Csunderlik Péter Szabadság és erőszak című könyve nem kifejezetten amerikanisztikai monográfia vagy cikkgyűjtemény, de nem is szeretne „pusztán” a történész szakmának szólni. Egy őszintébb, populáris kötetről van szó, amely olyan szélesebb magyar közönségnek íródott, amely eddig az Egyesült Államok történetét csak egyoldalú vagy elfogult történetekből ismerte, de kíváncsi egy kritikus Amerika-történetre.

Régen minden jobb volt (?)

Csunderik Péter neve elsődlegesen talán a közéleti kommentátori minőségéből csenghet ismerősen a Mérce olvasói számára.  Rendszeres vendége Puzsér Róbert műsorainak, az Önkényes Mérvadónak és az Inga kávézó körüli értelmiségi körnek. A tudományos ismeretterjesztés jelenleg abszolút mérvadó fórumaira és formátumaira sok más történészhez hasonlóan időben rátalált: a podcast egyébként is az utóbbi évtized legnagyobb médiumává nőtte ki magát – gondolva akár a méltán népszerű Rest is History sorozatra, vagy arra, ahogyan Mohács 500. évfordulója kapcsán rendre ezzel a platformmal sikerült az újabb történetírói eredményeket a szakmabelieknek egy szélesebb közönség elé tárni.

Csunderlik részéről egyébként is régebbre tehető az ismeretterjesztő podcastozás: egy saját branddel indult a műsorvezető tevékenysége, méghozzá a Tilos Rádió Régen minden jobb volt sorozatának átalakításával, ami egy nagyobb űrt töltött be a történelem-podcastok területén: a történetírás a műsor által kiszabadult a „dohos” zakós akadémikus közegből és egy laza sörözős-szakértős baráti asztaltársaság mellé ültette a podcast hallgatóit. Az adásokban olykor szó szerint felciccentett söröket lehet hallani, miközben a profok, esztéták és szakértők a legkülönbözőbb történelmi vagy popkulturális témákról értekeztek (és mivel a műsor még megy, értekeznek).

Az adás külön alprogramja volt a Mr. President (utalva a ‘90-es évek eurodance csapatára), amelyben a popkulturális utalások mellett, a sörözés és a baráti társaság hahotázásai korántsem a „szakmaiatlanság” összképét adták: „Amerika-szakértők” a politikai spektrum minden oldaláról – legyen szó Baranyi Tamásról, Glant Tiborról, Berg Dánielről, Romsics Gergelyről, vagy Andor Lászlóról — be tudták mutatni eredményeiket, és elemzéseiket az egyes elnökökről. A műsorvezető, azaz a tárgyalt kötet szerzője pedig a téma medrében tudta tartani.

A fentebbiek ismerete egyáltalán nem szükséges a kötet olvasásához, de jobban érthető, hogy milyen eszmei háttérből érkeznek a szerző által jegyzett egyes fejezetek, melyek javarészt korábban már részben vagy egészben publikált írások. A Szabadság és erőszak… ugyanis nem kifejezetten amerikanisztikai monográfia vagy cikkgyűjtemény, de nem is szeretne „pusztán” a történész szakmának szólni. Egy őszintébb, populáris kötetről van szó, amely olyan szélesebb magyar közönségnek íródott, amely eddig az Egyesült Államok történetét csak egyoldalú vagy elfogult történetekből ismerte, de kíváncsi egy kritikus Amerika-történetre. Így árnyalja a beszélő cím is a szabadság földjének képét, a liberalizmus kettősségére rámutatva. Az őszintébb, erőszakosabb „Amerika-kép” ábrázolásának igénye bizonyára betudható annak, hogy a szerző a Galilei Körhöz tartozó értelmiségiekkel foglalkozó történész, és Jászi Oszkár után kutatva, a hagyatékát őrző Columbia Egyetemre utazva többszörös ösztöndíjasként vissza-visszatérve, újult érdeklődéssel írhatta meg jelen kötet anyagaként szolgáló korábbi cikkeit.

Hogy mennyire tükrözi a kötet háttéranyaga a podcast-műsorok eredeti atmoszféráját, azt jól szemlélteti, hogy hivatkozásokkal nem igazán fárasztja olvasóját – a bibliográfia pedig ugyancsak a műsor vendégeinek és közreműködőinek munkáiból tevődik össze. Andor, Romsics és Magyarics Tamás jópárszor szerepel a listában, de még Orbán Anita antikommunizmussal foglalkozó munkáját is fel lehet fedezni az irodalomjegyzék tételei között. A nyelvezet hasonlóképp a jelen emberének szól: Nem csak South Park idézetekkel szól az X, Y és Z generációkhoz, de az olyan szinte állandó analógiákkal is, mint például Obama és Luke Skywalker összehasonlítása, vagy az olyan (ritkább) kiszólásokkal, mint ami a Muhammad Alival foglalkozó fejezetben olvasható:

„(…) Luther Kinggel, Muhammad Alival és Barack Obamával csak azért is megírom a feketetrilógiám, úgy sem tudnak lefogni, peregjenek csak az afrikai dobok, körbetáncolom az  ellent, beijesztek, aztán ütök, mert minden mondatom egy bevérzés a gyomorban.”

Epizodikussággal a közérthetőségért

A kötet kilenc nagyfejezetből áll, melyek közül nyolc az amerikai történelem időszakolására is szolgál: az imperializmussal kezdve, és egy meglehetősen kritikus, a kötet bevezető fejezetenként is szolgáló William McKinley portréval indul a sorozat, és csak a 20. század második feléhez érkezve veszít a kötet hangneme némileg a társadalomkritikai élből.

Változó számú alfejezetből állnak a kronologikusan építkező nagyfejezetek, viszont a tartalmi kettősség fellelhető az imperializmus és progresszivizmus (I.) után is. Az üvöltő húszas évek (II.) mellé a gazdasági világválság társul, a New Deal társadalma mellé a II. világháború (III.), Trumanról, a Szabad Európa Rádióról és Kubrick hidegháborús pszichózist feldolgozó Dr. Strangelove-járól is olvashatunk a IV. fejezetben, az V.-ben Jim Morrison és a Kennedy-gyilkosság is megfér egymás mellett, a VI. fejezetben Kissinger realista hatalompolitikája és  a Pinochet-puccs története ellensúlyozza egymást, hasonlóan a VII. fejezet Reagan és Grenada fejezeteihez, és a már kortársak számára is kontrasztos Clinton és Madeleine Albright epizódokkal. Azaz végigvonul a szabadság és erőszak kettőssége a szelektált cikkeken az egész modern amerikai történelmet felölelő témák között.

A zárófejezet bár ismét a kettősségekkel operál, mégis az amerikai történelmen kívül létező jelenségekkel foglalkozik. Szemben az előző fejezetekkel, inkább a tudománynépszerűsítést és kevésbé az ismeretterjesztés célját szolgálja. Csunderlik ebben a történészportrékat tartalmazó részben párhuzamba állítja a kedvenceit jobbról és balról: a Columbia Egyetem emigráns történésze, Hanák Péter John Lukacs konzervatív történésszel hasonlítható össze, Niall Ferguson konzervatív brit sztártörténész pedig a példaképeivel – Paul Kennedyvel és – többé-kevésbé – A. J. P. Taylorral. Utóbbi történetíró ugyanis nem kapott külön fejezetet, helyette viszont egy jegyzetszerű Michel Foucault portrét kapunk, aki bár felettébb érdekes és történészként is korszakalkotó, mégis a fejezet „kakukktojása”. Talán érdemes lett volna Taylorról még külön írnia a nyomdokaiban lépdelő szerzőnek, hiszen az ismeretterjesztő rádióműsoraival és bestsellereivel nagy karriert befutó, a brit munkásosztály iránt elkötelezett történészről ugyan születtek tanulmányok és fordítások Frank Tibortól és tanítványaitól, egy átfogó, rövid és fogyasztható epizódot biztosan megérdemelt volna.

Az szerkezetet és a mű szellemiségét tekintve Hahner Péter munkája – Az USA elnökei (Animus Kiadó, Bp., 2012.) – erős inspirációt nyújthatott, hiszen az epizódszerű fejezetek közül néhányat leszámítva ugyanazt a struktúrát követi a történetvezetés. Ezzel szintén a popularitás és közérthetőség felé tesz lépést a szerző, hiszen a feldarabolt, epizódokban lévő USA történet pár perces fogyasztásra kalibrált mozaikjai akár egy újságcikknyi olvasási időben is befogadhatók – utóbbi nagy erőssége a Hahner-féle kötetnek is. Mindkét munka kulcsfontosságú felismerése, hogy szükséges az egyéni sorsok, szereplők szemléltetése az USA történetében, azaz egy történetnek és a politikának szüksége van a vezetőkre, hősökre és antihősökre. Viszont amíg Nixon meg nem értett elnökké, vietnámi békecsinálóvá, Kissinger pedig politikai géniusszá válik Hahner könyvében, addig jelen kötetben jóval súlyosabb verdiktet kap az elnök, aki „hazudott, de elnök volt” és tanácsadója is, aki „Luciferrel akarta kiűzni a Belzebubot” és „az Allende-probléma erkölcstelen »megoldását«” választotta.

Ahogyan a podcastban meghívott vendégek szintén sokszor szóban is idézték az USA elnökeit, úgy Csunderlik könyve is megidézi annak szellemiségét. Hahner munkájának történetvezetését ugyanakkor nagyban megkötötte, hogy az egyes strukturális eseményeket bele kellett szőnie az elnöki történetek elbeszélésébe. A Szabadság és erőszak… azonban külön epizódokban tudja tárgyalni Charlie Chaplin történetét, az amerikai konzervipar válságát, Ford sikertörténetét és tragédiáját, vagy olyan folyamatokat, amelyek elnöki ciklusokon átívelnek. Ráadásul mindkét szerző ugyanazt a médianyelvet sorakoztatja fel a korszellem (legyen az a „self-made man”, vagy akár az „amerikai álom”) bemutatására: a filmeken keresztül beszélik el a kortársak félelmeit és tapasztalatait. Legyen szó Hahnernél a Westernről, vagy Csunderliknél Clint Eastwoodról és John Wayne-ről. Nem meglepő tehát, hogy Theodor Adorno és az amerikai kultúripar külön összefoglalót kapott a kötet közepén, az amúgy megszámlálhatatlanul sok filmes referencia között.

A „nagy emberek és tetteik” történetét tehát jobban követi a könyv, és ez előnyére válik.

Számottevő különbség azonban, hogy jelen kötet esetében az organikus fejlődést implikáló, idillikus liberális eszményt árnyalják a közbeékelődő, társadalmi igazságot, erőszakot érintő témákat feldolgozó fejezetek. Ennek megfelelően a világgazdasági válság és a vietnámi beavatkozás is szerepel a kötetben, de Adam Smith és a liberális közgazdaságtan is külön „epizódot” kapott. Az elnökök történetei ennek megfelelően itt nemcsak puszta portrék, hanem sokszor válságtörténetek. A szerző mondanivalóját pedig – ahogyan említettük – az amerikai mozi nyelvén mondja el, azaz egy-egy film segítségével kalauzolja olvasóját az amerikai politikatörténet sajátságos logikájában.

A kötetben néhol talán ki is lógnak a szüzséből az önálló portrék — Winston Churchill alakja ugyan nagy hatással volt az amerikai politikai elitre (legalábbis Az angol ajkú népek története című szemléletformáló munkájával), mégiscsak a brit történelem alakjáról van szó. Ráadásul Churchill legsúlyosabb örökségéről, vitatott koloniális múltjával egyáltalán nem foglalkozik a szerző: kegyesen szelektál, és így a történetírói „harag” elkerüli az amerikai történelem egy-egy alakját, de fejezetét is. A portrékötet kalandozásai viszont olykor rendkívül hatásos epizódokat is szülnek: ilyen például Muhammad Ali sztorija, amely az egész kötet gyöngyszeme, hiszen az ellenkultúra hőséről ez az egyik legjobb történeti novella (hiszen itt az értekező próza légkörét el-elhagyja a szöveg), másrészt kicsit el is fakul mellette minden soron következő történeti alak.

Vedd és hallgasd! Vagy olvasd?

Az epizodikusság – egy-egy történelmi adat ismétlődése ellenére – nagy fegyverténye a kötetnek, ráadásul stílusában humoros és intelligens, tehát mindene meglenne ahhoz, hogy egy könnyen fogyasztható könyvvé váljék, mégis az amerikai történelmet alapvetően nem ismerők közönségnek néhol kissé nehezen követhető, utalásai olykor esetlegesek és humora bennfentes maradhat. Ha valakit azonban a korábbi idézetek sem riasztottak el, akkor egy olyan kötetet vehet a kezébe, amely rávilágít az eddig nem látott USA történetére. Az USA politikatörténetéhez tartozó, sokarcú problémahalmazainak megértéséhez korábban is lehetett ajánlani szakcikkeket, az Amerikával foglalkozó történészek szakcikkeit, szöveggyűjteményeit és monográfiáit, amelyek szűk területükön jobban is teljesítenek, mint azt egy „olvasókönyv” teheti.

Charles Sellers – Henry May – Neil R. Mcmillen 1985-ben megjelent könyvén (Az Egyesült Államok története. Maecanas, Bp., 1999.) kívül (amit egyébként Hahner Péter fordított), és az ausztrál történész  Don Watson igen friss, ám kronológia-jellegű könyve mellett (Az Amerikai Egyesült Államok legrövidebb története. Athenaeum, Bp., 2026), a könyvtári/bolti polcokon azonban nem igazán találtunk hasonló, esetleg magyar tollból született, populáris összefoglaló munkát. Talán kivételt jelent a történelmet békaperspektívából és a birodalmiság kárvallottjainak szemszögéből elbeszélő Paul Buhle, Mike Konopacki és Howard Zinn munkája (Az amerikai birodalom története alulnézetben, Théatre le Levain, Bp., 2022), amely képregényes elemeivel szintén a popularitásra és ismeretterjesztésre törekszik.

A recenzió végéhez érkezve még mindig adott a kérdés, hogy valójában ki veszi meg a könyvet? Kit szánt olvasóközönségnek a szerző? Általában inkább a könyvet/kutatást követi valamilyen tudománynépszerűsítés, semmint fordítva. A podcast hallgatóinak ez inkább egy gyűjtemény, vagy relikvia, a naiv olvasó viszont valami mást kap, ami átcsatornázható a populárisabb platform és a szerző médiaverzuma felé. Cinikusan megállapíthatnánk azt is, hogy az alfejezetek a szerző BBC History cikkeinek másodközlései vagy az adások leiratai – bár ezt a kötetet övező közösségi médiás promóció sem tagadja. A magam részéről mégiscsak egy nemes kezdeményezést látok a sorok mögött, és szerintem olvasóként korántsem „csak” egy szelektált USA-történettel van dolgunk.

A kötetet a közérthető nyelvezete alkalmassá teszi arra, hogy elbeszélje a magyar olvasóközönség számára az USA történetének ismeretlen epizódjait, és egy alternatív értelmezést kínáljon a mainstream USA-kép mellett. Teszi mindezt úgy, hogy bár adatgazdag (sőt néhol egészen lexikonszerű), nyelvezetében nem (vagy nem mindig) „okoskodó”, és az elbeszélést nem terheli eszmetörténeti értekezés, sem az alkotmányos szemlélet és jog szinte doktriner beépítése az eseménytörténetbe (bár néhol tesz említést a különböző alkotmánykiegészítésekről). Helyette laza stílusban, szinte hétköznapi nyelvezettel egy kíméletlenül őszinte képet fest a historiográfia elnöki tablóképei mellé.

A Szabadság és erőszak az amerikai nép története közérthetően, közvetlen, hús-vér mocskos valóságában (Sinclair regényei) ábrázolja annak minden erőszakával (Pinochet), igazságtalanságával (Bobby Fischer), gonosztevőivel együtt (McCarthy, Kissinger), nem beszélve a szabadságot megtestesítő hősökről (Muhammad Ali) és különcökről (Houdini, Truman Capote). Egy alternatív kánon, szemben a liberális elbeszélés megfakult képével, vagy a hideg, hatalomtechnika előtt kalapot emelő konzervatív ábrázolásokhoz képest. A kor embereinek nyomorúságain és nélkülözésén keresztül mutatja be az ideális és reális közötti szakadékokat a lehetőségek hazájának történetében.