A neoliberális tanokat nem 1989 után és nem is nyugatról kellett a térségbe importálni. Meggyőződéses képviselői már 1989 előtt is jelen voltak Kelet-Közép-Európában, így Magyarországon is.
Abból szokás kiindulni, hogy az atombombát mindössze egyszer dobták le, vagyis ezt az egy eseményt is banalizálva feledkezünk meg az őt követő 75 évről Japánban, amelyek szintén gyalázatosak az imperiális erőkre nézve.
A nácik a gyarmatként kezelt területen elképesztő pusztítást hajtottak végre, a zsidó áldozatokról viszont a Szovjetunió sem akart emlékezni. A jelenlegi rezsim sokkal inkább.
Valószínű, hogy Alekszej Navalnij mérgezés áldozata lett, Lev Trockijról már tudjuk, hogy meggyilkolta egy merőben más moszkvai hatalom. A leghíresebb eseteket szedtük össze az elmúlt bő 80 évből, amikor vita helyett a gyilkos fegyverek döntöttek el egy politikai konfliktust.
A magyar helységnevek, köztük a kitalált nevek, amelyek a századeleji magyar elit történelemképét nyelvi megformáltságukban ikonként jelenítik meg, talán a legalkalmasabbak rá, hogy Nagy-Magyarországot magyarként mutassák.
A kérdés elsősorban nem az, hogy elősegítette-e a holokauszt emlékezete a gyarmatosításét és viszont, hanem az, hogy hogyan szorultak az emlékezet politikájába a társadalmi mozgalmak.
Tamás Gáspár Miklóssal a belgrádi NIN készített interjút, a szöveget magyarul először a vajdasági Autonómia közölte.
A holokauszt bekövetkezte elválaszthatatlan a modern rasszizmus történetétől, a népirtások globális történetén belüli példátlan aspektusait eközben az antiszemitizmus kiváltképp explozív, a rasszizmus legtöbb fajtájától eltérő jellege is magyarázhatja.
Pontosan 40 évvel ezelőtt kezdődött az európai történelem egyik legjelentősebb sztrájkja a gdański Lenin Hajógyárban, amely nemcsak Lengyelország, hanem az egész szocialista tábor politikai berendezkedését megrengette.
A német tudós által kidolgozott „központi helyek elméletét” először a nácik használták, majd a „gondoskodó imperializmus” jegyében használta az USA.
