Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mi köze a hidegháborúnak és a dekolonizációnak az emlékezetpolitikához?

Az Áldozatiság és dekolonizáció témában a Mércén eddig megjelent írások közül Merker Iváné, Ginelli Zoltáné és Laczó Ferencé kifejezetten a náci népirtás és a gyarmatosítás közötti történeti összefüggésekkel foglalkozott, míg Kelemen Ágnes és Kékesi Zoltán a holokauszt emlékezete és a dekolonizáció viszonyára kérdeztek rá. Ez utóbbi kérdéshez szeretnék hozzászólni ezzel az írással, amely a holokausztra hivatkozó emlékezetpolitika kialakulásában véleményem szerint meghatározó globális történeti szempontokra kívánja felhívni a figyelmet.

Ez a sorozat arról szól, miért fontos a Holokauszt emlékezete a gyarmati múltról való európai beszédben.

A modern államisággal és a rasszizmussal, az imperializmussal és a kolonializmussal kapcsolatos heves nyugati viták, konkrétabban az elmúlt hetek szoborafférjai apropóján fordultunk komoly elismerésnek örvendő és rendkívül tehetséges szerzőkhöz. Több aktuális kérdés tárgyalását kívántuk összekötni: az áldozati narratívák felfutásának értékelését a Nyugat és Kelet-Európa közti viszonyrendszer vizsgálatával, a holokauszt megfelelő keretezésével és összehasonlíthatóságával kapcsolatos viták tanulságait az antirasszista és dekolonizációs hevület megítélésének problémájával.

A náci népirtás térségünk olyan történeti alapeseménye, amely múltunk emlékezetének egyik leghatásosabb keretét adja. Bár egyetlen esemény sem értelmezhető időn és téren kívül helyezve, csak ritkán tekintünk úgy a holokausztra, mint a gyarmatosító ideológiák és gyarmati népirtások Európán belüli folyományára. A „soha többé!” jelszavának hangoztatása ellenére csak elvétve vizsgáljuk érdemben, hogy az azóta elkövetett tömeges bűntettek miként viszonyulnak a gyarmatosítás és a Harmadik Birodalom történetéből ismert rasszista politikákhoz.

A résztvevőknek elküldött kérdéseink ezért így hangzottak:

  • A holokauszt mely történeti keretezését vagy keretezéseit – úgy mint a kolonializmus története, a nemzetállam-építés, a rasszizmus, az antiszemitizmus, a fasizmus, a totalitarizmusok – tartja legadekvátabbnak és miért?
  • Miként jellemezné az elsősorban az áldozatokra fókuszáló történelemkép kulturális és politikai jelentését és társadalmi funkcióját Magyarországon és nemzetközileg?
  • Mit tart a domináns nyugati történelemképet átértékelő-dekolonizáló kortárs kísérletek legjelentősebb ígéretének és legkomolyabb veszélyének?

Az eddig megjelent cikkek itt érhetők el. 

A sorozatban felkért szerzők cikkeit közöljük folyamatosan, de természetesen reagálni, válaszolni, vagy hozzászólni a kérdésekhez bármikor lehet az info@merce.hu email-címen.

Kékesi Zoltánhoz hasonlóan úgy látom, hogy Michael Rothberg hivatkozási ponttá lett „többirányú emlékezet” elmélete, tévesen, (holokauszt)emlékezeti problémaként állítja be a dekolonizációt. Ezzel pedig nem csak félreérti a gyarmatellenes mozgalmakat, hanem diszkurzíve le is fegyverzi azokat.

A kérdés ugyanis elsősorban nem az, hogy elősegítette-e a holokauszt emlékezete a gyarmatosításét és viszont, hanem az, hogy hogyan szorultak az emlékezet politikájába a társadalmi mozgalmak.

A holokauszt nyugati emlékezeti konstrukciója, tágabban véve az emlékezet hetvenes évektől kezdődő társadalmi térnyerése mögött a jövővel kapcsolatos elvárások bizonytalansága áll. Számunkra itt a memory boom politikai vetülete érdekes: a politika válsága, amely abban ragadható meg, hogy a jövőre irányuló társadalomalakító cselekvési programból jórészt a múlt megőrzését, illetve helyreállítását célzó tevékenység lett.

Mivel magyarázható a politika visszavonulása az emlékezetbe? Az emlékezetkutatásban uralkodó narratíva szerint a háborút követően csend övezte a holokauszt borzalmait részben az újjáépítés jövőorientáltsága, részben a trauma miatti beszédképtelenség és (Kelet-Európában) az antifasizmus állítólagos torzításai miatt. Ezt az időszakot követi e narratíva szerint a holokauszt emlékezetének felszínre bukkanása az 1970-es évektől, amikor az elfojtás különféle okokból már nem működik, illetve az emberi civilizáció ráeszmél a holokauszt univerzális jelentőségére. Ez a nagyelbeszélés feltűnő módon nyugat-centrikus, azaz nem veszi figyelembe a világ többi részét, és teleologikus, tehát az emlékezettörténet egyedüli (normatív) végkifejletének a nyugaton kialakult holokausztemlékezeti konstrukciót tekinti.

Ahelyett, hogy a politika emlékezeti fordulatát a szokványos módon az elfojtott visszatéréseként (lásd Vichy-szindróma) vagy civilizációs öneszmélésként értelmeznénk, vegyük tekintetbe a globális hatalmi viszonyok emlékezettörténeti szerepét. Ebben a megközelítésben a holokauszt emlékezetének politikai jelentősége a globális erőviszonyok megváltozásából fakad, amelyek közül először a hidegháború, majd a dekolonizáció szerepére mutatok rá.

A második világháború utóéletében a hidegháború azáltal játszott kulcsszerepet, hogy erőviszonyai meghatározták a világégés morális jelentőségére való hivatkozások diszkurzív feltételeit. Legkésőbb a koreai háború 1950-es kitörésétől kezdve az NSZK nemzetközi helyzetét – a társadalomnak a náciktól és a nácizmustól való megtisztítása helyett – egyre inkább a kommunista veszély elhárításában a nyugati szövetségi rendszer részeként játszott szerepe határozta meg. Az újonnan létrejött NDK helyzetét szintén a szovjet blokk hidegháborús céljai befolyásolták. A „német kérdés” a korai hidegháború központi problémájává vált Európában, a náci múlt morális jelentősége a geopolitikai versengésnek rendelődött alá. Más szóval, a blokkok közötti hatalmi viszonyok a háborús narratíva alakulására is kihatottak.

A nyugatnémet kárpótlás kapcsán az ötvenes évek közepétől egy európai szintű, a hidegháború meghatározta definíciós küzdelem zajlott arról, hogy ki számít a nácizmus áldozatának.

Az NSZK első, Izraellel 1952-ben kötött megállapodását, majd később a jogosultak körének későbbi kiterjesztését is a környező államokra, kimondottan az a célkitűzés inspirálta, hogy helyreálljon Németország nemzetközi tekintélye a nyugati szövetségesek szemében. A sértettek által az ötvenes évek elején beperelt nyugatnémet nagyvállalatok, elsősorban az IG Farben, amely auschwitzi foglyokat dolgoztatott háborús célokat szolgáló gumigyárában, a nyilvános tárgyalást elkerülendő adtak kárpótlást. Ugyanakkor a nyugatnémet kárpótlásból ki voltak zárva a kommunisták, úgy a keleti blokk polgárai, mint a nyugati párttagok. A politikai üldöztetés kárpótlásának lehetősége ugyanis visszaütött volna az NSZK-ban, ahol elnyomták, majd 1956-ban betiltották a kommunista pártot.

„I.G. Farben. Auschwitz. Tömeggyilkosság.” NDK-s dokumentumkiadvány a frankfurti Auschwitz perrel összefüggésben (1964)

Az áldozatiság körüli definíciós küzdelmek főszereplői az említetteken túl olyan nemzetközi szervezetek voltak, amelyek második világháborús üldözötteket mozgósítottak. Ilyen volt a Zsidó Világkongresszus elnöke által összehívott, zsidó szervezetek alkotta Conference on Jewish Material Claims Against Germany (közkeletű nevén Claims Conference), amelyet kifejezetten azzal a céllal hoztak létre 1952-ben, hogy a nyugatnémet kormánnyal szemben a zsidó áldozatok képviseletében járjon el a kárpótlási ügyekben. Vagy az 1951-ben megalakított, baloldali irányultságú, de nem kizárólag kommunisták alkotta nemzetközi ernyőszervezet, a Fédération Internationale des Résistants (FIR), amely antikommunista riválisaival ellentétben a vasfüggöny mindkét oldaláról tömörített háborúsüldözött szervezeteket. A FIR-en belüli kezdeményezésként alakult meg 1954-ben a Nemzetközi Auschwitz Bizottság (IAK), amely a túlélők képviseletét antifasiszta keretben látta el, amelyben a faji és politikai üldöztetés egyaránt helyet kap, a fasizmus elválaszthatatlan a gazdasági szempontoktól, és összekapcsolódik az atomfegyverkezés fenyegetésével.

A főáramú emlékezettörténet által kitüntetett helyen kezelt jeruzsálemi Eichmann-perre is a hidegháborús erőtérben került sor. Ben Gurion izraeli miniszterelnök 1960 májusában – 1961-re a fal építését eredményező – berlini válság közepette jelentette be, hogy elfogták „a legjelentősebb náci háborús bűnösök egyikét.” Ekkor már javában folytak az adenaueri integrációs és amnesztiapolitikát támadó, a világközvélemény jelentős részére rezonáló keletnémet lejárató kampányok, melyek az egykori nácik hivatalviselésének engedélyezését, nyugdíjjogosulttá tételét és közéletbe való visszatérését az NSZK „refasizálódásaként” sérelmezték.

Keleti pozícióból a nácizmus bűntetteinek, így Eichmann esetének is, aktuális jelentősége volt. A történetileg érintett szocialista országok igyekeztek úgy befolyásolni az ügy alakulását, hogy a per hatókörét ki lehessen terjeszteni a szabadlábon lévő vagy akár magas hivatali pozíciókban szolgáló, vélt vagy valós egykori bűntársakra is (fő célpontjuk Hans Globke szövetségi államtitkár, a szövetségi kancellári hivatal 1953 és 1963 közti vezetője, „Adenauer jobbkeze” volt).

Az NSZK ezzel szemben a per olyan alakulásában volt érdekelt, amely a náci bűnöket a múlt kérdéseként, emlékezetként kezeli, és nem német, hanem náci problémaként.

Ben Gurion, aki a per hatókörét úgy igyekezett – sikerrel – kiterjeszteni, hogy az ne csak Eichmann tetteiről szóljon, hanem a holokauszt egészének drámai színreviteléről, többször közbenjárt nyugati szövetségese érdekében (javaslatára például a legfőbb államügyész „Németország” helyett következetesen „náci Németországot” emlegetett a vádbeszédében).

Globke-ellenes NDK-s kiadvány címlapja 1960-ból.

Leegyszerűsítve tehát a hidegháborús nyugat moralizáló (de-kriminalizáló), a kelet pedig kriminalizáló stratégiát követett, melyeket antagonisztikusan szembenálló időbeliség jellemzett: előbbi emlékezetként, utóbbi aktualitásként igyekezett meghatározni az ügy jelentőségét. Végeredményben az Eichmann-per nemcsak a második világháborútól függetlenített és univerzális morális jelentőségű eseményként felfogott holokauszt eszméjének kialakulásához járult hozzá, hanem közvetve az antifasiszta morális univerzalizmus megkérdőjelezéséhez is, amely az emberiség elleni legfőbb atrocitásként felfogott fasizmusnak tulajdonított (jelenkori) jelentőséget. A vészkorszak morális jelentősége emlékezeti problémává vált.

A hidegháborús episztemológia jellemezte a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum megtervezésével megbízott, Elie Wiesel vezette elnöki bizottság tagjait is, amikor 1979-ben tényfeltáró úton jártak a náci népirtás több kelet-európai helyszínén, elsősorban volt koncentrációs táborokban. Alapvető tapasztalatuk a zsidóság „hiányának jelenléte” volt, amit – a helyszínek három és fél évtizedes megemlékezési kultuszai ellenére – a (holokauszt-)emlékezet helybeli hiányaként értelmeztek. Zarándoklatuk Izraelben ért véget, ahol Gideon Hausner, az Eichmann per egykori főállamügyésze a Jad Vasem tanácsának elnökeként a bizottságnak tartott beszédében kijelentette, hogy „semmilyen hasonlóság nincs a Holokauszt és bármely egyéb rettenetes atrocitás között a modern történelemben.” Így nyert értelmet, hogy voltaképpen mi is hiányzik Kelet-Európában. Ez a hidegháborús episztemológia a mai napig kihat az emlékezetkutatásra, amelyet az anti-antifasiszta szemlélet ural.

Bár a faji osztályozás minden formáját elvből visszautasító antifasiszta keretben a zsidó szenvedés nem minősült kitüntetettnek, helyet kapott benne.

Ráadásul az antifasizmust legitimációs célokból kihasználó kommunista állampártok a kifejezetten a nyugati közvéleményt megcélzó kampányaikban – a legérzékenyebb pontra akarván tapintani – előszeretettel helyezték a zsidó szenvedést középpontba, ily módon maguk is hozzájárultak a holokauszt-tudatosság kialakulásához (lásd elsősorban a Theodor Oberländer, majd a Globke elleni kampányokat).

Mindezzel arra kívántam rámutatni, hogy a hidegháború relacionális hatalmi viszonyai milyen szerepet játszottak abban a folyamatban, amely az univerzális jelentőségű holokauszt-emlékezet nyugati intézményesüléséig, illetve a rivális antifasiszta morális univerzalizmus összeurópai hitelvesztéséig ível a hetvenes években. Az emlékezetbe visszaszorult politika a globális erőviszonyok átalakulására, konkrétan a hidegháborús vetélkedésre adott reakcióként tűnik fel.

„Globke – a halál bürokratája”, az Aktion J c. keletnémet film (1963) lengyel plakátja.

A politika visszavonulását a moralitásba a hidegháborús nyugaton rendkívül jól szemlélteti az emberi jogi diskurzusban a hetvenes években bekövetkezett változás. Ez pedig elválaszthatatlan a globális erőviszonyok dekolonizáció kiváltotta átalakulásától. A közkeletű magyarázat szerint a baloldali politikai programoktól való elfordulás az 1968-as és a gyarmati felszabadító küzdelmekben való csalódásnak tudható be úgy Keleten, mint Nyugaton. Eszerint az emberi jogok átütő politikai jelentőségnövekedése a hidegháborús reálpolitikából való kiábrándulásnak volt köszönhető, ez magyarázná a morál, az antipolitika „tiszta” világába való visszavonulást. Az emberi jogok történetével foglalkozó „új történetírás” egyik legbefolyásosabb képviselője, Samuel Moyn szerint e diskurzus az 1970-es években egy „utolsó utópia” lehetőségét nyújtotta a forradalmi átalakulásból való általános kiábrándulás közepette, amelyben akár egyénileg, civilként, kis léptékű változtatások révén is lépéseket lehet tenni egy jobb jövő érdekében.

Ezen új történetírás, jóllehet a diszkontinuitásokra helyezi a hangsúlyt és rámutat az emberi jogok fokozatos elterjedését hirdető győzedelmi narratíva tarthatatlanságára, mégis korlátozott marad, mivel kizárólag Észak-Amerikát és Nyugat-Európát veszi figyelembe. Ahogy Joseph Slaughter kimutatja, a világ más részeit, elsősorban a „Harmadik Világot” tekintetbe véve meglehetősen eltérő narratívát kapunk. Azt látjuk, hogy a kollektív-nemzeti felszabadítási küzdelmek szószólói gyarmatosításellenes fegyverként használják az emberi jogi nyelvet.

Ami a hetvenes években történt, az tehát nem az emberi jogok újrafelfedezése, hanem a kapitalista Nyugat felelősségét középpontba helyező antikolonizációs törekvésekre adott reakcióként azok neoliberális újraértelmezése volt. Nem a jogok kiterjesztése, hanem jogfosztás, ami a gyarmati függéstől megszabadulni igyekvő Globális Dél újra-alávetéseként értelmezhető.

Hogy a „Nyugat felelősségének” kérdése jóval túlmutatott a morális gesztusok követelésén, azt jól szemléltetik a nemzetközi jog kodifikálása körüli küzdelmek az 1960-as években. Ezek egyik fontos színtere az ENSZ volt, amelynek tagsága az 1945-ös 51-ről 1970-re 127-re emelkedett az európai gyarmatbirodalmakból kiváló új államok csatlakozásával. Az erőviszonyok felborultak. Az új tagállamok ugyanis aktívan léptek fel a számukra megnyílt nemzetközi színtéren és alakították a fennálló viszonyokat, így a nemzetközi jog területén is.

Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága 1965-ben lengyel felvetésre kezdett el foglalkozni a háborús és emberiség elleni bűntettek elévülhetetlenségéről hozandó határozattal (Európában a hatvanas évek első felének visszatérő nemzetközi kérdése volt a náci bűntényeknek az NSZK érvényben lévő jogi szabályozásai szerinti elévülése). Ezzel hosszas vita indult arról, hogy miképpen határozzák meg a szóban forgó bűnöket.

Arab és afrikai országok kezdeményezésére nem korlátozták a második világháborúra (a nürnbergi perek alapokmánya, a londoni statútum alapján), hanem kiterjesztették a jelenkori (mindenkori) és a világ bármely részén elkövetett bűntettekre.

Több afrikai ország igyekezett kriminalizálni a gyarmatosítást azáltal, hogy emberiség elleni bűnnek minősítteti. A volt gyarmattartó országok ennek hevesen ellenálltak. Románia támogatásával Peru arra törekedett, hiába, hogy legalább az „őshonos népek elleni gazdasági diszkrimináció” fogalmát bevezessék. Arab országok kezdeményezésére – az Izrael államának jogi felelősségre vonását is lehetővé tevő – „fegyveres támadás vagy megszállás általi” tulajdontól való megfosztás fogalmát vezették be az emberiség elleni bűntett fogalmába. Afrikai országok pedig az „apartheid politikájából származó embertelen tettek” kriminalizálására törekedtek, amelyek, véleményük szerint, „a náci bűntettekkel egyenlő súlyosságúak.” Mivel ebben számíthattak a kelet-európai és az ázsiai országok támogatására, a kezdeményezésük sikerrel járt. A szocialista országok támogatása nem egyszerűen stratégiai volt, hiszen szótárukban a fasizmus fogalma a faji elnyomás közössége révén összekapcsolódott az apartheidével. A gyarmattartó, vagy a rasszizmust az USA-hoz hasonlóan intézményesítő nyugati országok hiába igyekeztek a második világháborús keretben tartani a jogértelmezést.

This flyer announces a protest against apartheid in South Africa, 1977. Pan African Students Organization in the Americas (1960 – 1977) and Youth Against War & Fascism, founded 1961.
Collection of the Smithsonian National Museum of African American History and Culture

A háborús és emberiség elleni bűnök elévülhetetlenségéről szóló ENSZ határozatot 1968-ban fogadták el nagyarányú tartózkodás mellett afrikai, ázsiai és kelet-európai országok szavazati koalíciója révén. Az évekig tartó, nemzetközi jog felett vívott politikai küzdelem nyugaton „jogi puritanizmushoz” vezetett, azaz ahhoz a törekvéshez, hogy a jogot megtisztítsák, illetve távol tartsák az ún. politikai szennyeződésektől. Az 1968-as ENSZ-határozat nemzetközi hatása korlátozott maradt, majd csak a posztszocialista országokban veszik újra elő a kommunizmus bűneinek kriminalizálása érdekében.

Válaszul a globális erőviszonyok hidegháborús és dekolonizációs átalakulására, a politika nyugaton a hetvenes évektől visszaszorult a moralitásba és az identitáspolitika nárcizmusába. Immár nem a jövőre, hanem a múltra, nem a társadalomra, hanem az énre irányul. Mindez nem csak a kommunizmus vagy a létező „emberarcú szocializmus” eszméinek megtagadását jelentette, hanem minden olyan emancipációs politikai programét, amely utópikus referenciákon nyugodott. Ahogy Enzo Traverso fogalmaz: „Magának a forradalomnak az eszméje is kriminalizálódik, automatikusan besorolódva a „kommunizmus” kategóriájába, és így a huszadik század történetének „totalitarizmusról” szóló fejezetében végzi. Azonosítják a terrorral, melynek jelentése egy bűnöző ideológia következetes végrehajtására redukálódik” (88. oldal).

A forradalmi átalakulás eszméje hiteltelenedik, és átadja a helyét az újjáalakított emberi jogi diskurzusnak, amelyet a jövő-orientált, utópikus referenciák helyett az „abszolút gonosz” emlékezetére történő morális hivatkozások igazolnak. A neoliberális emberi jogi diskurzus eközben összekapcsolódik a holokauszt-emlékezet újonnan kialakuló kozmopolita konstrukciójával, amely egyúttal morális alapját is képezi.

Összefoglalva tehát a hetvenes évektől a történeti tudatosság új formája alakult ki, amely gyökeresen formálta át a politikát.

Ez a nyugati világban, elsősorban az észak-amerikai kontinensen végbemenő változás a múltbeli (emlékezeti) irányultsággal, a politikától a morálba való meneküléssel, a szakrális holokauszt-eszme morális mérceként való használatával, az emberi jogi nyelvezettel, és az antikommunista-neoliberális ideológiával jellemezhető.

A kommunizmus problémája két évtizeddel később e politikai diskurzus részeként merül majd fel újra európai emlékezeti problémaként, méghozzá a politikai térnek a hidegháború végét követő mélyreható átstrukturálódása következményeként.