Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A Trianon-rámpa és a magyar Nagy-Magyarország aranykormítosza

Az Alkotmány utca torkolatában fölavatott Nemzeti Összetartozás Emlékhelye (Trianon-rámpa) az 1913-as hivatalos helységnevek fölsorolásával a magyar Nagy-Magyarország fikcióját viszi színre. Írásom amellett érvel, hogy ezzel a magyar nacionalizmus mélyen gyökerező aranykorképzete kap hivatalos támogatást, nem is olyan új köntösben. Az emlékhelyet címzettjei, lehetséges közönsége szemszögéből értelmezem az alapján, amit tudni vélek történelemről alkotott hiedelmeikről és történeti képzeletük bejáratott mintázatairól. Nem annyira szikár, elsődleges történeti tényekről lesz szó tehát, annál inkább történeti képzeletről és mítoszokról.[1]

Érdeklõdõk az Összetartozás emlékhelyén az átadás napján, az államalapítás és az államalapító Szent István király ünnepén, 2020. augusztus 20-án. Az emlékhelyet az eredeti tervek szerint a trianoni békediktátum századik évfordulóján, június 4-én, a nemzeti összetartozás napján nyitották volna meg, de a koronavírus-járvány miatt elhalasztották az átadását. MTI/Mónus Márton

Egy idegen Magyarország

Előbb azonban néhány szikár tény. Az 1920 előtti Magyar Királyság településeinek anyanyelvi-etnikai megoszlásáról rögeszmésen részletes számításokat olvashatunk a militánsan nacionalista Balogh Pálnak az akkori magyar kultuszminisztérium által kiadott könyvében. Innen tudható, hogy az 1900-as népszámlálás az ország 12686 települése közül (Horvátország nélkül) 4718-ban (37%) talált magyar többséget. Ezzel szemben a magukat magyar anyanyelvűnek vallók 3458 faluban (27%) a Balogh által gavallérosan meghúzott egy százalékos küszöböt sem érték el.[2] A magyarok kimutatott aránya ugyan folyamatosan nőtt az összlakosságon belül (a valós és statisztikai asszimiláció, illetve relatíve magas természetes szaporulatuk miatt), ez azonban a következő népszámláláson valószínűleg csak az utóbbi kategória megnyirbálására volt elég. A rámpa által fókuszba helyezett 9218, Magyarországtól 1920-ban elcsatolt településnek nagyjából 17%-a volt magyar többségű.[3]

A legtöbb helyen nem is tudtak magyarul. Ezt azért tartom érdemesnek hozzáfűzni, mert tapasztalataim szerint az egykori kisebbségeket mai mintára kétnyelvűként szokás elképzelni, akik egy magyar világba integráltan éltek. Ezzel szemben a magyarországi románoknak

1880-ban 5,7, 1910-ben 12,5, a szlovákoknak 1880-ban 9,9, 1910-ben 21,4 százalékát írták össze magyarul tudóként, és több jel int arra, hogy az 1910-es adatokat felülmérésnek tekintsük.[4]

Gépen fölébük szállva ilyen képet mutattak tehát azok a helyek, amelyeket az emlékhely „összetartozókként” és – a vietnami veteránok washingtoni emlékművét és a berlini holokauszt-emlékművet megidézve – nyilvánvaló áldozati szerepben tüntet föl.

A Temes-Kubiner Wochenblatt első száma azt követően, hogy a dél-bánáti kisvárost a magyar belügyminisztérium Kevevárára nevezte át. Az új név szemmel láthatóan semmit sem mondott a szedőnek. Forrás: EPA Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis.

„fogalmazd át a térképet…”

A később Magyarországtól elcsatolt települések közt 1913-ban jóval több volt a frissen magyarosított nevű, mint a magyar többségű. Mikesy Gábor számítása szerint a századfordulón ötezernél több településnevet változtattak meg (nyilván a helyesírási változtatások nélkül), ezek közül Engel Pál szerint kétezer-kétezer ötszáz volt névmagyarosítás.[5] (A névváltoztatások másik fele elő- és utótagok hozzáadásából, elvételéből vagy cseréjéből és más, nem magyarosító célú beavatkozásokból állt.) A névmagyarosítások roppant aránytalanul oszlottak el az ország akkori területén; míg a mai Magyarországra kevés jutott belőlük, a szlovákok lakta északi vármegyék és a Bánát térképét teljesen átírták.

Kornyarévai lány (Cornereva, 1912-től 1918-ig Somosréve). Műtermi felvétel 1911-ből. Forrás: www.banaterra.eu.

A folyamat nyilvános ideológiája szerint régi, elfeledett-„eltorzult” magyar neveket támasztottak föl. Valójában a keleti és délkeleti vármegyékben, amelyeket közelebbről tanulmányoztam, csak a névmagyarosítások egyharmada elevenített föl korábbi, okleveles adatot, a Felvidéken pedig sejthetően még kevesebb volt az ilyen. Sokszor ráadásul máshol használták föl elpusztult középkori falvak nevét, mint ahol azok feküdtek, illetve az egykori névváltozatok közül is önkényesen válogattak.

A vojszlovai templomi kórus 1905-ben (Voislova, 1912-től 1918-ig Szörénybalázsd). Forrás: www.banaterra.eu.

A századfordulón kitalált helységnevek csak az 1990-es években tettek szert a természetesség aurájára, szinte nyilvános vita nélkül. Mire a történészek érzékennyé váltak volna az 1913-as helységnévtár ideológiai üzenetére, az már rég normává emelkedett. Már az Orbán-rendszert megelőzően megjelentek a közösségi tudás alapvető tárhelyei, amelyek az 1913-as neveket fő- vagy egyedüli alakként tartalmazzák: a valamennyi 1920 előtti magyarországi településnek külön szócikket szentelő Magyar Nagylexikon és Révai Új Lexikona, a különböző helységnév-azonosító tárak, a Dimap és a Cartographia térképei. A 2000-es években ezek tekintélyére hivatkozva váltak a kitalált nevek a magyar nevekké a magyar Wikipedián, majd a Google Maps-en is.

Lieblingi sváb konyha, többek között magyar címeres tányérral. A lieblingiek petíciót intéztek Ferenc Józsefhez a falujuk számára jóváhagyott Kedvenc név ellen. Forrás: www.banaterra.eu.

Mindeközben a budapesti Földrajzinév-bizottság nemcsak hogy a dualista Magyarország államterületét szem előtt tartva döntött magyarországi helynevekről, de a környező országokra vonatkozó döntéseiben is automatikusan, mintegy élő jogforrásként az 1913-as helységnévtárat használta zsinórmértékül.[6] Magyar állami hivatalok legkevesebb huszonöt éve tesznek úgy – Ungváry Krisztián bonmot-jával –, mintha Magyarországnak olyan területekkel dolga lenne, amelyek nem kötődnek magyar identitású emberekhez. És teszik ezt – öntudatlanul – a helységnév-magyarosítást kormánypolitikává tévő Bánffy Dezső elvtársainak szemüvegén át.[7]

Egy aranykor aranykora

A magyar politikai osztály legalább a reformkor óta görgette magával a kognitív disszonanciát, mely abból adódott, hogy a „két magyar haza” (Magyarország és Erdély) népességének többsége az általa is képviselt értelemben nem volt magyar. A feszültség feloldására a legnemesebb kísérletet Deák tette az „oszthatatlan, egységes magyar nemzet” alkotmányos tézisével. Persze a magyarság mint politikai és mint kulturális közösség megkülönböztetése a nacionalizmus aranykorában fából vaskarika volt. Csöppet sem meglepő például, hogy a dualizmus korának magyar véleményvezérei valójában az utóbbit kérték számon, miközben az előbbi kifejezést használták.

A mindennapokban az egyébként még úri-középosztályi arculatú magyar nacionalizmus úgy kezelte a problémát, hogy a nem magyarok jelenlétét akcidentálisként, őket a szülőföldjükön idegenként, a jog szerint magyar Magyarországra nem illőként tüntette föl. A mai történeti képzelet számára már ezzel is előképül szolgált, de még érdekesebb az, hogy a saját jelenében megvalósítandó, nyelvileg és kulturálisan magyar Magyarországot visszavetítette a történelembe. Ezen boldog állapot körvonalai tetszőleges korábbi évszázadban kirajzolódhattak, a leggyakrabban mégis a középkorba helyezték, mint Beksics Gusztáv, akinek víziójában Mátyás Magyarországa „magyar nemzeti állam volt”.[8] Ezt az aranykort aztán a demográfiai hanyatlás és újjászületés mítoszaival („elrománosodás”, „eltótosodás” kontra „magyarosodás”) választották el a szomorú, de reményteljes jelentől.

A magyar Magyarország dualizmus kori kettős projekcióját emblematikusan jelenítik meg a réginek mondott új helységnevek, amelyeket jórészt 1901 és 1912 között iktattak be. Nemcsak az újságolvasó közvélemény, de maguk a nevek kiötlői is hitték, hogy az egykori neveket állítják helyre (mint ahogy néha valóban tették), és velük együtt a megtépázott történeti igazságot. Úgy jártak el, mintha eredetileg minden települést magyar nyelvűek alapítottak volna – a mai Szlovákiában cinikusabban, keleten és délen őszintébben, bár gyakran ott is tudhatták, hogy az átnevezett falvaknak sohasem volt magyar előzményük.

Magyar- és Horvátország anyanyelvi térképe az 1890-es népszámlálás alapján. A rikító vöröst, amely a magyarokat szokás szerint jelöli, türkizre cseréltem. Forrás: A Magyar Korona országaiban az 1891. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei. 1. Általános népleírás (Magyar Statisztikai Közlemények, új sorozat, 1). Országos Magyar Kir. Statisztikai Hivatal, Budapest, 1893, 122*–123*. Hungaricana Könyvtár.

A folyamat mögöttes ideológiája szerint az ország nem annyira állampolgárokból áll, mint inkább területrészecskékből, lényegileg egyöntetű nemzet-tükörcserepekből. A szuverén hatalom az egyes településeket kezeli alanyokként, amelyeket „vissza kell vezetni” magyar lényegükhöz, akár az átnevezés átlényegítő mágiájával. A szuverén előjoga, hogy a területén fekvő helyeket elnevezze, vagyis lényegüket megállapítsa. Ez a kortársak által nyíltan képviselt gondolat akkor egy asszimilációs politikát és a nemesi gyökerű magyar úri osztály nárcizmusát szolgálta, de másutt ugyanolyan működőképesnek bizonyult a nemzeti gondolat kirekesztő és demokratikus változataiban is.[9]

Nélkülözhetetlen mítoszaink

A múltról szóló képzetek, toposzok, történetfoszlányok – eredeti valóságtartalmuktól függetlenül – mítoszokként élnek a társadalmi kommunikációban és az egyéni tudatokban. Ezek az elbeszélésnyalábok gyakorlati értelmet hordoznak, szervezik az ismereteket és megszűrik az új információt. A mitológiaként felfogott történeti tapasztalat alfája és ómegája a politikai cselekvés. Ez végeredményben ugyan a történetírásra mint nemzeti tudományra is igaz, de a mindennapi történeti mitológia a múlt önelvű megértését átugorva közvetlenül a jelenre irányul és a politikai képzelet hátországaként működik.[10] A politikai, és így áttételesen a történeti képzeletet is az emberi psziché makacs tartalmai táplálják, mivel az egyén csak úgy tud azonosulni a közösséggel, ha abba mint szimbolikus individuumba magát behelyettesíti. Ez teremt alapot a tömeglélektani magyarázatok, jelesül a lacani baloldal nemzeti pszichoanalízise számára.[11]

Bár megszokott körülmények között a nemzet mítoszai a történész munkájára is rányomják bélyegüket, a nyilvánosság közösségi média általi átalakulása és a közelmúlt magyar társadalmi és politikai kataklizmái nyilvánvalóvá tették a távolságot magyar nemzeti mitológia és nemzeti történetírás között. A kettő között az elmúlt kétszáz évben állandó volt a feszültség, de korábban a történetnépszerűsítés elbeszélései, hangsúlyai és sugallatai is közkinccsé váltak. Csakhogy a történetnépszerűsítés ma vesztésre áll a kívánatosabb portékával házaló áltudománnyal szemben. Az Orbán-rendszer radikálisan megszabadította emlékezetpolitikáját – ha tetszik, köztörténetét – a racionális, szakmai beszédmódok koloncától, sutba dobta az aufklérista szándékok látszatát és a nemzeti közösséget átengedte az önélvezetnek. Sőt, az álhíreknek és összeesküvés-elméleteknek kedvező információs környezetre szabott propagandájával maga is a civilizációs fékek elleni szimbolikus lázadás hangját erősíti. Ugyanakkor nem talál föl semmi eredetit, és populistaként inkább csak legitimál egy támogatóihoz közel álló emlékezeti hagyományt, mintsem azt alakítaná.

A radikálisan megszabadított emlékezetpolitika egy másik példája: A német megszállás áldozatainak emlékműve, Budapest, Szabadság tér (forrás: Wikimedia Commons)

Amíg egy emlékezet megszületik

A Horthy-éra propagandája zárójelbe tette ugyan az elveszített területek nem magyar többségét, de nem próbálta meg azt sugallni, hogy magyar nyelvűek lettek volna. Közönségének zöme még emlékezett rá, hogy a kisebbségektől való félelem és a magyarosodás milyen gyakori sajtótéma volt a békeidőkben. Mielőtt a szerepet a zsidókra, szabadkőművesekre és baloldaliakra osztották, a sajtóban a „dákoromán”, „pánszláv” és „pángermán demagógok” szerepeltek belső ellenségként, amint a kisebbségi tömegekben elégedetlenséget szítanak, „fészkelődnek” és „kifelé gravitálnak”. Az uralkodó rétegekből sokan ették korábban a perifériára beosztott tisztviselők népszerűtlen kenyerét is, vagy utazásaik során állapíthatták meg a végekről, hogy – ismét a békeidők sajtójának egyik toposzát idézve – vajmi kevés emlékeztet bennük egy magyar országra. A revíziós propaganda egyrészt fenntartotta a magyar politikai és etnikai nemzet kettősségét, másrészt benyomásom szerint még föl is erősítette a birodalmi retorika olyan, korábban is burjánzó elemeit, mint az ekkor jelszóvá váló kultúrfölény és az immár elszakított kisebbségek orientalizálása.

A dualista politikai osztály programideológiája, amely országát nemzetállamként kezelte, máig szólóan meghatározza történeti képzeletünket, úgyhogy Nagy-Magyarország mint – jobb híján használom a szót – birodalom emlékezete nem alakulhatott ki.[12] Csupán a környező utódállamok többségi értelmiségijei feltételezik néha, saját iskolai tudásukat kifordítva, hogy a magyar történetírás a szomszéd népeket uralma alá hajtó, birodalomépítő XIX. századi Magyarországot ünnepli.

1940. Erdély, Kézdivásárhely. Gábor Áron tér a magyar csapatok bevonulása idején. A felvétel 1940. szeptember 13-án készült. (forrás: Fortepan)

A Kádár-korszak Nagy-Magyarország emlékét, magyarjaival és nem magyarjaival együtt a történelem „hideg” emlékezetébe, a lexikális tudás tartományába száműzte, ugyanakkor viszont beidegezte a fejekbe a nemzetállami normát. Az önmagába zárt szocialista Magyarország állampolgára, bár társadalmilag összehasonlíthatatlanul mobilabb volt elődeinél, a határokon belül többnyire csak magához hasonló magyarokkal találkozott. Így az egynyelvű nemzetállam válhatott a természetes keretté, amelynek mintájára elképzelte a tananyagba foglalt történelmet, és egynyelvű miliőt elevenítettek meg a népszerű történelmi filmek, tévéfilmek és regények is. Kevésbé befolyásolták a hallgatólagos tudást a nemzeti tudat internacionalizmus jegyében helyzetbe hozott „önkritikus”, reflektált (nem feltétlenül őszinte) változatai és az 1980-as évek történetírásában kibontakozó Monarchia-nosztalgia, amely a dualista korszak „multikulturalizmusát” harmonikussá színezte át.

Magyarországon csak az 1918 után repatriált tisztviselő- és egyéb középosztályi családok élő (kommunikatív) emlékezete kapcsolódott közvetlenül az impériumváltáshoz, illetve azon – javarészt szintén úri – családoké, amelyeket az új határok elvágtak rokonaiktól, üzleti érdekeltségeiktől. Szélesebb körben élt viszont tovább a Horthy-korszak színes-szagos revizionista tömegpropagandájának érzelmi üzenete.[13] Csak sejthetjük, hogy a két világháború közti beszédet, rejtőszínek mögött, tudatosabban éltették és adták tovább azok, akik a vesztes „keresztény középosztályhoz” sorolták magukat. Mindenesetre ez a népi kádereket is magába olvasztó, pilléresedő réteg volt az, amely a rendszerváltás körüli években törzsi bálványává tette a Trianon-kultuszt, és nyugatos ellenfeleinek átható közönye mellett a kérdésben értelmezési monopóliumot szerzett.

A Nemzeti Összetartozás emlékmű oltárának hátoldalán látható felirat (a szerző felvétele)

Ezzel szemben a kisebbségi magyarok négy fal közötti beszélgetéseiben az impériumváltás eredetmítosszá vált, amelynek jelentőségét csak nyomatékosította II. világháború alatti megismétlődése, a magyar bevonulással, majd kivonulással. A legtöbb családtörténetben az impériumváltás aligha okozott ugyan valódi törést, ám ahogy a magukra utalt, lokális világok kinyíltak, a kisebbségi magyarok egy traumatizált, sérelmi közösségbe szocializálódtak, amelynek mítoszai magyarázták másodrangú helyzetüket és megaláztatásukat, és némi enyhet nyújtottak rájuk. A „régi magyar világ” az aranykor funkcionális helyén, az eredeti ártatlanság állapotaként jelent meg – miközben ugyanezt a szerepet a magyarországi nemzeti jobboldal számára gyakran a Horthy-korszak töltötte be.

Csábító az értelmezés, hogy a rámpával és rajta a nevekkel legalább részben a szomszéd országokban élő magyarokat célozták meg, hiszen a választójogot Orbán ezekre a Magyarországhoz plátóian kapcsolódó csoportokra mint saját választói tartalékbázisára terjesztette ki, amelynek a lojalitását a legkönnyebben biztosíthatja magának.[14] Az utódállamok hasonló nagyságrendben avatkoztak be a helységnevekbe, mint a korábbi magyar hatalom (a román kormányok például 730–740 mesterséges helységnevet vezettek be a száz éve bekebelezett területeken, szemben 670–680 századeleji névmagyarosítással), ráadásul a névváltoztatások aránytalan része jutott magyar falvakra, fölerősítve a lakosok etnocentrikus reflexét, hogy minden hivatalos nyelvű névváltozat hamis kreálmány. Ha ez része volt a kalkulációknak, úgy az 1913-as helységnévtár falakra vésése mégsem éri el föltételezhető célját. Akár húsz évvel ezelőtt még nemcsak az töltötte volna el erkölcsi elégtétellel a kisebbségi magyar látogatókat, ha lakóhelyüket magyarországi települések közé keverve látják, de önmagukban a magyar nevek is a szabadság metaforáiként hatottak volna. Mára ez a varázs, úgy tűnik, megkopott.

A két „vesztes”, reaktív emlékezeti hagyományt a rendszerváltás utáni magyarországi jobboldali szubkultúra és a ráépülő emlékezetipar fonta átfogó, „össznemzeti” áldozatnarratívába, amihez kutatási irányaival, kérdésfelvetéseivel és keretezéseivel a nemzeti történetírás is segédkezet nyújtott. A trianoni „országcsonkítás” ebben a mára uralkodóvá váló történeti képzeletvilágban nemcsak a nemzeti tér szimbolikus tengelye, de a múltról való tudást szervező, kiemelt emlékezeti csomópont is. A „történeti Magyarország” fölidézéséhez az emlékezet útja itt Trianonon át vezet.

„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar.” Babinszky Tünde, Katkics Tamás és Vásárhelyi Dániel országzászlós Trianon-emlékműve a kecskeméti városháza előtt, 2010-ből. A mai határokat szinteltolás jelzi. Fotó: Szórád Péter.

Mivel a Trianon-mítosz (a Horthy-rendszer idején hozzákapcsolt antiszemita bűnbakkép dacára) befelé nem tűnt konfrontatívnak, a nyugatos elit inkább félrenézett, mialatt az irredenta jelképek és utalások fokozatosan beúsztak a nyilvánosság fősodrába. Ez bizonyos mértékig érthető – hiszen ki vágyott volna arra, hogy a kisebbségi magyarság ellenségeként bélyegezzék meg, pláne taktikusan alkalmazott emberi jogi körítéssel? A nemzeti múlt és nemzeti tér feletti értelmezési monopólium fejleményeként a válaszadók 2010-ben és 2013-ban is hajlottak rá, hogy Nagy-Magyarország sziluettjét a mai Magyarország jelképének fogadják el.[15]

A konstitutív hiány és a magyarul rendelt kávé

Egy áldozatnarratíva nem lehet cinikus, márpedig ezt a Trianon-kultusz úgy kerülheti el, ha az 1919 előtti Magyar Királyságot nemzetállamként tudja láttatni. Erre szolgál a nem magyar többségről való tudás kitörlése (például tabusítással), tudniillik a társadalom azon köreiben, ahol ez a tudás egyáltalán létezik. Hiszen a területveszteség témája régtől fogva obligát módon a magyar kisebbségekért való felelősséggel együtt merül föl, ebből a gondolatpárosításból pedig természetesen fakad a magyarországiak hallgatólagos tudása, amellyel a kisebbségi magyarokat mintegy rámontírozzák a száz éve elcsatolt területekre.[16] Egy friss közvélemény-kutatás válaszadói 31%-ra (medián) becsülték a nem magyarok arányát az 1920-as Magyarországon, mégpedig politikai önbesorolásra való tekintet nélkül. A 18–29 évesek és a legfeljebb nyolc általánost végzettek ennél még kevesebbet (25% körül) tippeltek.[17]

Trianon-emlékmű, Sarkad (kép: Wikipedia Commons)

A békeszerződés középpontba helyezése az elbeszélést a magyarokra szűkíti le, és ezáltal visszamenőleg megmagyarosítja a területet.[18] Ha a nem magyar többséget kisatírozzuk, akkor a dualista Magyarország fölosztása védhetetlen merényletté válik, amellyel a nyugati hatalmak saját eszményeiket tiporták meg, és amelyet csak összeesküvés-elméletek – gátlástalan külső ellenségek hazugságai és diabolikus belső árulók aknamunkája – képesek magyarázni. Ez a művelet végre lehetővé teszi, hogy kognitív disszonancia nélkül vessük bele magunkat az élvezetpótlékba, amelyet az áldozati szerep kínál.

Vagy mégsem? A magyar „nyelvterület” képe persze – kellő távolságból és a kellő összefüggésben – akár ma is képes lefedni Nagy-Magyarország mentális térképét. A gyakran emlegetett Székelyföld szinekdochikusan felcserélhetővé válik Erdéllyel, mint ahogy honfitársaink nagy része a mai Kassát, Aradot, sőt Pozsonyt is magyar többségű városnak véli.[19] Ezalatt a Felvidék, amely Mikszáth vagy Grünwald Béla számára még a Tótságot jelentette, a személytelennek érzett Szlovákia „autentikus” ellenfogalmaként utal, magyar szempontból, ugyanarra a földdarabra.

Trianon-emlékmű, Békéscsaba (kép: Wikimedia Commons)

De Orbán Viktor propagandagépezete nálam nyilván pontosabban fel tudja mérni, hogy Nagy-Magyarország vonzereje még híveik képzeletvilágában is alárendelődik a kis-magyar nemzeti közösség otthonos, Kádár-korra visszanyúló tapasztalatának. Ezt többek között azzal bizonyították, hogy a kereszténység védőbástyája szerepét leporolva védőkerítést húztak a trianoni határra. A Kádár-korszak rivális hagyományán kívül elsődleges tapasztalatok is nehezítik, hogy az egykori Magyar Királyság területét magyarként képzeljük el. Az utasember hamar rájön például, hogy nem érdemes magyarul kávét rendelnie tetszőleges, a Kárpátok karéján belüli vendéglátó helyen. A Kádár- és a Horthy-korszakból származó értelmezési kereteket a magyarországiak ezért váltogatva használják, mint ahogy az ókori görögök is képesek voltak figyelmen kívül hagyni saját mítoszaikat.[20] A határ túloldala a beszédhelyzettől és kontextustól függően lehet – a legutóbbi évekig lesajnálóan emlegetett – Szerbia/Románia vagy egy magasabb értelemben vett Magyarország. A két vízió közötti viszony szükségképpen kusza, mint ahogy az „elszakított területek” mentális térképe is az.

A magyar – vagy már-majdnem-magyar – Nagy-Magyarország képzetének kitüntetett helye a múlt marad, de ennek a múltnak a konkrét helyét ma már a századelő is betöltheti. A nemzeti aranykor ezáltal előrevetül abba az időbe, amelyből a saját mítosza vétetett, és hasonló elemekből és hasonló műveletekkel ölt testet a dualizmus korában, mint amelyekkel a dualizmus korának képzelete vetítette vissza még korábbi századokba. A képzeletbeli utasember például hallgatólagosan bevándorlók és janicsárok ismeretlen arányú egyvelegét látja az örökkévalóság távlatából magyar tér valódi lakosaiban, ugyanúgy, ahogyan a dualizmus korának magyar elitje is gyakran tette előtte. Az egyetlen különbség, hogy a mai „idegeneket” a mai utazó már az elmúlt évszázad hordalékának láthatja. Az autonóm történeti képzelet idővonalán a saját tér mindig az élő emlékezetet közvetlenül megelőző időkben korcsosult idegenné.

A magyar helységnevek, köztük a kitalált nevek, amelyek a századeleji magyar elit történelemképét nyelvi megformáltságukban ikonként jelenítik meg, talán a legalkalmasabbak rá, hogy Nagy-Magyarországot magyarként mutassák. Ráadásul az Alkotmány utcai emlékhely tündérvára nem egyszerűen a századelő által elképzelt múltat transzponálja a századelőre. A kitalált nevekkel ugyanis az egykori magyarosító rendszer nemcsak saját múltját helyesbítette, de a jövő számára is magyarként jelölte meg a rendelkezésére álló teret. A cinikusabb látogatók szemében az emlékhely rámpái tehát a dualizmus kori hatalmasok fényes nemzeti jövőképét is gyászolhatják.

Trianon-emlékmű, Csátalja (kép: Wikimedia Commons)

A mai és a száz évvel ezelőtti aranykormítosz között a legfontosabb különbség Trianon mint szimbólum. Trianon minden előzményénél tömörebben jelöli a másikat, amely a nemzetet megakadályozza benne, hogy kibontakoztassa saját valóját – távol tartja tőle a lacani élvezetet. Az „elrabolt élvezet” (jouissance dérobée) problémája a másik valódiságának a kérdése körül forog. A falakra vésett helyek otthonosságát a másik élvezi helyettünk, de legalábbis nem ránk várnak már, hogy birtokba vegyük, belakjuk őket. Áldozati szerepbe állításuk, ahogyan az emlékhely teszi, ezért az élvezetért hivatott kárpótolni. Csak remélhetjük, hogy ezt a hivatását az emlékhely békében tölti majd be.

[1] – Az írás teljes változata a 2000 folyóirat őszi számában jelenik meg. Megköszönöm Pataki Katinak és Papp Gáspárnak a szöveghez fűzött észrevételeiket.

[2] – Balogh Pál: A népfajok Magyarországon. M. Kir. Vallás- és Közoktatásügyi Ministerium, Budapest, 1902, 142 és 153.

[3] – Balogh számaiból kivonva a trianoni Magyarország 1910-es adatait, [Sebők László: Magyarországi etnikumok térképei 1910-ben és 2011-ben https://mtatkki.ogyk.hu/terkepek.php].

[4]A Magyar Korona Országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei. Budapest, Országos Magyar Kir. Statisztikai Hivatal, 1882, 1. köt., 222, 658, 668 és A magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása. 5. Részletes demografia (Magyar Statisztikai Közlemények, új sorozat, 61). Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1916, 117, 127–28. A számok értelmezéséhez Berecz Ágoston: The Politics of Early Language Teaching. Hungarian in the primary schools of the late Dual Monarchy. Pasts, Inc, Central European University, Budapest, 2013, 28–30.

[5] – Mikesy Gábor: Helységneveink 1913-as tükörben. Névtani Értesítő, 2013, 39; Engel Pál: Kitalált helységnevek. História, 1996/7, 32.

[6] – 42/409 (2002. május 6.), 51/499 (2004. december 20.), 70/653 (2010. március 29.), 77/702 (2011. szeptember 13.), 78/715 (2010. december 13., melléklet), 80/735 (2012. június 19.) és 88/805 (2014. június 10.); Mikesy, 45. Többek közt olyan alakokról van szó, mint Pándorfalu (Parndorf), Regőce (Riđica), Sziklaszoros (Skalité), Hársliget (Lipovci) vagy Temesmóra (Moravița). [Lásd https://www.kormany.hu/download/0/c5/a1000/fnb%202_108%C3%Bcl%C3%A9sek%20d%C3%B6nt%C3%A9sei.pdf].

[7] – A helységnév-magyarosításról és annak utóéletéről bővebben Berecz Ágoston: Empty Signs, Historical Imaginaries. The Entangled Nationalization of Names and Naming in a Late Habsburg Borderland. Berghahn Books, New York, 2020, 193–240.

[8] – Beksics Gusztáv: Mátyás király birodalma és Magyarország jövője. Franklin-társulat, Budapest, 1905, 176.

[9] – Vö. Arjun Appadurai: Modernity at Large. Cultural Dimensions of Globalization. University of Minnesota Press, Minneapolis, 1996, 191.

[10] – Lucian Boia: Pour une histoire de l’imaginaire. Les Belles Lettres, Paris, 1998 és uő: Jocul cu trecutul. Istorie între adevăr și ficțiune. Humanitas, București, 1998.

[11] – Slavoj Žižek: Tarrying with the Negative. Kant, Hegel, and the Critique of Ideology. Duke University Press, Durham, 1993, 200–36 és Yannis Stavrakakis: The Lacanian Left. Psychoanalysis, Theory, Politics. Edinburgh University Press, Edinburgh, 2007, 189–210.

[12] – A fogalom leegyszerűsítő, az új nemzetelméletekre kevéssé fogékony meghatározása szerint: „egyes politikai társadalmak más politikai társadalmak tényleges szuverenitása felett gyakorolt politikai ellenőrzése”. Michael Doyle: Empires. Cornell University Press, Ithaca, 1986, 19. 

[13] – Hunyady György – Pörzse Katalin: Vélekedések a XX. század történetéről és a családok múltjáról. Tanulmányok. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1976, 53. Idézi Krizmanics Réka: Addressing the Trianon Peace Treaty in Late Socialist Hungary. Societal Interest and Available Narratives. Hungarian Historical Review, 2020, 104–05.

[14] – Bauer Tamás fölvetése, in [Szobrok az emlékezetben. Pódiumbeszélgetés Bauer Tamással, Mélyi Józseffel és Pótó Jánossal, a moderátor Pikó András. Mozgó Világ, 2019. augusztus 7 https://mozgovilag.hu/2019/08/07/szobrok-az-emlekezetben/].

[15] –  [Csepeli György: Nemzeti emlékezet, nemzeti felejtés, 3 https://tte.hu/media/pdf/nemzeti_emlekezet.pdf]. 

[16] – Zombory Máté: Az emlékezés térképei. Magyarország és nemzeti azonosság 1989 után. L’Harmattan, Budapest, 2011, 224.

[17] – A Trianon100 kutatócsoport közvélemény-kutatásának nyers adataiból dolgoztam. Köszönetet mondok Bazsalya Balázsnak és Ablonczy Balázsnak, akik az adatokat rendelkezésemre bocsátották. Vö. Csepeli, 3.

[18] – [Kovács Éva: Jeder Nachkrieg ist ein Vorkrieg. Trianon traumatikus emlékezetéről. Élet és Irodalom, 2010. október 1 https://www.es.hu/cikk/2010-10-02/kovacs-eva/jeder-nachkrieg-ist-ein-vorkrieg.html].

[19] – Vásárhelyi Mária: Csalóka emlékezet. A 20. század történelme a magyar közgondolkodásban. Kalligram, Pozsony, 2007, 79–80.

[20] – Paul Veyne: Les Grecs ont-ils cru à leurs mythes? Seuil, Paris, 1992.

Kiemelt kép: MTI/Mónus Márton