Révész Sándor, a hazai liberális megmondóemberek klubjának oszlopos tagja a HVG 360-on publikálta írását, melyben a kormány „Vegyél hazait!” kampányának kritikáját fogalmazza meg. Révész több kérdést is egy olyan logika szerint vizsgál, melynek alapvető hibája, hogy tévesen súlyozza a téma egyes aspektusainak fontosságát – jelen publicisztikában ezekre igyekszem rávilágítani.
A publicista azt fejtegeti idézett cikkében, hogy a kormány kampánya, mellyel a magyar termékek vásárlására ösztönzi az embereket, korlátozza a versenyt, és mint ilyen, végső soron magukat a fogyasztókat károsítja meg – azonban mint látni fogjuk, ez koránt sincs így.
A fenti gondolatmenet abban a liberális dogmában gyökerezik, hogy a verseny a fogyasztók érdekeit szolgálja, hisz így az egyes, egymással összehasonlítható jellegű áruk előállítói rá vannak szorítva arra, hogy az adott terméket minél olcsóbban, minél jobb minőségben állítsák elő, így versengve a vásárlókért, akik a minőség/ár mátrixban anyagi lehetőségeik és ízlésük függvényében a számukra legjobb döntést hozzák.
Amelyik gyártó jobb/olcsóbb terméket tud előállítani, az versenyelőnybe kerül a többiekkel szemben, és ha ügyesen üzletel, akkor magasabb profitot tud elérni, amit aztán visszaforgathat a termelés gazdaságosabbá tételébe, kioszthatja osztalékként a tulajdonosok között stb.
Ez azonban hatalmas félreértés, pláne az élelmiszerek esetében: a német sajttal, spanyol paradicsommal és lengyel szalámival ugyanis rövid távon ugyan kevésbé, de hosszabb távon mindannyian nagyon is rosszul járunk.
Az Európai Unióban egyébként nem kell Révésznek amiatt aggódnia, hogy a magyarok majd hirtelen csak magyar terméket vásárolnak, és emiatt tudtukon kívül magukkal tolnak ki – hisz az Unió egyik alapelve a szabad árumozgás, illetve az egész képződmény talán legfontosabb aspektusa maga a vámunió.
Amíg pedig a spanyol paradicsom, a német sajt és a lengyel szalámi olcsóbb lesz a boltok polcain, addig az árérzékeny magyar közönség azt fogja vásárolni, ha meg majd drágább lesz, mint Magyarországon készült megfelelője, akkor a magyar terméket fogják választani. Persze itt becsúsznak olyan tényezők is, hogy melyik bolthálózatnak milyen a tulajdonosi háttere, honnan vannak szerződött beszállítóik – egy német láncnál nagyobb eséllyel botlunk német termékbe, míg franciában a franciába.
Na de vissza Révész értekezéséhez. Valami olyasmire próbál utalni, hogy a protekcionista jellegű magyar termék vásárlási kampány, valamint amennyiben nyomában a magyarok elkezdenek magyar terméket vásárolni, azért sem lesz jó Magyarországnak, a magyar gazdaságnak, mert akkor majd a magyar élelmiszerek exportja sem fog úgy pörögni, mint most.
A gondolatmenet szerint a magyar kormány egyfajta nemzetközi trendszetterként olyan hullámot indítana el a kampánnyal, ami miatt majd külföldön sem vásárolják a magyar élelmiszereket, pedig évente többet exportál Magyarország, mint amennyit importál, és ez pedig bizonyosan fájna a magyarországi termelőknek.
Révész egyrészről azzal érvel, hogy a magyar termékek ideológiai alapon való előnyben részesítése miatt a gyártók majd elkanászodnak, és a – piaci szempontból – hamis visszajelzés miatt kevésbé versenyképes termékeket gyártanak, ami miatt rossz a fogyasztóknak, másrészről pedig azzal, hogy ha Orbánék így viselkednek, akkor mások is követik a példájukat, és szintén protekcionista jellegű kampányokat indítanak vagy hasonló eredményekkel kecsegtető szabályozásokat vezetnek be.
Itt azért érdemes megjegyezni, hogy Révész is belátja a nyilvánvalót, miszerint az árérzékeny magyarországi fogyasztók túlnyomó többsége az alapján fog választani adott összehasonlítható termékek közül, hogy melyik az olcsóbb (igaz, másképp fogalmazza meg, de nagyjából ez a lényeg).
Meg hát ne szórakozzunk már, az EU-ban konkrét protekcionista intézkedéseket nem vezethetnek be kormányok, az meg, hogy „a rövidlátók szemhatáránál hosszabb, de nem nagyon hosszú távon” Orbánék diktálnák a nemzetközi trendeket – bármennyire is szeretnék – egy nonszensz, ilyen nincs, legalábbis ezen a téren biztosan nem. Ahogy arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a vámunió rengeteg hibája mellett az, hogy az élelmiszerek távolsági utaztatásának korlátozása is problémákba ütközik, különösen égbekiáltó. Hogy miért, azt az alábbiakban bővebben is kifejtem.
De hát miért is lenne probléma egyébként, ha magyar terméket vásárolnak az emberek?
Az ipari élelmiszertermelés nem jó senkinek a tőkésosztályt kivéve, és a nemzetközi élelmiszerkereskedelem jellemzően nem arról szól, hogy a horvát bio narancs vagy a spanyol szárított sonka érkezik nagy tételben az országba, hogy a tömegek minőségi ételhez jussanak, hanem arról, hogyan lehet minél olcsóbban kalóriát vinni a bérből élők szervezetébe.
Jelen körülmények között, a jelenlegi rendszerben nem mellesleg a magyar termékek fogyasztása is azt jelentené legnagyobb részt, hogy Magyarországon előállított ipari élelmiszereket fogyasztanának az emberek, amivel a saját egészségük szempontjából nem lennének beljebb, „a rövidlátók szemhatáránál hosszabb, de nem nagyon hosszú távon” azonban az emberiség járna vele – némiképp – jobban.
Jelenleg ugyanis több ezer kilométeren keresztül utaztatnak irdatlan mennyiségű élelmiszert, és hiába hivatkoznak liberális ideológusok a választás szabadságára, nem azért spanyol a paradicsom a teszkóban, mert a vásárlók a talajt sosem látott, öklömnyire növő vízízű hulladékot preferálják a reggeli szendvicsükre, hanem azért, mert a botrányos körülmények között dolgoztatott román vendégmunkások az EU egyes államaival vetekedő területen ipari módszerekkel termelt zöldség még akkor is olcsóbb, ha rengeteg energia felhasználásával több ezer kilométeren keresztül utaztatják (mellesleg a kamionban meg a raktárban még érhet is egy kicsit, tiszta haszon).
De hogy az Unión kívülről is hozzak példát, a dél-amerikai hústermékekkel kapcsolatban is lehet emlegetni, hogy milyen marha jó az angus marha, de azt is érdemes megjegyezni, hogy nevezett állat a mi éghajlatunkon is megél, csak ott, ahol az esőerdők gátlástalan irtása és a munkások éhbérért dolgoztatása árán tudják lenyomni az előállítási költségeket, ott mégiscsak jobban megéri megtermelni, aztán átutaztatni az óceánon – hogy a marhahús előállításának egyéb környezeti költségeiről ne is beszéljünk. Szerencsére úgy tűnik, az EU-Mercosur szabadkereskedelmi megállapodást sikerül megtorpedózni, így nem fog az Unió még a jelenleginél is több dél-amerikai marhát és egyéb élelmiszert importálni.
Ahogy azt sem szabad elfelejteni, hogy a szabadpiaci álomban, melyben élünk, megtapasztalhattuk azt is, hogy egyazon élelmiszeripari terméket az EU centrumában lényegesen jobb minőségben forgalmaznak gyártóik, mint itt a periférián, de hogy milyen mennyiségű és mennyi paradicsom van a Ristorante mirelit pizzán, az már tényleg lényegtelen kérdés jelen esetben.
Annál fontosabb, hogy a tőkés rendszerben a társadalom élelmezésének kérdésében – ahogy az némiképp kitűnik a fenti példákból is – az elsődleges szempont, hogy minél olcsóbban állítsanak elő a dolgozók számára olyan energiaforrást, amit még hajlandóak lenyomni a torkukon.
Az élelmiszerek ára szoros összefüggésben van a munkaerő költségeivel: amennyiben olcsóbb az étel, elegendő alacsonyabb fizetést biztosítani a munkásoknak (ugyanígy fontos például az olcsó lakhatás a tőke szempontjából; a munkaerő-közvetítő cégek sem jószándékukból tartanak fenn munkásszállókat), így a tőke alapvető érdeke, hogy a munkavállaló olcsón jusson kalóriához.
Az ipari élelmiszertermelés az automatizált földműveléssel, a végeláthatatlan monokultúrás termőföldekkel, a megannyi vegyszerrel ezt a célt szolgálja, de lehet itt példaként hozni a csirkegyárakban előállított és feldolgozott, zavarbaejtően rövid idő alatt az évtizedekkel ezelőtti átlaghoz képest sokszoros méretűre növő szárnyasokat, és még hosszasan lehetne sorolni, mi minden kerül az asztalunkra.
Az ilyen jellegű élelmiszertermelés káros a környezetre, mert az „olcsó természet” erőforrásait gátlástalanul használja ki és nem törődik azzal, milyen hatással lesznek a tágabb értelemben vett ökoszisztémára az anyagok, melyekkel a terméshozamokat növeli és a hormonok, antibiotikumok, melyekkel az azonos génállományú állattelepeket tartja életben. És káros társadalmi szempontból is, mert a termelésben résztvevő, az Unióban jellemzően kelet-európai, kizsákmányolt munkások embertelen körülmények között dolgoznak, az EU-n kívülről importált olcsó élelmiszer esetében pedig még durvább környezeti és emberi kizsákmányolás az ára annak, hogy olcsón juthassunk hozzá az energiához, ami munkaképességünket biztosítja.
Itt pedig el is jutottunk a probléma gyökeréhez, aminek csupán egyik hajtása a távolsági élelmiszer-kereskedelem: mégpedig hogy
az étel is éppolyan áru a kapitalista rendszerben, mint a legtöbb fogyasztási cikk, ami körülvesz minket – előállításának célja nem a társadalom érdekeinek kiszolgálása, hanem a profittermelés.
Ez nem egy különleges dolog a tőkés gazdaságban, a rendszernek éppen hogy a lényege mutatkozik meg benne – minden termelő tevékenység (vagyis a létező világban a termelő tevékenységek túlnyomó többsége), beleértve az élelmiszer előállítását, alárendelődik a kapitalista logikának, miszerint a befektetett tőke mennyiségét a természet és a munkások kizsákmányolása árán a tulajdonosi osztály javát szolgálva szaporítsa.
Ezzel szemben olyan élelmiszertermelő rendszerekre volna szükség, melyek a társadalom érdekét szolgálják, tehát minőségi, egészséges táplálékkal látják el az embereket úgy, hogy közben sem a természetet, sem az étel megtermelésén dolgozókat nem zsákmányolják ki.
Ilyen rendszerek széles, nagy volumenű kiépítése azonban a jelenlegi globális tőkés rendszerben aligha lehetséges. Jelenleg Magyarországon is abba az irányba haladunk, hogy a szövetkezetekből ami megmaradt, még azt is tűzzel-vassal irtsák, hogy földjeiket az új földesurakra bízhassák, és globálisan sem jobb a helyzet – a fenntartható módon termelt, egészséges élelmiszerekhez való hozzáférés ahogy világszerte, úgy Magyarországon is egy magasabb társadalmi és gazdasági tőkével rendelkező réteg privilégiuma. (Persze ebben van némi variancia attól függően, hogy egy adott ország hol helyezkedik el a fejlett/fejletlen gazdaság, a társadalmi egyenlőtlenségek mértéke és a centrum/periféria egyébként jobbára determinisztikus mátrixában.)
Így a fentiek fényében, a jelenlegi rendszerben a kormány célja, hogy a magyar fogyasztók magyar élelmiszereket fogyasszanak, akár méltányolható is lehetne. Még amellett is, hogy azt is tudhatjuk, hogy jelenleg a társadalom élelmiszerigényét már csak a magyar élelmiszeripar szerkezetéből fakadóan sem a fonott kosaras kistermelők és az ökológiai szövetkezetek fogják kielégíteni, a kormány pedig aktívan dolgozik is azon, hogy ez ne sokat változzon –
de a tányérra kerülő ócska élelmiszer legalább kevesebbet utazna.
És ne legyen illúziónk, a kormány ahogy eddig is támogatta, a továbbiakban is támogatni fogja állami pénzekből az élelmiszertermelés különböző fokain a nemzeti nagytőkét, ha már protekcionista vámrendszert nem vezethet be.
Addig is, míg a rendszer így vagy úgy változik, dönthetünk úgy, hogy Magyarországon megtermelt élelmiszert vásárolunk, hogy a magyar gazdaságban (jobbára a NER tőkéjénél) csapódjon le a haszon, hátha csorog belőle vissza valami a társadalomba (nem), és legalább kevesebb energiát emészt fel a fogyasztó asztalára juttatása (ez viszont való igaz). Sőt, akinek elég pénze, ismeretsége vagy ideje van rá, vehet ételt kistermelőtől, ökológiai szövetkezetből, vagy más olyan helyről, amivel megnyugtathatja a lelkiismeretét, hogy a fogyasztásával nem a rendszer első számú haszonélvezőit támogatta.
Ami egyébként vajmi keveset számít valójában, tekintve, hogy a társadalom materiális kényszerektől szorongatott széles tömegei úgyis az olcsóbbik parizert fogják megvenni, és teljesen mindegy lesz, hogy honnan származik, míg elég kalória van benne, a háztartás költségvetését se veri szét, és még beleesik a kategóriába, amit a derék, éhbérért agyongüriztetett polgár le tud dolgozni a nyelőcsövén.
Közben pedig gondolhat a free range disznóból készült bio speck sonkára, amit a párizsigyár tulajdonosa majszolgat vacsorára.
