresve a megbélyegzés – itt a menekültek, ott a muzulmánok, ha épp nem a lengyelek, a szegények vagy a munkanélküliek kárára.

Elvesztettük tehát a kontaktust polgártársaink nem elhanyagolható hányadával, akik úgy érzik, cserbenhagyott áldozatai egy elviselhetetlenné vált rendszernek. Ehhez a gazdasági, társadalmi krízishez egy morális és demokratikus válság társul, amely csak megerősíti az elitek, a pártok, az intézmények hitelvesztését. Végezetül, nem felejtkezhetünk meg arról, hogyan kapcsolódik mindez a környezeti és az energetikai krízishez, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a soha vissza nem térő növekedéssel mérgező-függő viszonyban lévő gazdasági modellünket, amelyet a frusztrációkat nemző reklám ural.

A civilizációs modell összeomlását sejtető jelekkel szembesülve, fontos, hogy radikálisan gondolkozzunk, azaz szánjunk rá időt, hogy a vitában a dolgok gyökeréig hatoljunk, és összekapcsoljuk ezeket a különféle kihívásokat. Ehhez szükség van arra, hogy a gazdaság kérdését visszahelyezzük az őt illető helyre: eszközzé kell tenni a közérdek és az ambiciózus politika szolgálatában. Relokalizálnunk kell a termelést, a kapcsolatainkat és a képzeletvilágunkat.

A válaszoknak méltóaknak kell lenniük a kihívásokhoz, és nem jöhetnek létre anélkül, hogy az egymással már szóba sem álló lakossági csoportok között ne létesítenénk újra kapcsolatokat. Rengeteg okunk van arra, hogy ne veszítsük el a reményt, különösen, ha a szerte a világon felbukkanó lokális és civil kezdeményezésekre gondolunk, amelyek már hozzáfogtak a holnap világainak felépítéséhez. Ezzel párhuzamosan feltűntek olyan javaslatok is, amilyen pl. a feltétel nélküli alapjövedelem, amelyek újra vonzóvá tehetik a politikát.

Hasonlóképp, az utóbbi években tanúi lehettünk olyan politikai kísérleteknek is, amelyek számos nehézség árán, de új gyakorlatoknak adtak teret, mint pl. a Spanyolországban győzelmet arató állampolgári listák. Végezetül pedig ne feledjük, hogy az Orbánok, Le Penek, Trumpok csak egy kisebbségét képviselik honfitársainknak: 30% körül; ahogy azt sem, hogy a mindennapi élet jóval összetettebb és gazdagabb, mint visszataszító szólamaik. Találkozzunk tehát, beszélgessünk, vitázzunk, és ne riadjunk vissza a radikális kritikától és a kísérletezéstől!

Vincent Liegey

A cikk franciául is olvasható az Hu-lala portálon.