Az 1950-es évek közepétől a földrajztudomány a második világháborút megnyerő természettudományok presztízsét követte, és egy matematizált, modellező, regionális tervező tudománnyá vált. Ez az ún. „kvantitatív forradalom” a győztes USA-ból indult hódító útjára, mégpedig a világháborús katonai-ipari konjunktúra okozta tudományos forradalom lendületével, amely az USA globális tudományos hegemóniájához vezetett.

Az amerikai „kvantitatív forradalom” német sztárja, Walter Christaller dolgozta ki az ún. központi helyek elméletét, amely a földrajztudományban, városkutatásban, térgazdaságtanban és regionális kutatásokban a mai napig a tankönyvi kánon és diszciplináris öntudat része. A geográfus Christaller épp a nácik hatalomra jutásának évében, 1933-ban publikálta disszertációját, amelyben neoklasszikus közgazdaságtani és matematikai-geometriai törvényszerűségekkel kívánta igazolni a különböző társadalmi tevékenységek – piac, szolgáltatás, közlekedés – központi helyeinek, a településeknek az „ideális” hierarchiáját és egymásba ágyazódó ún. hatszöges rendjét. Célja nem kevesebb volt, mint az egyes hierarchiaszinteken „optimális” lakosságszámú településekből álló, „racionális” településhálózat és közigazgatási rendszer megtervezése.

A két világháború közti német telephely-elméleteket, mint Christallerét is, aztán az amerikaiak globalizálták, ezzel párhuzamosan viszont saját felfogásaikat egyetemesítették, elfedve az általuk alkalmazott tudás európai és tágabb kontextusait. Készülő könyvem a christalleri elmélet tudásföldrajzának feltárására vállalkozik, és rávilágít arra, hogy a „kvantitatív forradalom” amerikai tudáshegemóniát legitimáló, technokrata megközelítése hogyan fedte el és depolitizálta az elmélet összefonódásait a gyarmati erőszakkal és a holokauszttal.

A kvantitatív forradalom sötét titka

A történet felütését az adja, hogy az 1970-es évekig az amerikai és a tágabb nyugati nyilvánosság előtt gyakorlatilag teljesen ismeretlen volt Christaller második világháborús tevékenysége.

Az eredetileg szocialista Christaller 1940-től Konrad Meyer megbízásából a nácik „Keleti tervén” (Generalplan Ost), elsősorban a megszállt Lengyelország gyarmatosításán dolgozott, amelynek tudományos kidolgozására és legitimálására a központi helyek elmélete szolgált.

Az árja „faji” szupremáciát kifejező „racionális” településhálózat és „ideális” német táj „tiszta tervasztalát” a nem árja „fajok” kitelepítésével vagy koncentrációs táborokban való megsemmisítésével kívánták biztosítani. A terv 16 millió német betelepítését és egyes helyeken a lakosság 80%-ának eltávolítását, összesen pedig 31 millió szláv és zsidó Szibériába telepítését vagy megsemmisítését irányozta elő.

A háború után Walter Christallert és munkatársait az amerikaiak hallgatták ki. Ő az őt „oltalmazó” Meyer mellett vallott, de végül vele együtt megúszta a büntetést. A védőügyvéd hátborzongató érvelése szerint a Generalplan Ost „csak terv maradt.”

A nürnbergi per kudarcot vallott a náci intézményrendszer működésének átlátásában, és így a holokauszt bűnöseinek érdemi felelősségre vonásában is. Ebben annak is szerepe volt, hogy a Generalplan Ost nagy részét a náci tervezők megsemmisítették, illetve a szovjetekkel versengő amerikaiaknak jól jött a náci német állam által felhalmozott tudás, térkép és szakértelem a hidegháború megvívásához és Nyugat-Németország újjáépítéséhez.^[1] Christaller sötét titka homályba merült.

Az amerikai geográfuskollégák Christallert egy méltatlanul elszegényedett, szánni való és megmentendő áldozatként festették le, akit ezért adományokkal és díjakkal támogattak, nem tudván arról, hogy náci múltja is közrejátszhatott rossz anyagi helyzetében.

A sors sajátos iróniája, hogy az 1960-as évekre már a „kvantitatív forradalom” szellemi hőseként ünnepelt Christallert 1964-ben az amerikai kormány nem engedte az USA-ba, hogy díját átvegye: de nem náci párttagsága, hanem a háború utáni kommunista (később szociáldemokratára váltott) párttagsága miatt. A hidegháborús antikommunista terror légkörében ez ugyanis veszélyesebb tényezőnek volt beállítva, mint mondjuk a még ekkor is létező Ku Klux Klan.

Készülő könyvem egyik fő állítása, hogy a „kvantitatív forradalom” emlékezetpolitikáját ugyancsak megterhelő christalleri elmélet elterjedésének történetét a globális kolonializmus kontextusában kell újraértelmeznünk.

A Generalplan Ost Lengyelország német gyarmatosításának mesterterve volt, méghozzá a tervszerű, telepes gyarmatosításé. Ám a kutatók sokáig alábecsülték e mesterterv hosszabb távú nemzetközi hatását.

A terjeszkedő náci birodalomban a „Keleti terv” számára kidolgozott eszköztár nyugaton és északon is megjelent: a holland polderek (tengertől elfoglalt, gátakkal védett, tengerszint alatti területek) új településeihez Christaller elméletét alkalmazták, ahogy előirányozták a Baltikum gyarmatosítását is. A Harmadik Birodalom egész Európát átfogó, Berlin-központú településhálózati hierarchiájába Csehszlovákiát és valamilyen módon Magyarországot is bevonták volna – Christaller elmélete tehát a hierarchikus, felülről vezérelt, totális uralom európai térszerkezetét alapozta volna meg.

A Generalplan Ost inspirálta a Franco diktatúrája alatti Spanyolországban az Állami Gyarmatosítási Intézet 1943 és 1970 közti „belső gyarmatosítási” programját, amelynek során 300 új falut telepítettek. A japán szövetségesek 1941-ben aktatáskákban vitték haza a Meyer által büszkén mutogatott Generalplan Ost tervét, amit Kelet-Kína, Mandzsúria és Korea gyarmatosítása során is előszeretettel alkalmaztak volna.

De van a christalleri elmélet tudásföldrajzának egy sokkal megdöbbentőbb szála is: 1947 után német és kelet-európai zsidó tervezők – cionista honfoglalók – szintén a nácik által alkalmazott tudományos elméletre alapozták Palesztina nagyjából 700.000 arab kitelepítésével járó gyarmatosítását.

A christalleri gondolat Európában a gazdasági világválságra adott válaszként megjelenő, hatékonyságot sugárzó, tekintélyelvű, központi állami tervezés hierarchikusságát és technokratizmusát testesítette meg. A liberalizmusban csalódó, a magyar közigazgatást megreformálásán dolgozó Magyary Zoltán és munkatársai a szovjet és a vatikáni közigazgatás mellett e náci területi tervezés „racionális” módszereit szintén tanulmányozták. A német tudáshegemónia hatását az is jól mutatja, hogy rögtön a háború után – amikor Meyer és Christaller ellen még folyt a nyomozás – lengyel geográfusok a náci tervezési tudásból táplálkozva készítettek egy országos léptékű, regionális fejlesztési tervet. Az 1950-es évektől e képzettségüket használták arra, hogy a Christallert dicsőítő amerikai hálózatokba kompetens tudósokként bekapcsolódjanak.

A szovjetizált Kelet-Európában, ahol náci tevékenysége ismertebb volt, Christaller téziseit a kommunista ideológusok burzsoá, idealista, formalista és pozitivista elméletként vetették el. Elmélete nem is támasztotta alá a településállományt kifosztó ipartelepítési terveket. Magyarországon a desztálinizáció után azonban a sztálinista ipartelepítés visszásságai elleni decentralizációs, ún. „területi kiegyenlítési” politika technokratái kezében a tanyaközségek és vidéki kollektivizálás, aztán a vidék iparosításának tervezési eszközévé és tudományos legitimációs forrásává vált a Tervhivatal asztalain.

A második világháború után a központi helyek elméletét leginkább a győztes amerikaiak globalizálták, jelentős részben a Brit Birodalom hálózatain keresztül. Ezt az USA fejlesztési segélyszervezetei és alapítványai, mint a USAID, a Rockefeller Alapítvány, vagy a CIA által 1951-ben alapított, szintén Rockefellerék befolyása alatt álló Szabad Ázsia Bizottság (1954-től Ázsia Alapítvány) tették lehetővé Afrikában, Ázsiában és Dél-Amerikában. Az afro-ázsiai dekolonizációt az amerikaiak azért is támogatták, hogy a „szabadságszerető népek” jóságos segítőiként pózolva a britektől és a legyőzött japánoktól átvehessék a „gondoskodó imperializmus” stafétabotját.

Az 1950-es és 1970-es évek között az immár posztkoloniális Harmadik világ a modernizáció eurocentrikus fejlődési útját megtestesítő christalleri elmélet „tesztelési terepévé” vált a centrumországok számítógépein. Egyúttal a kommunista térnyeréssel szembeni nyugati tudományosság legitimálását is szolgálta.

Christaller délnémet településhálózatból levezetett „ideális” hatszögeit ekkor normatív, modernizáló szellemben vetítették rá a gyarmatosítás által eltorzított településhálózatra, amely ily módon az ott élő agrárnépesség „racionalizálását” volt hivatott szolgálni. Ekként alkalmazták a mezőgazdaság „zöld forradalmának” településhálózati reformjai során Indiában, illetve az óriási duzzasztógátas vízerőművek építési láza során a helyi lakosok áttelepítésének megtervezéséhez az ún. „fejlődő országokban.”

Morális individualizmus helyett tudáskritika

A „kvantitatív forradalom” a német tudományos hegemóniát váltó amerikai hegemónia hőstörténetévé vált. Ahogyan Trevor J. Barnes földrajztudomány-történész is írja, a felvilágosult-racionális progresszióban és eurocentrikus modernizációban való hit elfedte „Hitler geográfusának” sötét múltját, a felülről tervező, populációkat „faji” alapon rendező térpolitikák általi „racionalizálásban” betöltött szerepét.^[2]

Christaller elmélete ugyanis minden tudományos nóvuma ellenére a hierarchikusan központosított, totális nemzetállam térfelfogását fejezte ki, az amerikaiak később mégis „a tudományos módszer” és „racionális tervezés” legitimációs érvein keresztül „rugalmasították” és állították a kapitalista fejlődés szolgálatába.

Milyen társadalmat legitimál a tudomány? Vajon a tudományos tudás igazságtartalma mennyiben választható el a hatalmi pozícióktól, társadalmi viszonyoktól és az erőszak emlékezetétől? És vajon a Christaller körüli emlékezetpolitika földrajza mit árul el a tudástermelés globális érdekviszonyairól?

Megdöbbentő, hogy sok neves tudós náci múltjára csak évtizedekkel később derült fény, különösen a Németországban 1986 és 1987 között lezajló „nagy történészvita” (Historikerstreit) során, egyes esetekben pedig még később. Az USA-ban 1987-ben lepleződött le, hogy az irodalomtudós Paul de Man 1941–42 között a megszállt Belgiumban a nácikat támogatandó mintegy 200 propagandaszöveget írt – erről könyv és vitakönyv is készült. Szintén 1987-ben jelent meg Victor Farias botrányt keltő polémiája, a Heidegger és a nácizmus. Az akkori vitákat 2005-ben Emmanuel Faye talán még botrányosabb Heidegger: A nácizmus bevezetése a filozófiába című kötete élesztette fel, amely már közvetlen kapcsolatot feltételezett a heideggeri filozófia és a náci ideológia között. A könyvek forrását képező anyagot, Martin Heidegger mintegy 1000 oldalt kitevő, 1931 és 1941 között írott fekete jegyzetfüzeteit, amelyekből a filozófus náci elkötelezettsége kristálytisztán kiviláglik, csak 2014 és 2020 között adták ki.

A fenti polémiákkal szembeni, részben jogos kritikák ellenére az olyan szellemi nagyágyúk, mint Jacques Derrida vagy Jürgen Habermas apologetikus csapongásai inkább az „európai modernitást” védő, a tudomány tekintélyét tovább ápoló depolitizáltság irányába mutattak, ahelyett hogy a történetkritikai kérdések felvetését segítették volna elő. Akárhogy is gondolkozunk Heidegger filozófiája és nácizmusa közti kapcsolatról, ugyancsak történelmietlen lenne a heideggeri metafizika „irracionalitását” az analitikus nyelvfilozófia alapján kritizáló Rudolf Carnappal folytatott híres vitáját politikamentesen értelmezni. Míg Heidegger 1933-ban, amikor is Hitler hatalomra került, lelkesen lépett be a náci pártba, addig a szocialista és pacifista Carnap 1935-ben az USA-ba menekült a nácizmus fenyegetése elől.

Ironikus, hogy az amerikai „kvantitatív forradalom” mögötti tudományfelfogást, a logikai pozitivizmust épp a nácik elől menekülő Bécsi Kör szocialista (és jórészt zsidó) tagjai vitték magukkal, mint például Gustav Bergmann (a Kör alapító atyjaként tisztelt Moritz Schlicket egy náci diák már 1936-ban agyonlőtte). Ahogyan arra Don Howard és George Reisch tudománytörténészek rámutattak, a „tudomány egységét” tételező, egyenlő társadalmat „tervező” progresszív felfogás az USA-ban teljesen depolitizálódott (erről lásd Steve Fuller nagyszerű könyvét).

A történelem bonyolult: Christaller nem hithű náciként lett párttag 1940-ben, sőt szocialistaként 1933-ban még biciklin (!) menekült a nácik elől Franciaországba. Németországba még a náci uralom idején visszatérve mégis az elméletéért rajongó Konrad Meyer politikai védelme alatt álló technokrata komprádor lett belőle. Ily módon nem pusztán tudomása volt a náci tervekről, hanem a Generalplan Ost karrierjének csúcspontját, egyúttal utópikus elképzeléseinek nagyszabású megvalósítási kísérletét is jelentette.

Ahogyan Trevor Barnes írja, Christaller „morális ellenpéldája” az ő elméletét átdolgozó August Lösch lehetne, aki ellenszegült a náci hatalomnak és végül 38 évesen, alultápláltságtól legyengülve, skarlátban halt meg 1945-ben, kevéssel a német kapituláció után. Lösch egyébként diákként Heidegger tanítványa is volt és Christallerrel is sokat levelezett.

Christaller szerteágazó tevékenységét és levelezését, bár egyre több kitűnő munka foglalkozik immár vele, még csak most tárják fel. Christaller egy másik geográfus náci kollaboránssal, a nála a nácik idején sokkal fontosabb, vezetői pozíciót betöltő Emil Meynennel 1950-ben alapította meg a Német Alkalmazott Földrajz Társaságot (DVAG), amelyen keresztül a központi helyek elmélete az NSzK területi tervezésének alapjává vált. A DVAG által 1996-ban alapított Walter Christaller Díjat 2017-ben a névadó náci tevékenységének utólagos megismerésére hivatkozva Alkalmazott Földrajzért Díjra nevezték át.

Az áldozatiság, komprádorság és opportunizmus különböző árnyalatainak és stratégiáinak kérdései az egyének megítélésének morális individualizmusát erősítik. Sajnos a kortárs szoborvitákban is ez a megközelítés uralkodik.

Habár ezek publikus megvitatása manapság elengedhetetlen, igazi progresszív változást a tudás kritikájával érhetünk el, kezdve például azzal a látszólag banális kérdéssel, hogy mi miért nem tudtunk erről az egészről szinte semmit?

Adekvát tudás nélkül ugyanis a „hogyan emlékezzünk?” kérdésnek sincs értelme. Emlékezetpolitika és szoborviták helyett előbb tudáskritikára lenne szükség. Az 1960-as évektől a „kvantitatív forradalom” nyugati tudásához felzárkózni vágyó európaiak, beleértve a magyarokat, az amerikai narratívához és technokrata apológiához csatlakoztak. Emellett az amerikai és izraeli emlékezetpolitika „náci gonoszságként” és „európai tragédiaként” provincializálta és zárta egyetlen kontinens keretei közé a holokausztot, ami így kiágyazódott a „faji” erőszakkal és népirtásokkal terhelt globális kolonializmus tágabb történetéből.

A központi helyek elméletének koloniális viszonyokkal mélyen átszőtt globális története teljesen hiányzik a hazai oktatásból, tankönyvekből és diszciplináris önértékelésekből. Utóbbiak kritikai – történeti és morális – kérdések helyett mindmáig a térgazdaságtani elméletek és a tudományos tervezés technokrata dicsőítését helyezik előtérbe.

Márpedig a nemzeti vagy európai léptékű emlékezetpolitikákkal szemben a christalleri elmélet tudásföldrajza rámutat a különböző gyarmati kontextusokat összefűző transznacionális szálakra és viszonyrendszerekre, és az ebben elfoglalt kelet-európai pozíciónkra is.

Erről fog szólni következő cikkem, amely a holokauszt globális kolonializmusban való újraértelmezésével foglalkozik.