Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Szél Bernadett: Öt év távlatából a 2015-ös menekültválság

Arra kaptam felkérést a Mércétől, hogy a mából visszatekintve értékeljem a 2015 nyarán és kora őszén történteket és az ellenzék akkori válaszát a kormány menekültellenes gyűlöletkampányára. Mit tehettünk volna másképp annak érdekében, hogy ellentartsunk a kormányzati propagandának?

2015 nyarán érte el Magyarországot az a menekültválság, amely a Globális Dél megszaporodó válságainak (polgárháborúk, éhínség, klímaváltozás), illetve az uniós menekültügyi rendszer hiányosságainak kölcsönhatásából jött létre. A balkáni útvonalon az EU centrumországaiba tartó menedékkérőkkel szemben komoly kormányzati gyűlöletkampány indult útjára, mellyel szemben különböző civil csoportosulások kemény, de ad-hoc munkával próbálták megszervezni az ország különböző pontjain összegyűlt menedékkérők segítését.

Szeptember 4-én a Keleti pályaudvarnál feltorlódott, a hatóságok által magukra hagyott menekültek megindultak Ausztria felé, a kormány pedig végül nem gördített akadályokat az útjuk elé, ahogyan azt a megelőző hetekben tette. Szeptember 15-én életbe lépett a szerb-magyar határ teljes lezárása, amely előbb néhány feszült epizódot eredményezett, hosszú távon pedig szentesítette az embertelen tranzitzónák intézményét. A menekültválság során létrehozott kormánypárti narratíva, amely nem csupán a menedékkérőket, de az őket segítő magyar állampolgárokat is demonizálta, mind a mai napig érezteti hatását.

A Mentés másként sorozatunk célja, hogy öt év távlatából visszatekintsük és értékeljük a 2015-ös eseményeket a menekülteket segítő, kormányzati narratívának ellentartani próbáló szereplők perspektíváján keresztül. A sorozatban informális civil csoportok, jogvédő szervezetek, politikusok és újságírók osztják meg akkori sikereik és kudarcaik mérlegét, kihívásaikat és dilemmáikat, illetve megpróbálnak válaszolni arra a kérdésre, mit lehetett volna másképp csinálni.

Visszatekintve is azt érzem, amit akkor: ezt a nulladik perctől a negatív érzelmekre ható, a félelemre, szorongásra és az idegenekkel szembeni bizalmatlanságra építő kormányzati kampányt esélyünk nem volt racionális síkra terelni. A központi propagandát, aminek azon év októberétől minisztériuma és felelős minisztere is lett, olyan eszközökkel és erőforrásokkal ruházták fel – ideértve a 2015 márciusában hírcsatornává alakított, és 0-24-ben a kormányzati propagandát harsogó M1-et is -, amivel szemben hatékony ellenkampányt szinte lehetetlen volt folytatni.

Emellett az Orbán-kabinet azt az azóta jól bevált megosztó politikai stratégiát alkalmazta, amiben az egyik oldalon volt a felelős, cselekvő, nemzeti érdeket képviselő kormány, a másikon pedig a felelőtlennek, alkalmatlannak, sőt nemzetellenesnek kikiáltott ellenzék. Akármit is mondtunk, mi voltunk a bevándorláspárti erők, akik Sorossal karöltve migránsokat akarunk betelepíteni Magyarországra, és a világ minden pénzét rájuk akarjuk költeni, ők pedig a bevándorlásellenesek, akik megvédik nemhogy Magyarországot, de egész Európát a „migráns hordáktól”. Hiába voltak alapvető különbségek az ellenzéki pártok válaszaiban, mindannyian egy oldalra kerültünk a Fidesz-féle felosztásban – ahogy a közös „kerítésbontó” össze-photoshopolt választási plakáton is.

Mohai Balázs / MTI

Ez persze nem jelenti azt, hogy az ellenzék ne szállhatott volna szembe sokkal határozottabban a dezinformációs kampánnyal, és ne mutathatott volna be közös erőfeszítéssel egy humanizmus talaján álló alternatívát.

Ha az a kérdés, hogy megtett-e mindent az ellenzék annak érdekében, hogy eloszlassa az állampolgári félelmeket, tisztázza a kormány által összemosott fogalmakat, és bemutassa az uniós viták kormányzati csúsztatásokkal szembeni valós tartalmát, akkor az a válaszom, hogy helye van az önkritikának, mert nem.

Sikerrel legalábbis semmiképp.

Hogy ez miért történt? Ahogy a 2015-ös menekültválságot is csak populista válaszokkal lehetett fekete-fehérre varázsolni, úgy az ellenzék defenzív viselkedése mögött sem találunk racionális magyarázatot. Nyilván szerepet játszott ebben a Fidesz által hiszterizált közhangulat: egy olyan légkörben kellett az emberek biztonságérzetét fenntartó, ugyanakkor humánus választ adni a válságra, ahol az uralkodó narratíva még azt is megkérdőjelezte, hogy itt segítségre szoruló, valami elől menekülő, bajba jutott emberekről van szó.

Ebben volt igazán ördögi a Fidesz-propaganda. Míg az ellenzék egy súlyos menekültválságra próbált reagálni, a kormány egyszerűen kreált egy alternatív valóságot „népvándorlással” és „migránsveszéllyel”. Elhitette az emberekkel, hogy itt semmi más nem történik, mint hogy jönnek a jobb életre vágyó migránsok és dühösen ránk törik az ajtót. 2015-ben az ellenzéknek nem egyszerűen az lett volna a dolga, hogy humánus választ adjon a menekültválságra, hanem az is, hogy meggyőzze az embereket: a propaganda nem egyenlő a valósággal. Nem a menekültválságra adott politikai válaszok csaptak össze egymással, hanem arról folyt és folyik a vita, hogy egyáltalán mi a valóság.

Az emberek valóságérzékelését saját politikai érdekeinek megfelelően manipuláló kormánypropaganda teljesen más értelmezési keretbe helyezte az ellenzéki válaszokat. Így lett az emberséges és a nemzetközi jogon alapuló elbánást sürgető válaszokból a Soros-tervet végrehajtó, idegen érdekeket szolgáló, a migránsokat betelepíteni akaró ellenzéki összeesküvés. Így lett a menedékjog felszámolásából és a menedékkérők tranzitzónákba zárásából az ország, sőt „Európa megvédése”, a segítséget kérő menekültek válogatás nélküli elutasításából pedig hazafias, egyenesen történelmi cselekedet. Így lett 1294 egyértelműen nemzetközi védelemre szoruló személy ideiglenes befogadásából arról szóló vita, hogy a magyar emberek dönthetik-e el, hogy kivel akarnak együtt élni, vagy a „Soros kezében levő Brüsszel”.

Magyarországon már jó ideje a valóságért folytatunk harcot. Azért küzdünk, hogy ne politikusok írják a valóságot, hanem a valóság a politikát.

Európában példátlan propagandagépezet préseli naponta magyarok millióinak fejébe azt a valóságértelmezést, ami lehetetlenné teszi az értelmes vitákat, megöli a párbeszédet és folyamatos csapdahelyzetet teremt az ellenzék számára. A dilemma innentől kezdve az, hogy hogyan próbáljuk meggyőzni az embereket és képviselni azt a politikát, amit helyesnek gondolunk. Azzal, hogy elfogadjuk a mesterségesen felépített álvalóságot, a propaganda által kijelölt problémákat, veszélyeket és kihívásokat, vagy a józan ész keretein belül maradva és nem engedve a kormány által felheccelt közhangulatnak, emberek maradunk egy embertelen rendszerben.

Miénk a választás, és én az utóbbi mellett döntöttem például akkor, amikor rendszeres látogatója lettem az azóta bezárt tranzitzónáknak vagy az idegenrendészeti őrizeteseknek. Mert akárhogy is tombol most az irracionalitás, remélhetőleg inkább előbb, mint utóbb, de a valóság létező és súlyos problémáit kell megoldanunk. Azt ugyanis nem oldja meg senki helyett a propaganda.