Üdvözlünk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének az oldalán. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít.
A vietnámi háborúnak, a harminc évnyi felfoghatatlan szenvedésnek és az utána következő diktatúrának a gyarmatosítás és a nyugati imperializmus ágyazott meg.
Révész Sándor publicista a kormány „Vegyél hazait!” kampányának kritikáját fogalmazta meg, de több kérdést is olyan logika szerint vizsgál, melynek alapvető hibája, hogy tévesen súlyozza a téma egyes aspektusainak fontosságát.
Most, hogy elért minket a koronavírus-járvány második hulláma, érdemes megvonnunk az Orbán-rezsim válságkezelésének elmúlt bő féléves mérlegét, és leszámolni azzal az illúzióval, hogy „ezek” „legalább kormányozni tudnak”.
Az emlékmű tartalma irredenta. Irredenta, hiszen nem az emberekre, a nemzetre emlékezik, hanem az állam egykor volt területére.
A Színműn most a személyes minden percében politikai, aminek a közös öröme a kimeneteltől függetlenül is érdemes a megélésre. Öröm, amely alkalmi, mégsem illúzió, de nem is ön- vagy végcél, nem vakremény, nem naivitás.
Esetleg az is kiderül, a színházcsinálás nem elsősorban munka, megélhetés, hanem olyan közösségi alkotásra épülő művészeti program, ami a személyességet és a részvételiséget is megkívánja.
A közép-európai régiónak, és benne Magyarországnak radikálisan változtatni kell a hozzáállásán – amihez komolyabb uniós pénzügyi szolidaritásra tarthatnának igényt.
Ha nem történik valami csoda a közeljövőben, akkor a legtöbb újságíró élete tele lesz fájdalmas döntéshelyzetekkel a munkanélküliség, a meghunyászkodás és a rendszer kiszolgálása között.
Ha már más lehetőségünk nem igazán maradt.
A néző kényelmetlen helyzetbe hozását tiltó íratlan udvariassági szabályok Magyarországon megnehezítik, hogy valódi emlékezetpolitikai válaszok szülessenek a huszadik század legnagyobb európai népirtására.
