Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Vitatható-e a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye?

A korabeli magyar állam nemzetiesítő államként olyan politikát folytatott, amelyik sértette a mai magyar állam által képviselt elveket (pl. kisebbségi jogok), és ezzel saját végzetéhez is hozzájárult. Éppen ennek volt része a helységnevek magyarosítása, méghozzá igen tudatos módon. A Nemzeti Összetartozás Emlékműve efölött mégsem gyakorol kritikát: az emlékmű védelmezőinek erre kellene tudniuk választ adni. 

Budapest, 2020. augusztus 20. Áder János köztársasági elnök (középen, b3), Orbán Viktor miniszterelnök (b2) és Kövér László, az Országgyûlés elnöke (b4), valamint a Kossuth tér megújítását célzó Steindl Imre Program vezetõje, Wachsler Tamás (b5) jelenlétében átadja az Összetartozás emlékhelyét a Kossuth téren az államalapítás és az államalapító Szent István király ünnepén, 2020. augusztus 20-án. Az emlékhelyet az eredeti tervek szerint a trianoni békediktátum századik évfordulóján, június 4-én, a nemzeti összetartozás napján nyitották volna meg, de a koronavírus-járvány miatt elhalasztották az átadását. MTI/Koszticsák Szilárd

Meglepetéssel és egyidejű megelégedéssel olvastam a valaszonline.hu portálon Fodor Pál, Molnár Antal és Demeter Gábor kollégák cikkét, melyben a nemzeti összetartozás emlékművét vették védelmükbe. Megelégedéssel, hogy végre válasz érkezik a kritikus cikkek egyikére, és meglepetéssel, hogy az ilyen, hivatalos formában következett be. Hiszen a szerzők közül csak Demeter Gábor esetében merülhet fel, amennyiben szerepe volt a helységnevek regiszterének elkészítésében, és így szerepvállalása is a kritika tárgya. Fodor Pál és Molnár Antal kiváló kutatói a kora újkori Magyarország és az Oszmán Birodalom történetének, de meglepne, ha részt vettek volna az emlékmű szakmai koncepciójának kialakításában. Ennek megfelelően a kritika tárgyai sem ők vagy munkájuk. Nehéz tehát másként értelmezni szerzőségüket, mint az Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat Történettudományi Intézete (ELKH TTI) vezetésének hivatalos kiállását.

A kérdés éppen ezért az, hogy mi mellett is állnak ki, és mi szükség lehet erre? Elképzelhető lenne, hogy azoknak a kollégáknak szól, akiket a szakmán kívülről, más okból és más logika alapján, igaztalanul támadnak, és úgy látják, szükséges az intézmény szolidaritásának kimutatása. Erről azonban szó sincs, az emlékművet korábban és most ért kritikák kifejezetten szakmaiak (a Valló Andor álnéven megjelent cikk, amelyre reagáltak, éppenséggel a leginkább szakmai volt a kritikák közül, legalábbis ami a helységnevek magyarosításának történeti vonatkozásait illeti), és a szakmán belülről érkeztek (többek közt Gerő András, Szarka László, Ungváry Krisztián, Berecz Ágoston és az én részemről.) Így azonban már egészen más a kétségtelenül hivatalos megszólalás üzenete: a TTI tekintélyére a szakmai kritika elhárítása miatt van szükség.

Nem lenne ezzel semmi baj, ha ez a tekintély ebben az esetben szakmai és nem intézményi lenne, vagyis például a TTI korszakkal foglalkozó munkatársai az összes lehetséges és elhangzott kritikára adtak volna szakmai választ. A cikk azonban nem ezt teszi. Helyette lényegében azt mondja, hogy mivel a TTI szakértőként részt vett az emlékmű kialakításában, kritikának nincs helye. Sőt, azt is megjegyzi, hogy egyébként is magyar sajátosság (akár utólag) kekeckedni nyilvános emlékművek kapcsán, ez elkerülhetetlen, ez egy ilyen ország.

Érvelésük azzal kezdődik, hogy a helységnevek magyarosításáról szóló kritika megalapozott, és nem is akarják cáfolni. Azonban az emlékművet a mai állam állítja a Trianon előtti államra emlékezve, viszont a kritikusok soha nem mondták meg, hogy erre az emlékműre az 1913-as helységnevek helyett mely elnevezéseknek kellene felkerülniük? A népnyelvi elnevezések használata esetén a látogatók nem tudnák egyértelműen azonosítani a településeket, mert vagy több néven szerepelnének, vagy egy-egy névhez túl sok mai település tartozna. Ráadásul az 1867 előtti összeírások egy része nem is az önálló magyar államhoz, hanem a Habsburgok uralmához kötődik, ezért nem jelenítheti meg az előbbit. Mivel az 1913-as helységnévtár egyszerre jeleníti meg az állam aktív cselekvését, egységesítő fellépését, és alkalmas az egyedi települések azonosítására is, a szerzők szerint ez a legjobb, és egyetlen lehetséges megoldás.

A korábbi bírálók egyikeként akár személyes sértésként is felfoghatnám azt, hogy elismert szaktörténészek kritikáját csak szokásos pitiáner akadékoskodásnak állítja be a cikkük:

„Mielőtt munkához fogtak volna, az emlékmű állíttatói a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetétől kértek szakmai állásfoglalást és konkrét tanácsokat. Pontosan tudták (hisz Magyarországon élünk), hogy meg fogják támadni az emlékművet, és szakmailag szerettek volna biztos háttérre támaszkodni” – írják.

Ez az implicit minősítés azonban sajnos csak logikus következménye annak a tekintélyelvű pozíciónak, amelyikből a szerzők megszólaltak: a TTI olyan történeti tudás letéteményese, amely az általa kiállított szakértői véleményt vitathatatlanná teszi.

Hiszen ahhoz, hogy az érvelésük legalább egy pillanatra hihető legyen, már eleve azzal kell kezdeniük, hogy a korábbi kritikák tartamát figyelmen kívül hagyva leszűkítik a problémát arra: melyik helységnév-jegyzéket kellene felhasználni. Ez azonban két okból is elfogadhatatlan. Egyfelől a kritikák, Valló Andoré is, legalább annyira vitatták az egész emlékmű koncepcióját, mint az 1913-as helységnévtár használatát. Az utóbbit elsősorban nem azért bírálták, mert ugyanehhez a koncepcióhoz más nómenklatúrát tartottak volna megfelelőnek, hanem azért, mert ez mutatta meg, mit is akar megjeleníteni az emlékmű. Alternatív javaslatok is születtek, családnevek használatától (Gerő András), az egyes téglák nemzetiségi arányokat jelző színezésén és a Ferencvárosi Önkormányzat évfordulós kiállításán át (mindkettő Ungváry Krisztián) az Eleven Emlékmű nyílt ötletpályázati kiírásáig. (Ennek zsűritagjaként tudom, hogy lett volna lehetőség más koncepciót kiválasztani, ha van rá szándék.)

Másfelől azonban azt sem lehet áll állítani, hogy legalább az 1913-as helységnévtár használatáról szakmai vita zajlott, már persze ha nem tekintjük szakmai vitának azt, hogy a TTI-ben dolgozó kollégák egy része döntést hoz ebben a kérdésben. (Szarka László vitacikke alapján nem nagy merészség arra gondolni, hogy még a TTI-ben sem mindenki értett egyet az elképzeléssel.) Nem állítom, hogy ha szakmai vita zajlott volna arról, miként emlékezzen meg egy emlékmű az 1918-ban szétesett magyar államról, akkor végül nem ez a megoldás kapott volna támogatást. De azt sem, hogy ez lett volna a végső választás. Elvégre

a kritikák legfontosabb eleme az volt, hogy a magyar állam nemzetiesítő államként olyan politikát folytatott, amelyik sértette a mai magyar állam által képviselt elveket (pl. kisebbségi jogok), és ezzel egyébként saját végzetéhez is hozzájárult. Éppen ennek volt része a helységnevek magyarosítása, méghozzá igen tudatos módon.

Vagyis, szól a bírálat, ezt figyelmen kívül hagyni, valamiképpen nem megjeleníteni, az önkritika hiányát jelzi, a nacionalista kisebbségellenes politika elfogadását, ezért méltánytalan és joggal sérelmezhető – a szomszédaink részéről is.

Ez a szakmai vita elmaradt, és sajnos a védelmezők cikke ennek még a lehetőségét is elveti, ha csak burkoltan is, a TTI szakértelmének megkérdőjelezhetetlensége nevében. Lám, bőven elegendő a „biztos szakmai háttérhez” az, ha a TTI-ből néhány kolléga megbeszéli a lehetőségeket és aztán javaslatot tesz, nem kell ehhez másokat megkérdezni. Ráadásul ez az emlékmű – már az elnevezése szerint is – a nemzeti összetartozásé és nem a magyar államé. És éppen ebből látszik, hogy a vita leszűkítése az 1913-as helységnévtárra, ahogy azt a kollégák teszik, elfed egy másik kérdést is: alkalmas-e egyáltalán ez a forma a nemzeti összetartozás kifejezésére? Ez lett volna az igazán fontos vita, de az emlékmű felállítói megkerülték, éppen olyan tekintélyelvű módon, mint ahogy a vitacikk is teszi. Valóban letudható lenne egy fontos köztér szimbolikus használatának a kérdése annyival, hogy politikusok egy csoportja, akik jó eséllyel néhány év múltán már nem is lesznek hatalomban, a nyilvánosság kizárásával döntenek róla, majd ezt a döntést legitimáltatják azzal, hogy egy részkérdésben (pontosan melyik helységneveket véssék a falra) szakértőként felhasználnak egy szakintézményt? Tényleg ez lenne a módja az örökkévalóságnak szánt emlékezethelyek létrehozásának?

Számomra ez volt meglepő a válaszban, ahogy a kollégák a döntést meghozó politikusok helyett – akinek pedig éppen az lenne a feladata, hogy kommunikáljanak a társadalommal, vállalják a véleményüket –, de az ő tekintélyelvű megközelítésüket elfogadva, utólag kimondták, hogy a társadalmi és a szakmai vita felesleges is lett volna. Vagyis a lehetséges szakmai érvek terén kívüli pozíciót tettek magukévá. (Megjegyezném még, hogy hasonlóan tekintélyelvű az is, ahogy számon kérik a „jobbító” kritika, az alternatívák hiányát is, holott volt belőle elég.).

A meglepetés után viszont ismét csak megelégedéssel tölt el, hogy ebben a faramuci szerepben, a nyilvános vitát nem vállaló döntéshozók helyett, és vélhetően az ő nevükben, mégis elismerik, hogy az emlékmű tartalma irredenta.

Irredenta, hiszen nem az emberekre, a nemzetre emlékezik, hanem az állam egykor volt területére. Annak elvesztését teszi a gyász tárgyává, a nemzeti összetartozás fókuszává, azt sugallja, hogy ezen keresztül jött és jöhet létre a nemzet egysége.

Márpedig ez a magyar nemzettudatnak olyan, kétségtelenül klasszikus eleme, ami viszont csupán az integrális revízióval egyeztethető össze, nem véletlenül vált Nagy-Magyarország sziluettje az irredenta propaganda egyik központi vizuális elemévé.

Ennek ellenére nem gondolom, hogy a jelenlegi magyar kormány irredenta álmokat dédelgetne, és tudom, hogy Fodor Pál, Molnár Antal és Demeter Gábor nem irredenták, az emlékmű nem elsősorban irredentizmus miatt épült meg úgy, ahogy látható. Egy tekintélyelvű állam emlékezik egy másik tekintélyelvű államra, ahogy azt Berecz Ágoston a Mércén kiválóan bemutatta. Az 1918 előtti Magyarországot annyira érdekelte polgárainak véleménye, érzelmi kötődése saját kicsi világukhoz, amennyire a mai Magyarország vezetőit érdekli, mit is kezdenének a polgárai egy szimbolikus emlékezethellyel. Semennyire. Ha innen nézzük, ismét csak elégedettek lehetünk, hiszen igazán jól sikerült az emlékezés.

Címlapkép: MTI/Koszticsák Szilárd